A 3. században a barbár népek támadása egyre erősödött a birodalom északi-északkeleti határain, ezért 271-ben Aurelianus császár visszavonta a római hadsereget Daciából, s a katonákat és római tisztviselőket a Dunától délre fekvő Moesia provincia – a mai Bulgária – területére telepítette át. A földműves, iparos és kereskedő romanizált lakosság azonban Daciában maradt, s itt vészelte át a népvándorlás első rohamait, majd a 6. századtól betelepülő szlávokkal békés együttélésben folytatta tovább életét. A 6-10. század folyamán aztán asszimilálta, magába olvasztotta a dákoromán nép a szlávokat, így született meg a történelmi román nép és nyelv.

Román történészek a régészeti ásatások alapján hivatkoznak a Dacia kiürítése utáni korszakból származó római pénzforgalomra, a temetőkből előkerült archeológiai leletekre és bizonyos antropológiai kutatások eredményeire. Erdély több településen találtak olyan római pénzleleteket, amelyek a 3-5. században kerültek ki a pénzverdéből. A 4. századból 50, az 5. századból 10 ilyen régészeti lelet ismeretes, közel 60 erdélyi helység területén. Ugyancsak a dákoromán etnikum jelenlétére következtetnek az anyagi és szellemi kultúra azon maradványaiból is, amelyek az egykori Dacia területén folytatott ásatások alkalmával kerültek elő. A kontinuitás-elmélet hívei úgy magyarázzák, illetve értelmezik a kerámialeleteket, miszerint néhány új formai és technikai eljárás ellenére is a korszak közös keramikája az egykori római és dák kerámia formai és stílusbeli hagyományaihoz kapcsolódik, tehát ez a kerámiai műveltség csak a helyi dákoromán nép létezésére vezethető vissza. Az elmélet hirdetői szerint ugyancsak a dákoromán őslakosság folytonosságát bizonyítják azok a 4-10. századi koponyák és csontvázak, amelyeket erdélyi temetőkben találtak. Vizsgálatuk eredményeképpen a lakosságban a mediterrán típus jelenlétét állapították meg. Márpedig véleményük szerint ez az emberi típus csak a dákoromán őslakosságra lehet jellemző.

Végül a románok latinoktól való eredeztetésére a hivatalos román történetírás képviselői nyelvészeti érveket is megpróbálnak felsorakoztatni. Hivatkoznak mindenekelőtt a nagy erdélyi folyók elnevezésére. Véleményük szerint az Olt, Maros és Szamos folyók román neve: Olt, Mures, Somes a római időkben használt Alutus, Maris, Samus nevekből származik. A román nyelvészek úgy vélik, hogy e folyók román nevei szláv közvetítéssel kerültek a román nyelvbe. A szlávok az említett folyók neveit valamilyen más néptől vették át. Nyelvészeti kutatásaik szerint azonban a közvetítő nép nem lehetett semmiféle germán népcsoport. A dákoromán hívek állítása szerint csak latinul beszélő nép közvetítéséről lehet szó. Ez a nép a mai Erdélyben maradt dákoromán lakosság lehetett csak.

Miként láthatjuk, az ún. kontinuitás-elmélet már első megközelítésben is meglehetősen ingatag alapokon nyugszik, hiszen a 271-et követő csaknem ezer esztendőről semmiféle írott forrás nem áll rendelkezésünkre az állítólagos dákoromán nép, illetve állam létezéséről. Az első hiteles oklevél 1210-ben említi az erdélyi románokat, vlachokat. Mindazonáltal már itt szögezzük le azt is, hogy az a 170 esztendő, amit a rómaiak Daciában töltöttek, történelmi léptékkel valószínűtlenül rövid idő volt egy új nép kialakulásához. Az egyetemes történet nem ismer egyetlen olyan példát sem, hogy egy vitéz ellenállás után legyőzött, majd szabadsága visszaszerzéséért még évtizedekig a gyűlölt rómaiak ellen hősiesen harcoló nép ilyen rövid idő alatt összeolvad az őt leigázó idegen hódítókkal. A dáciai hadjárat eseményeit megörökítő, a neves építész és szobrász Apollodórosz által készített és Rómában a Fórumon elhelyezett Traianus-oszlop domborműszalagjai is – egyfajta ókori híradóként – arról tanúskodnak, hogy a dákok keményen és elszántan küzdöttek, az elit tagjai közül – beleértve a királyt, Decebalt is – nagyon sokan az öngyilkosságot választották, de nem hódoltak meg a rómaiak előtt. Ilyen körülmények között a hódító rómaiak és a leigázott dákok között semmiképpen sem alakulhatott ki az a békés – ráadásul évszázadokig tartó – együttélés, amely minden etnikai összeolvadás legalapvetőbb feltétele.

A dákoromán nép kialakulásához rendelkezésre álló 170 esztendő elégtelensége a többi neolatin etnikum létrejöttének lényegesen hosszabb folyamatából is kiderül. A francia, olasz, spanyol és portugál nép kialakulása minden egyes esetben több évszázadig tartott. A galliai, itáliai és hispaniai romanizáció legalább 3-400 éves békés együttélés után történt meg. Nagyjából ennyi esztendőnek kellett eltelnie továbbá ahhoz is, hogy a betelepült germán népek (gótok, longobárdok, vandálok, burgundok, frankok) és a romanizált helybéli lakosság összeolvadása nyomán kialakuljanak a neolatin népek és nyelvek. A dáciai romanizált lakosság létezéséről ráadásul 271 után egyetlen írott forrás vagy krónika sem beszél. Ezzel szemben a balkáni románok blach néven a 10. század végén már feltűnnek a bizánci Kedrenosz-féle krónikában.

Ami a nyelvészeti érveket illeti, perdöntő bizonyíték a románság 13. századi beköltözésére és jövevény voltára, miszerint a 13. század végéig az oklevelekben említett, ma is meglévő 511 erdélyi helység román neve közül 428 magyar és csupán 3 román eredetű. 1301 és 1350 között az oklevelek 820 helység nevét említik meg. Ezek közül 641 magyar elnevezésből keletkezett, 36 pedig eredeti román név (alig több mint 5%). Az 1400-ig említett helységek román neveinek összes száma 1757, ebből 1355 a magyar elnevezés alapján került a román nyelvbe, 76 román, a többi szláv, német vagy ismeretlen eredetű. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a román Ardeal elnevezés is a magyar Erdély név fordítása. Ugyanez vonatkozik a folyónevek túlnyomó többségére is. Összegezve: e helységnevek túlnyomó többségének magyar eredete azt bizonyítja, hogy a románok a magyaroktól vették át a neveket, tehát nyilván a magyar honfoglalások, illetve honvisszaszerzések után vándoroltak be Erdélybe.

Ugyancsak a román nyelv és nép balkáni eredetére mutat az a tény, hogy nyelvükben semmiféle ó-germán eredetű szó nincsen. Márpedig, ha a román nép Erdély őslakosa volna, akkor az ott huzamosabb ideig megtelepedett germán népek (gótok, gepidák stb.) nyelvéből inkább több, mint kevesebb szó bizonyosan átkerült volna a románba. Ezzel szemben a többi neolatin nyelvben bőségesen található ó-germán eredetű szóalak.

Végezetül a régészeti leletekről ejtsünk néhány szót. Az egykori Dacia területén talált 271 utáni évekből származó római pénzek semmiképpen sem az itt lakó dákoromán nép létezését bizonyítják, hanem a még megmaradt római tartományokkal folytatott kereskedelem tényét. Ugyanebből a korból származó pénzleletek szerte Európa és Ázsia a limesen kívül eső területeiről is előkerültek, vagyis olyan régiókból, amelyek soha sem tartoztak a Római Birodalomhoz. A régészettudomány amúgy sem tud felvilágosítással szolgálni arról, hogy egy adott tárgyi emléket, illetve pénzt milyen nyelvű nép használt, egyáltalán pontosan honnan is kerülhetett az a későbbi lelőhelyre.

