Érdekes, szép élet volt ez. Budapesten, a csillogó világvárosban talán nagyon kevesen tudták, hogy a magyar népben mennyi ősi művészi ösztön, tudás rejtőzik. Amikor Paulini az első Gyöngyös-bokrétát felvitte Budapestre, elámult a világváros népe a népi kincsek csodálatos látványába. De elámult az egész világ. Paulininak, ha olykor támadták is, nagy érdeme, hogy megmutatta ezeket a kincseket elsősorban a magyarságnak, másodsorban pedig a világnak.
Kodály Zoltán, Paulini Béla és a Gyöngyös-bokréta az 1930-as években
Aztán következtek a megpróbáltatás napjai. Pauliniék összeszorult szívvel figyelték a rádiót a baji kis zsalugáteres házban, hogy először vandálcsordák taposták le a Székelyföld virágait, aztán Kalotaszeg színpompás kertje következett, majd tovább, egyre tovább Mezőkövesd és a többiek. Az örökké mosolygó Paulini arca egyre komorabb lett.
Aztán elkövetkezett az is, hogy az ágyúdörgés már elhallatszott a baji szőlőhegyre. Paulini és felesége egymásra nézett. Aztán végignéztek a sok-sok gyöngyös-bokrétás emléken, életük művén, amelyet ez a kis ház annyira visszatükrözött. Elhatározták, hogy nem menekülnek.
Amikor az első szovjet hadfi „hősiesen” bezúzta géppisztolyával az ajtót, a ház lakói látták, hogy elvégeztetett. Ezek az emberek – anatómiai szempontok miatt embereknek kell neveznünk őket! – nem kegyelmeznek senkinek és semminek. Akiben egy csepp emberi érzés volt, annak meg kellett volna hajolnia a művészet e kicsiny fészke előtt. De az első ajtó feltörését követték a többiek. Élelmet, pénzt, ékszert, fémtárgyakat kerestek, közben törtek, zúztak. Az öreg házaspár szeméből patakokban ömlött a könny.
Mindent összetörlek, elraboltak, de ezzel nem végeztek. Az egyik bolseviki nekiesett a ház asszonyának és a férje szeme láttára megbecstelenítette, majd röhögve távozott azzal, hogy még mások is teszik tiszteletüket. Azután más katona jött.
A többit már egy szőlőmunkás mondotta el Kassai Ferenc miniszternek. Amikor a vörös katonák befejezték borzalmas munkájukat, Paulini és felesége sírva panaszolta el a szomszédos szőlőmunkásnak, hogy min kellett keresztül menniük.
– Ha még egyszer visszajönnek ezek a bestiák – mondotta a művészházaspár, – akkor mi már nem élünk. A méreg készen van erre a célra, az Úristen meg fog bocsátani nekünk.
Azután arra kérte Paulini a szőlőmunkást, hogy ha meghalnak, a szőlősben lévő diófa alá temessék el őket.
Másnap pedig ismét megjelentek a bolsevista katonák, s abban a pillanatban, amikor a kaput betörték, Paulini és felesége bevette a mérget, úgyhogy amikor a katonák beléptek, már görcsökben fetrengett mind a kettő. A vörös katonák nem illetődtek meg a tragédia láttán, hanem lábánál fogva rángatták az asszonyt, s amíg a férj és feleség haláltusáját vívta, összeszedték a még megmaradt élelmiszert és italt, és ott helyben elfogyasztották.
A két holttest ott maradt a felszabadító csapatok megérkezéséig. A szoba egyik pamlagán feküdt Paulini Béla, a pamlag előtt az asszony holtteste. Eredetileg ő is az ura mellett feküdt, de a vörös katonák elrángatták mellőle.
Kassai Ferenc miniszter intézkedett, hogy utolsó kívánságuknak megfelelően, a házaspárt temessék a diófa alá, ahol annyiszor ültek szép nyugodt nyári esteken egymás kezét fogva Paulini Béláék.
Hazaáruló röplapok
Vasárnap apró kis röplapocskák ezreit szórták szovjet gépek az ország területe felett. A „Magyarokhoz” címzett és hazaárulásra, a legszörnyűbb bűnre csábító szegényes röplapocskák arra biztatják a magyar honvédet, hogy szökjön át a vörösökhöz, ahol visszatérhetnek családjaikhoz. „Megszabadultok egyszer és mindenkorra a háborútól” – ígéri a gyalázatos szennylap.
„Az, aki a németekkel marad, vagy a fronton pusztul el, vagy a németek által lesz elűzve Németországba”, – mondja „zamatos” magyarsággal a röplap, amelynek hátsó részén „igazolvány” is van azok részére, akik meg akarják magukat adni a vörösöknek.
Az ilyen sötét hazugságoknak már nem ül fel az igazi magyar. Ki hiszi el például, hogy a vörösök megszállása alatt ki-ki visszatérhet otthonába? Akik visszaszöknek a vörösöktől, egyöntetűen vallják, hogy vagy kényszermunkára viszik a lakosságot, vagy a németek ellen hajtják őket, tehát nincs szabadulás a háborútól. Sőt arra kényszerítik az áruló magyar honvédet, hogy apja, testvére ellen fogjon fegyvert.
Ami pedig azt illeti, hogy a magyar lakosság a „németek által lesz elűzve”, ebben a kérdésben igazán ne oktasson bennünket a hazaáruló és inkább álnoki, mint dálnoki Vörös szegénylegény kormánya.
Aki pedig ezt a szennylapot „igazolványként” használná fel és átmenne a vörösökhöz, megérdemli sorsát, hogy a vörös patkányok kiverése után – ahogy a honvédelmi miniszter mondotta, – könyörtelenül felkoncolják.
(Kuruc.info)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum