Miniszterelnöki rendelettel zárta le Magyarország új, trianoni határát a főként Erdélyből, illetve Felvidékről érkező menekültáradat előtt 1921. július 23-án az erdélyi származású gróf Bethlen István kormányfő. Bár a „súlyos és nehéz döntés", amely a közvéleményt arról tájékoztatta, hogy „a beutazóknak beköltözése 1921. október havának 31. napjáig bezárólag ezennel megtiltatik", rövid beutazási zárlatot ígért, aligha akadt, aki azt hitte, hogy hamarosan tényleg beállhat a könnyítés. Nem véletlenül: a rendelet kiadásának idején kaotikus állapotokat és nem kis társadalmi feszültséget okozott az 1920 nyara óta már elcsatoltnak tekinthető területekről érkezett mintegy 300 ezer menekült. A szám korántsem becsült adat: ennyit regisztrált a mind súlyosabb kérdés kezelésére egy évvel korábban létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH), amelynek - kormányfővé való kinevezéséig - maga Bethlen volt az elnöke, aki ebbéli tisztében közvetlenül szerezhetett ismereteket a (korabeli szóhasználattal) repatriálók kálváriájáról.

A menekülők áradata egyébként már a világháború végfázisában megindult. Attól kezdődően az egymást sűrűn váltó kormányok szinte egyetlen közös jellemzője az volt, hogy elszánt fogadkozásaik ellenére sem tudták kezelni az egyre súlyosabbá váló menekültkérdést. Nem történt ez másként az említett határzárt elrendelő Bethlen István esetében sem, hiszen a tilalom elsőre ugyan csupán csak negyed évre mondatott ki, ám azt folyamatosan hosszabbítgatta a mindent politikai-gazdasági konszolidációs elképzeléseinek alárendelő kormányfő. Egészen 1924-ig, amikor is - a nyilvánvaló csőd beismeréseként - nemhogy enyhítettek volna a tilalmon, hanem ellenkezőleg: gyakorlatilag megszüntették az elcsatolt területekről az anyaországba való áttelepülés lehetőségét.

E folyamat részeként 1924 júliusában az OMH-t is felszámolták. A hivatal irányítója, báró Petrichevich Horváth Emil - egyben népjóléti és munkaügyi államtitkár - még az évben közzétette az OMH négyévi működéséről szóló jelentését. Bár az összegzés szerint „az elszakított területekről Csonka-Magyarországba beköltözők száma" 1918 és 1924 között elérte a 350 ezer főt, a korszakkal behatóan foglalkozó Zeidler Miklós történész Társadalom és gazdaság Trianon után című, 2002-ben megjelent tanulmányában „kissé alábecsültnek" véli ezt az adatot. Érvelése szerint az akkori zavaros állapotok közepette számosan lehettek olyanok is, akiket a határ átlépésekor nem regisztráltak. A történész úgy becsüli, hogy a kérdéses időszakban az addigi területe kétharmadától megfosztott országba mintegy 420 ezres menekültsereg érkezhetett, vagyis az „anyaország" 8 milliós lakosságának több mint 5 százaléka. E hatalmas tömeg segélyezése, lakás- és munkakörülményeinek megteremtése, orvosi ellátása, oktatásának megszervezése „végsőkig próbára tette az itt élő és szintén nélkülöző társadalom tűrőképességét" - állítja tanulmányában Zeidler.

E társadalmi konfliktus mélyebb történeti elemzése azonban mindmáig várat magára. Hiányt pótló tanulmánynak számít tehát Csóti Csabának, a Somogy Megyei Levéltár munkatársának a Limes című folyóirat 2002-es évfolyamában megjelent írása, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a repatriálók döntő többsége olyan köztisztviselő (illetve azok hozzátartozója) volt, akit a területátadások keserves választás elé állítottak. A békeszerződés előírása szerint ugyanis az érintett országrészeken élők automatikusan egy másik állam polgáraivá lettek, és csak akkor maradhattak közszolgálatban, ha felesküdtek az új hatalomra. Aki mégis ragaszkodott magyar állampolgárságához, netán nem kívánt felesküdni, távozni kényszerült. A főként ilyen okokból útnak indulókra, többségükben fő- és altisztviselőkre, tanárokra, vasutasokra vagy postásokra (és családtagjaikra) azonban az anyaországban újabb megpróbáltatások vártak. Az ország számos vasúti pályaudvarán megjelenő, átmenetinek szánt, úgynevezett vagonlakások - vagyis sebtében és kezdetlegesen „komfortosított" marhavagonok - tízezreknek szolgáltak hosszú évekre méltatlan lakhelyül. Noha vidéken - például Győrött, Szegeden, Hatvanban, Kaposvárott vagy Csurgón - is létesültek vagonvárosok, a lakók döntő többségét a budapesti pályaudvarok mellékvágányaira telepítették, ahol hathatós segítség híján utolsó tartalékaikat is felélve tengették napjaikat.

Meglehetősen magukra hagyatva. Liber Endre, az 1919 novemberében hivatalba lépett Huszár-kormány menekültügyi biztosa (évtizeddel később a főváros alpolgármestere) is kevés eredménnyel szólított fel nagyobb társadalmi összefogásra az Újság című napilapban, jelezve, hogy „az államkincstár nagyobb megterhelést már (...) nem bír el, s így a hazafias érzésükért otthonuktól megfosztott honfitársaink segítése a társadalom feladata". Csakhogy a hazafiasságában megszólított társadalom sokkal inkább a területvesztés lelki sokkjával, illetve a békeszerződés elleni tiltakozó akciókkal, valamint a szinte mindenkit érintő egzisztenciális bizonytalansággal volt elfoglalva, mintsem a további áldozatokat igénylő szolidaritással. A már említett Petrichevich-jelentés ekként jellemezte a kialakult helyzetet: „A kommunizmus, valamint az oláh megszállás zsarolásait átszenvedett bennszülött lakosság sok helyen bántóan közönyös maradt a megszállott területről kiüldözött magyarsággal szemben. Valósággal új közvéleményt kellett teremteni, hogy megelőzhető legyen az a társadalmi válság, mely az elszakadt részek magyar intelligenciájának itteni méltatlan mellőzése miatt fenyegetett."

Ezt a helyzetképet látszanak alátámasztani a korabeli sajtótudósítások, jóllehet következtetéseik és követeléseik olykor szögesen ellentétesek. Az agyoncenzúrázott szociáldemokrata napilap, a Népszava vagy a liberális Világ, a bulvársajtó ősének tekinthető Az Est éppúgy, mint a leplezetlenül zsidóellenes napilap, a Virradat időről időre meglepően egymásra rímelő helyszíni riportokban számolt be a vagonvárosok életéről, a Salgótarjáni úti szükségkórházból szükséglakóteleppé alakított Auguszta-telepen és a később épült - s már kifejezetten menekültvárosnak nevezett - pestszentlőrinci kényszerlakhelyen élő elfásult emberek kilátástalan sorsáról. E tudósítások rendre idézik, hogyan panaszolták fel a menekültek az ellenük irányuló, az idő előrehaladtával egyre gyakoribb ellenséges megnyilvánulásokat. Kezdve azzal, hogy a vagonlakóknak szükségszállást nyújtó Magyar Államvasutak (MÁV) állandó kilakoltatási fenyegetettségben tartotta őket, folytatva azzal, hogy a MÁV 1920 októberében már „karhatalmi fegyveresekkel őriztette a pályaudvarokon található szénraktárakat". 1921 augusztusára pedig eljutva odáig, hogy a hétvégeken mulatozó duhaj társaságok abban találtak szórakozást, hogy inzultálták a budaújlaki vagonlakókat.

„Hát sem a szívekben, sem a zsebekben nincsen hazafiság, csak a gomblyukban van, ahová feltűznek egy hazafias jelvényt, s ezzel le van róva minden tartozás?" - kérdezték például a Virradat munkatársát is az „oláhok által már mindenükből kifosztott szerencsétlen erdélyi véreink". A konzervatív, legitimista irányultságú Magyarság tudósítója pedig, aki 1924-ben, az OMH megszüntetésének napjaiban látogatott el az Auguszta-telepre, arról számolt be, hogy „vizesgödörben úszkáló kimúlt macskák, patkányok a jellemzői (...) a gazdátlan barakktábornak". Ezután a riporter idéz egy „halványarcú, negyedik éve hazafias önfeláldozással tűrő, szenvedő tisztviselőt", aki azt fejtette ki neki (félre nem érthető éllel), hogy bezzeg benn a Lipót- és Belvárosban „8-10 szobában laknak ketten-hárman".

Bethlennek - mint az a már említett Csóti-tanulmányból is tudható - OMH-elnökként is az volt a legfőbb célja, hogy a menekülteket minél hatékonyabban és gyorsabban integrálja a magyarországi társadalomba, hogy a megfelelő egzisztencia megalapozásával is óvja a talajt és perspektívát vesztetteket „a bolsevizmus hálójától". Más, nem mellékes kérdés, hogy már a hivatal irányítójaként és később, kormányfőként sem a szétvert szélsőbaltól kellett féltenie istápoltjait, sokkal inkább attól, hogy keménykezű reálpolitikája a tőle akkor már jobbra álló radikálisokhoz tereli az állam és a társadalom befogadási készségével elégedetlenkedőket. A fajvédelem eszmerendszerét hirdető Ébredő Magyarok Egyesülete, az ÉME már 1920 végén számos vagonlakót tudhatott a soraiban - főként azzal az ígérettel, hogy az erőtlen kormányzatok helyett majd ők oldják meg „minden menekült fedélhez juttatását". Az ígéretnél többre persze nem futotta: már az első lakásakciójuk - amelyet összekötöttek a Magyarországra kényszerített békeszerződés elleni tüntetéssel - kudarcba fulladt. Hiába foglalták el aktivistáik a Lipótvárosi Kaszinó Nádor utcai és a Demokrata Kör Teréz körúti épületét, a rendőrség - noha köztudottan zsidó vagyonról volt szó - gyorsan helyreállította a közrendet.

De nem csupán az ébredők mozdultak. 1920 szilvesztere előtt három nappal az alkalomra fellobogózott és díszkivilágított, de lovas rendőrökkel őrzött Operaházban nagy előadást szervezett az egyébként rövid történetű Menekülteket Védő Szövetség. A gálán - a fővédnök József főherceg és Teleki Pál miniszterelnök mellett - megjelent mindenki, aki számított. A megnyitó beszédet a korszak sajtófejedelme, Rákosi Jenő mondta, és bemutatták az ez alkalomra rendelt, Bujdosó magyarok című, három képből álló korrajzot, megörökítve benne a vagonokban sínylődők életét is. Mi több: Pappváry Elemérné S. Fáy Szeréna személyesen szavalta el a szövetség pályázatán díjnyertes nemzeti imáját, a Hitvallást. A Horthy-korszak eme, utóbb emblematikussá tett költeményének kezdő strófáját („Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában ... Hiszek Magyarország feltámadásában.") egyébiránt akkor már, a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete értelmében, a diákoknak minden tanítási nap kezdetén kórusban kellett elszavalniuk az iskolákban.

Arról nem maradt fenn adat, hogy az estélynek mennyi volt a bevétele, s azt mire fordították. Az viszont a már többször hivatkozott Petrichevich-jelentésből tudható, hogy fennállása alatt az OMH mindvégig pénzhiánnyal küszködött, s nemhogy a „méltányos igények kielégítése", de még a legégetőbb problémák orvoslása is rendkívüli erőfeszítéseket követelt. A Bethlen által meghozott „súlyos és nehéz döntést" a történeti irodalom egyébként ma már úgy értékeli, hogy az volt a kiindulópont a menekültek társadalmi integrációjában később elért részleges sikerhez. Azért csak részlegeshez, mert Csóti Csaba már említett kutatásai alapján azt vélelmezi, hogy az 1930-as évek elejére a menekült tisztviselők nagyobb hányada talált ugyan valamifajta munkát, ám többségüknek ez a korábbinál kisebb társadalmi presztízsű és jövedelmű beosztást jelentett. Legalábbis ezt valószínűsítik azok az összesítések, melyeket a kutató a Somogy és Sopron, valamint a Zala megyei iratok alapján készített. Szepesváralja korábbi rendőrkapitánya vagy Marosvásárhely rendőrfőkapitánya például az anyaországban csupán „nem meghatározott munkakörű" államrendőrségi beosztott, a valamikori szabadkai városi főszámvevő pedig a gabonabegyűjtési kormánybiztosság kaposvári kirendeltségének beosztott tisztviselője lett.

Ez a társadalmi leértékelődés, valamint a megtapasztalt szolidaritáshiány, illetve a menekülti státus megítélésének változása pedig további frusztráció, majd radikalizálódás melegágyává is vált. Áttételesen ezt a folyamatot táplálta a magyar menekültpolitika bethleni koncepciója is, miszerint a „nemzeti érdek" azt diktálja, hogy az anyaország - egy majdani, a vitás területi kérdéseket kedvezőbben megítélő időre várva - ne pártolja a korlátlan beözönlést. Vagyis hogy a „magyar ügynek azok tesznek jobb szolgálatot, akik, ha tűrve bár, ha szenvedve is", de a szülőföldjükön maradnak. A Magyarországra futást választók pedig akkor is önmagukat érez(het)ték megtámadva, amikor szembesültek az Erdélyben maradt s az autonómia kivívásáért harcba hívó Kós Károly Kiáltó szó című felhívásának azon passzusával: „Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, (...) az menjen."