Ami Erdély középkori múltját illeti, a finn külügyminisztériumi anyag szerzője a legalapvetőbb eseménytörténeti és kronológiai tényekkel sincs tisztában. Nos, az avarok és a magyarok semmi esetre sem a 10-11. század fordulóján „vonultak be jelenlegi lakóterületükre”, hanem ezt jóval megelőzően. Az Avar Kaganátus alapítása 568-ban történt, s még a finnugor elméletet vallók is 895-re teszik Árpád honfoglalását. Erdély lakosságának többségét pedig a török kiűzéséig (1699), illetve a 18. századi migrációs és telepítési mozgalmakig nem a románok, hanem a magyarok adták. A 17-18. század fordulóján a magyar népesség 45-50%, a szász (német) 10-15%, a román 30-40% között mozoghatott, a többi ukrán, rác, örmény nemzetiségű volt.

Ami az erdélyi szászok megtelepedését illeti, itt is javítanunk kell a finn szerző igénytelen és valótlan megállapításait, ugyanis a külügyminisztériumi weblapon ezt olvashatjuk: a tatárjárás pusztító következményei „arra ösztönözték Béla (sic!) magyar királyt, hogy germán szászok beköltöztetésével biztosítsa a birodalmi határ védelmét”. A nyugat-európaiak az első keresztes hadjárat (1096-1099) idején fedezték fel, hogy Európa közepén található egy istenadta természeti gazdagsággal, termőföldekkel, vad- és halállománnyal megáldott ritka népsűrűségű ország, s ezt követően költöztek be a túlnépesedett francia, német, észak-itáliai régiókból telepesek mind nagyobb számban a Kárpát-medencébe. Különösen jelentős volt a német ajkú hospesek letelepedése II. Géza (1141-1162) korában Szeben és Beszterce környékén. (Ezzel egyidejűleg a felvidéki Szepesség is migrációs célpont lett, az itteni szászokat nevezték utóbb cipszereknek.) A Nagyszeben környéki szászokat maga II. Géza telepítette. Privilégiumaik fejében a következő állami terheket viselték: sókitermelés, az Erdélyi-Érchegység aranylelőhelyeinek kiaknázása és a határvédelem. Az Aranybulla kibocsátása után két évvel II. András (1205-1235) király 1224-ben a Diploma Andreanum kiváltságlevélben kollektív jogokat és területi autonómiát adott a szászoknak, így jött létre a „szász egyetem” (németül Nationsuniversitat, latin nyelven Nationis Saxonicae in Transilvania), amely 1868-ig állott fenn. A dél-erdélyi szászok e nagy tömbjétől keletre, a Barcaságban 1211-től kezdve a német lovagrend területe feküdt, amely szintén kiváltságokban részesült a magyar királytól. A német lovagok 1222-ben megkapták a Barcaságtól délkeletre elterülő kunországi (havasalföldi) földet is az Al-Dunáig. 1223-ban azonban III. Honorius (1216-1227) pápa mentesítette a lovagrend egyházi szervezetét az erdélyi püspök és az esztergomi érsek fennhatóságától, s azt közvetlenül a Szentszéktől tette függővé, 1224-ben pedig a német lovagrendet az „apostoli szék tulajdonába fogadta”. Ezek a pápai intézkedések az ország délkeleti szegletében voltaképpen egy Magyarországtól és II. Andrástól független állam létesítését segítették elő, amit megkönnyített, hogy a lovagrend saját fegyveres erővel rendelkezett, lévén annak tagjai egy személyben lovagok és szerzetesek egyszerre. E hadseregre támaszkodva a rend királyi földeket foglalt el, s megszegte II. Andrásnak a pénzverésre vonatkozó kifejezett tiltó rendelkezését is. Ilyen előzmények után s a német lovagrend önállósulásában rejlő veszélyeket látva az uralkodó 1225-ben fegyveresen vonult a rend ellen, legyőzte annak hadait, a korábban nekik ajándékozott földeket visszavette tőlük, kunországi váraikat megvívatta, végül pedig a lovagrendet kiűzte Magyarországról.

