Közmondásosan a magyar mindenekelőtt a líra, a népdal- és mese népe, hiszen, amint méltatlanul elfeledett elbeszélőink közül Justh Zsigmond regényében (Fuimus) olvassuk, „ahol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs miért kétségbe esni”, mert általa van képességünk a sajátos lelki-szellemi s fizikai-biológiai képességeinkkel megvalósuló létteljességünkre, vagyis az Aquinói Szent Tamás által kifejezett „erkölcsi jó cselekvésére” (habitus operativus bonus), bizonyítva értelmi erényként fogékonyságunkat a bölcsességre (sapientia), az értelmességre (intelligentia), tudományra (scientia) és ügyességre (habilitas), akaratunk erkölcsi erényeként az igazságosságra (iustitia) – vagyis hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár (suum cuique) –, tisztaságra (castitas), önuralomra képesítő mértékletességre (continentia), a bajokkal, akadályokkal szemben tanúsítandó erősségre (fortitudo): mindezekre valamennyi népköltésünk kincsünk, de különösen is a székelyföldiek a példák. 

Amikor 1872-ben a Kisfaludy Társaság megbízásából Arany László és Gyulai Pál vezérletével megindult e kincsünk egybegyűjtése a „Magyar Népköltési Gyűjtemény” című kiadványsorozattal, székelyföldi gyűjtőink erről győződhettek meg, éspedig olyannyira, hogy egészen meglepte őket, mennyi e képességeinket tükröző köszöntő költemény, lakodalmi rigmus, verses levél, ballada, románc, népdal- és mese szállt ottani véreink ajkán apáról fiúra, így Mailand Oszkár (1858-1924) etnográfus a sorozat hetedik kötetébe foglalt lírai és prózai emlékekből arra következtetett, hogy ez az érzületének tisztaságában sok megpróbáltatáson átesett nép, amelynek „számottevő része mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén” (hiszen „a kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére”), „értelmes, intelligens, erőteljes”, ráadásul „igen fogékony a külső benyomások iránt, de mivel szenvedések, nélkülözések által meg nem törhető egyénisége van, a külső benyomásokat nem tartja meg úgy, ahogy átveszi, hanem lelke lényegéhez idomítja”. 

Kriza János kötetét (Vadrózsák, 1863) kiegészítő anyaggyűjtéséből egyértelműen kiderül, hogy ősvadonbeli fennmaradását szilajságának, egyenesen isteni rendelésből neki húzott barázdáihoz történő görcsös ragaszkodásának, közmondásos góbéságának köszönheti, annak, hogy „ha saját érdeke nincs kockán vagy fölöslege van, talán az altruisztikus érzelmektől sem idegen, de saját érdekét mindig szem előtt tartja, megvédi, ha kell még az egyenes úttól eltérve is”, azonkívül sokat és sokfélét olvas, és ha peregrinusként, vándorbottal a kezében, rója új útjait, közismert klasszikusainkkal (elsősorban Csokonai Vitéz Mihállyal, Kisfaludy Sándorral, Petőfi Sándorral, Arany Jánossal és Tompa Mihállyal) megismerkedve sem hagyja el sajátos ízű nótáit-mondókáit, sőt a felsoroltak befolyása bennük „alig érezhető”, még akkor sem, ha ideig-óráig átveszik a messziről hallott műdalokat, ha az erőltetettségükkel tőlük eredendően oly távoli „Dankó-nóták” minden leányos-legényes hajlékban ismertek s énekeltek is, hiszen ezeket „a nép felkapja, de megtartani nem fogja”.

Azzal aztán, hogy a lelkületüket megörökítő költéseik dallamát Bartók Béla és Kodály Zoltán fonográffal már fel is vették, még inkább bebizonyosodott, hogy a székelység ízes, szinonimákban kiapadhatatlan tájnyelvében ösztönös, azaz tanulás nélküli tudásról tanúskodó lelkiségünk nyilatkozik meg, ezért, hogy amikor irodalmi képviselőik, elsősorban Kriza János, Orbán Balázs, Hankó Vilmos, Benedek Elek, Szabó Dezső, Nyirő József, Tamási Áron, Gyallay Domokos, L. Rádai Ilona és Wass Albert műveit forgatjuk, közismert irodalmi klasszikusaink hatása nélkül is őserőtől duzzadó, humorral fűszerezett, csaknem páratlan érzelemgazdagságú nyelvvel találkozunk.

E nyelv különösen is a szerelmi lírában jelenik meg, amint Mailand alábbi négy, Miriszlón, Maroscsúcson, Szerntmihályfalván és Rigmányon gyűjtött dala is tanúsítja:

Édes kicsi dundulikám

Édes kicsi dundulikám,
Fekete szemű vialám,
Bárcsak egy cseppet alhatnám,
Hogy rólad ne gandalkaznám.
De egy cseppet sem alhatom,
Mindig rólad gandalkazam. 

A szerelem olyan édes

A szerelem olyan édes,
Mint a pánkó [fánk – fj. T. L.], mikor édes.
De ha megkeseredik
Epével vetekedik.

Az én rózsám olyan szép,
Mint üveg alatt a kép.
De ha megfüstölődik,
Kürtővel vetekedik.

A tordai ibolya

A tordai ibolya,
Ide érzik a szagja,
A szívemet kinyitja,
A szívem szomorítja.

Kis kertemben egy verem,
Abba van a szerelem.
Kinyitani nem merem,
Kirepül a szerelem.

Két szeretőt megtartani nagy dolog

Két szeretőt megtartani nagy dolog,
Attól félek, mindkettőből kifogyok.
Jobb lesz nekem, ha csak egyet szeretek,
Annak tudom, igazságot tehetek.

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.