Végezetül, a modernkori Erdély történelmére vonatkozóan emeljünk ki egyetlen ordas hazugságot a „finnugor testvérállam” hivatalos honlapján lévő kissé extrém történeti összefoglaló szövegéből. Szó sincs arról, hogy 1918. december 1-jén Erdélyt úgymond hivatalosan Romániához csatolták volna. Mindössze annyi történt e napon, hogy a Román Nemzeti Tanács nevet viselő grémium által Gyulafehérvárra összehívott román népi demonstráción a jelenlevők önkényesen deklarálták „Magyarország románok lakta részeinek egyesülését Romániával”. Az első világháború végét jelentő fegyverszüneti okmányt az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozóan a szemben álló felek – központi hatalmak és az antant – képviselői, Diaz olasz és Weber osztrák tábornokok 1918. november 3-án írták alá Padovában. A Magyar Királyság államhatárait illetően az egyezmény azt a kitételt tartalmazta, hogy a magyar félnek ki kell ürítenie az egyébként 1918 előtt már autonómiával rendelkező Horvátország területét, így értelemszerűen szó sem esett arról, hogy a románok birtokba vehetnek Erdély és a Partium területéből akár egy talpalatnyi földet is.

A dákoromán elmélet és a ráépülő mitikus középkori és újkori román história valójában politikai célok szolgálatában született, s ezeket legitimálja ma is. Történeti-ideológiai alapot kíván szolgáltatni a román állam számára ahhoz, hogy Erdély ősrégi román föld, s tulajdonképpen 1920-ban történelmi igazságszolgáltatás tétetett Trianonban, amikor 1000 éves „magyar elnyomás” után Románia végre visszakapta az ősi dák földet. A történeti igazsághoz persze ennek annyi köze van, mint az állítólagos, egy-két vármegyényi kiterjedésű „Nagymorva Birodalom” létezésének a Felvidéken, hiszen Magna Moravia jelentése egyébként is „ősi Morávia”. Vagy említhetnénk a virtuális középkori szlovák autonómiát is e vonatkozásban. A tragikus az egész történetben az, hogy például „magyar”politikusok együtt pezsgőznek és örvendeznek román kollégáikkal Erdély elszakításának évfordulóján, s a budapesti diplomácia tudomásunk szerint a mai napig nem reagált a finn külügyminisztérium által a világhálón közzétett durva és vérlázító történelemhamisítására.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Napjaink Romániájának területét a Kr.e. 4. évezredben trák törzsek lakták, akik közül a mai románok ősei, a dákok elkezdtek kiválni mint önálló törzs a Kr.e. 7. századtól kezdve.

Az első dák állam Kr.e. 70-ben jött létre. 106-ban azonban ez a Dákia néven ismert állam római uralom alá került mint egyszerű provincia Traianus hódító hadjárata nyomán. Ennek hatására a pásztorkodó dák kultúra keveredett a fejlettebb római kultúrával.

A római uralom azonban a 270-es évek gót hódítások miatt megszűnt a területen, de a román történészek véleménye alapján a római kultúra megmaradt a területen. Ezt a régészek alátámasztják. A római uralom alatt kezdődött kifejlődni a román nyelv, melyről azt tartják, közelebb van a latin köznyelvhez, mint például az olasz nyelv.

A következő évszázadokban a gótokat a hunok, az avarok, a szlávok, a bolgárok és a "madjarok" követték, akik a 10-11. század fordulóján vonultak be a jelenlegi lakóterületükre.

A 14. századra a jelenlegi teljes Transylvania mint önálló autonóm fejedelemség létezett a magyar korona alatt. A lakosság többségét a dákok, azaz a későbbi románok adták. (Ezzel szemben az igazság az, hogy akkor még alig lézengett néhány oláh Erdélyben, az első írásos említésük a 13. századból való. Még 1650-ben is, amikor Vasile Lupu, Moldva uralkodója az erdélyi románok számáról akart nagyot - számára kedvezőt - hazudni, csak annyit mert füllenteni a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Az osztrákok által az 1712-13-ban végzett népszámlálás szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb) volt - a szerk.)

A mongolok (tatárok) 1240-es évekbeli erdélyi pusztító támadásai arra ösztönözték Béla magyar királyt, hogy germán szászok beköltöztetésével biztosítsa a birodalmi határ védelmét. A szász hatás jelenleg is látható egész Transylvania területén, főként a középkori erődvárosokban, melyekről Transylvania a német nevét kapta: Siebenbürgen.

Az első román fejedelemségek, Havasalföld és Moldávia az 1350-es években születtek meg a jelenlegi Románia déli és északkeleti vidékén. A következő évtizedekben e fejedelemségek az oszmánok (törökök) támadásainak voltak a célpontjai, végül a 15. század végére az Oszmán Birodalom hatalma alá kerültek vazallusállamként. Ezzel egy időben 1526-ban Magyarország is oszmán uralom alá került, Transylvaniaból pedig oszmán vazallus lett.

A következő évszázadokban a románok három fejedelemségben éltek, kivéve az 1599 és 1600 éveket, amikor Vitéz Mihály (Mihail Viteazul) mindkét szomszédos államot az uralma alatt tudta egyesíteni. Ezt a rövid időszakot a későbbiekben úgy dicsőítették, mint az első egységes román államot. a 17-19. századok alatt Transylvania, Havasalföld és Moldova csak eszköz volt a három nagyhatalom (Habsburg Ausztria, Oszmán Birodalom és Oroszország) közti hatalmi játszmákban. Miután a törökök visszavonultak a Kárpát-medencéből, Magyarországot és Transylvaniát a Habsburg Birodalomhoz csatolták, de Havasalföld és Moldova továbbra is oszmán vazallusok maradtak a 19. századig.

A független Románia születése a 19. századi orosz-török háborúkhoz kapcsolódik. Moldova keleti felét Besszarábia kormányzóság néven Oroszországhoz csatolták 1812-ben. Az 1828-1829-es háborúk következményeként a két fejedelemségben csökkent az oszmán, és nőtt az orosz befolyás. A krími háború után 1859-ben egyesült a két fejedelemség eleinte mint perszonálunió, míg végül Alexandru Ioan Cuza meg lett választva először Moldávia majd rögtön Havasalföld fejedelmévé is. 1862-ben ténylegesen is egyesült a két fejedelemség, mely felvette a Románia nevet.

…

A régészet segítségével bizonyítható, hogy a területen színházi élet folyt már a dák korban is. Az első román nyelvű színházak 1817-ben Oravitaban (Oravicabánya-szerk.) és 1818-ban Aradon nyíltak meg. Bukarestben 1852-ben. (Csak - a szerk.)

Az első világháború idején Románia (eleinte) távol maradt a konfliktustól, majd 1916-ban mégis csatlakozott Ferdinánd király vezetésével az antanthoz. A háború rosszul kezdődött Románia számára, kénytelen volt megkötni az előnytelen bukaresti békét, de miután a központi hatalmak letették a fegyvert 1918 októberében, a román csapatok újra elfoglalták Transylvaniát, melyet 1918. december 1-én hivatalosan is Romániához csatoltak (újabb elképesztő hazugság - a szerk.). Ez a nap lett a román nemzeti nap. A saint-germaini és a trianoni békeegyezmények értelmében Románia megkapta az Osztrák-Magyar Monarchiától (!) Transylvaniát, Bukovinát és a Bánátot, emellett az orosz uralom alól 1918-ban függetlenedett Besszarábia is csatlakozott az országhoz. Így született meg Nagyrománia, mely a háború következményeként mind területét mind lakosságát tekintve megkétszereződött.

...

A Molotov-Ribbetrop paktum megpecsételte Nagyrománia sorsát: az ország 1940-ben elvesztette Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetunió, Észak-Erdélyt Magyarország és Dél-Dobrudzsát Bulgária számára.

...

1989. december 17-én Timisoara (Temesvár - a szerk.) városában mozgalom indult a kommunista vezetés ellen, mely tüntetési hullám pár nap múlva elérte Bukarestet is. (Ezután már csak a bukaresti események és a diktátor kivégzése.)

(Mervi)

Források:

http://formin.finland.fi/public/default.aspx?nodeid=40806&contentlan=1&culture=fi-FI

http://formin.finland.fi/public/default.aspx?nodeid=18016&contentlan=1&culture=fi-FI

Frissítés: Ma is kitüntetjük figyelmünkkel a legértelmesebb hozzászólót.

Hogy ki fizet a finnek elleni hangulatkeltésért? Talán a halak :)

Komolyra fordítva a szót: nem tudjuk, sikerült-e felfogni, hogy nem mi tettük fel ezt a szöveget a finn külügyminisztérium honlapjára, hanem... bizony, maga a finn külügyminisztérium! Mi csak bátorkodtunk lefordítani, és felhívni rá a figyelmet. Vajon melyik fél kelti a hangulatot a másik ellen?

Hogy mi értelme? Néhányan szeretnek tájékozódni, megtudni, hogyan vélekednek rólunk más népek. Tibor Szollath a jelek szerint nem tartozik közéjük.

Azzal tesszük ellenséggé a "barátainkat", hogy észrevesszük, hogy hazudoznak rólunk? Ezek a barátaink? Ha szerinted ez a barátság, nem szeretnénk a barátaid helyében lenni...

Mi átlátszó? Valami finnellenes összeesküvés lenne esetleg, hogy észrevettük a fenti szöveget? Netán nem szabad szóvátenni a magyarellenes történelemhamisítást, ha már a "magyar" külügy nem teszi?

Ennyire meleg van Fokvárosban?...

Frissítés 2: Tibor Szollath nem érti, hogy "Mi ez a célzatos finn-ellenes kampány hetek óta ? A finnek Európa egyik leglegleg-tiszteletre-méltóbb bátor népe. Szóval, mi ez a finn ellenes kampány ? Azzal szemben, hogy a Kuruc éveken keresztül a finn népet állította a magyarok elé élő példának ?", mert "Írországtól Litvániáig össze lehetne ollózni ilyen bugyuta írásokat a nemzetközi sajtóból, -akár ötven oldalt naponta- mert liberálbolsevikok mindenhol élnek, vezető ereje az EU-nak..."

Akkor megpróbálunk egyértelművé tenni néhány dolgot.

- Az talán nem finnellenes kampány, ha észrevesszük, hogy a finn külügy honlapján magyarellenes hazugságok vannak.

- Korábban valóban többször dicsérte egyik szerkesztőnk a finn népet (főleg a cigányelleneses fellépésekért), most pedig finnelleneskedünk, ugyebár. Meg tudja Tibor Szollath különböztetni a finn népet a finn külügyminisztériumtól? Mi meg tudjuk. A finn külügyet hibáztatjuk, esetleg ők szerepelnek a cikkünk címében, vagy a finn nép? Na ugye.

- Különbséget tud tenni Tibor Szollath a nemzetközi sajtó és egy külügyminisztérium hivatalos honlapja között, melyen az állam hivatalos álláspontja szerepel bizonyos kérdésekről? A jelek szerint sajnos nem, ezért ezennel felhagyunk a felvilágosítással.

Kapcsolódó: Hazánk "1919-ben rátámadt Szlovákiára" - a finn külügy szerint