A három nagy hitelminősítő amerikai gyökerű. A XX. század elején jelentek meg New Yorkban, a Wall Street hazájában. A hitelminősítő intézetek mondják meg a befektetőknek, hogy mennyire biztonságos vagy kockázatos egy befektetés. Pénzügyi kutatásokat, statisztikákat, értékpapír elemzéseket tesznek közzé, illetve kormányzati tanácsadással is foglalkoznak.

A befektetések biztonságát egyedi skálán mérik, melyen a legmagasabb osztályzat az úgynevezett három A-s, azaz AAA-s kategória, ezt követi lefele a többi osztályzat, elérkezve a skála végéhez, a legmagasabb kockázatot jelentő kategóriához.

Fontos tudni: a hitelminősítők magánvállalkozásként működnek, melyek egymással versenyeznek azért, hogy ki kapja a legtöbb megbízást. Tehát profitorientáltak, hiszen a befektetési minősítések után jutnak bevételhez.

„Vélemények és semmi több”

2008 októberében, amikor a dereguláció (a szabályozottság mértékének, az állam szerepvállalásának csökkentése a piaci, pénzügyi hatások érvényesülésének nyomására) nyomán elszabaduló pénzügyi válság már teljesen elöntötte Amerikát, vizsgálat indult a hitelminősítők osztályozásával kapcsolatban.

A Moody’s hitelminősítő volt igazgatója a vizsgálóbizottság előtt elmondta, hogy „a bankok, amelyek a CDO-kat (Collateralized Debt Obligations - A kölcsönnyújtók eladták a jelzáloghiteleket a befektetési bankoknak, akik több ezer ilyen kölcsönszerződést és egyéb más hitelt gyúrtak össze biztosítékkal védett tartozásokká. ) kibocsátották, rendszerint azt az ügynökséget választották, amelyik a legkevésbé volt igényes, és ezzel olyan versenyt indítottak el, amely a minőség egyre alacsonyabbra szállítását eredményezte.”

Frank L. Raiter, aki tíz évig a jelzálogok minősítéséért felelt a Standard & Poor’s-nál, abban látta a cég hibáját, hogy a profit ösztönözte az értékeléseket.

A vizsgálatok és a meghallgatások során egyértelművé vált, hogy a hitelminősítők a jelentéseik után kapták a pénzt. Minél több értékpapírnak adtak AAA-s minősítést, annál többet kerestek. A jó osztályzatok, nagyobb profitot termeltek. A Moody’s ennek következtében, 2000 és 2007 között megnégyszerezte a bevételeit.

A hitelminősítők vezetői a következőképpen reagáltak arra, hogy a legbiztonságosabb kategóriába (AAA) sorolták az amerikai válságot tápláló alacsony minőségű jelzáloghiteleket, melyek robbanásig fújták fel azt a pénzügyi buborékot, amely csaknem romba döntötte az egész világot:

Stephen Joynt (Fitch): „A minősítéseink, a mi véleményünk.” „Szeretném hangsúlyozni, hogy a minősítések csak vélemények.”

Raymond McDaniel (Moody’s): „Vélemények és semmi több.”

Deven Sharma (Standard & Poor’s): „Csupán a véleményünket tükrözi.”

Henry Waxmann, a vizsgálatot végző házbizottság elnöke úgy nyilatkozott a hitelminősítőkkel kapcsolatban, hogy azok „speciális helyet foglalnak el a pénzpiacainkon, és eljátszották ezt a bizalmat.”

A pénzügyi buborék kipukkadása után, a válság elterjedésével egyre több befektető perelte be a hitelminősítőket, akiknek „jó értékelése” nyomán a biztonságosnak osztályozott – de valójában alacsony minőségű jelzáloghitelek - népszerűvé váltak a különböző nyugdíjalapok körében, melyek a krízis kibontakozásával egymás után dőltek be, emberek százezreinek tüntetve el a nyugdíját.

A hitelminősítők azonban egy jogi kiskaput kihasználva, az ellenük indított összes pert megnyerték eddig. Az USA törvényeinek köszönhetően ugyanis a hitelminősítőket jogilag nem vállalatként, hanem „személyként” kezelik, ami azt jelenti, hogy az alkotmány szerint megilleti őket a szólásszabadság joga, mint bármelyik más amerikai állampolgárt. És mivel védekeztek a wahingtoni kongresszusi meghallgatáson a hitelminősítők vezetői? Azzal, hogy ők csak véleményt mondanak, mikor befektetéseket minősítenek. Ezeket az osztályzatokat pedig nem muszáj elfogadni.

Hitelminősítők az Egyesült Államok szolgálatában?

Bár a kongresszusi meghallgatás nyomán megrendült a bizalom a hitelminősítők felé és a közvélemény elszámoltatást követelt, mégsem történt változás, vagy bármilyen más szankció a működésükkel kapcsolatban.

Susan George, a Börtön vagy szabadság című könyvében egy nagyon fontos tényre, illetve egy újabb pénzügyi katasztrófa lehetőségére hívta fel a figyelmet a hitelminősítők változatlan, profitorientált és befolyásolható értékelési rendszerével kapcsolatban.

Susan George amerikai születésű, de francia állampolgárságú társadalomtudós. Az ATTAC Franciaország tiszteletbeli elnöke, a Newcastle Egyetem tiszteletbeli doktora, illetve a Kiváló Közszolgálati tudós díj tulajdonosa. Több, mint tíz könyve jelent meg eddig. Ezek közül a „Lugánói tanulmány” a legismertebb, de 2010-ben Magyarországon is megjelent a nagysikerű „Börtön vagy szabadság” című műve. Mindkettőhöz Dr. Csath Magdolna közgazdász, egyetemi tanár írt előszót.

Mivel a hitelminősítők magánvállalkozások – „most új hitelek hatalmas tömegét minősítik, amelynek egy részét a bankok bocsátották ki, de másik részét az USA kormánya kapta, a kötvények kibocsátása és a kormány által támogatott finanszírozó programok formájában.”

Susan George kérdése hátborzongató: „Lehetséges, hogy néhány év múlva egy szép kövér kincstári adósságbuborékot látunk majd, és ezt az USA-állampapírok, majd a dollár összeomlása követi? Ezt alig lehet elgondolni, de ki mondhatja azt, hogy nem lehetséges.”

Susan George következtetését továbbgondolva, figyelembe véve a világ jelenlegi pénzügyi helyzetét és a hitelminősítők össztűzszerű támadását az euróövezet ellen, feltehető azonban egy még szörnyűbb kérdés is, amely szinte már az összeesküvések világába kalauzol: Elképzelhető, hogy az USA pénzügyi hatalmasai, saját országuk gazdasági összeomlásának elkerülése érdekében az euróövezet és az euró meggyengítésére, vagy összeroppantására használják a hitelminősítőket?

Háborúban a dollár és az euró

Pénzügyi körökben egyáltalán nem klisészerű, vagy politikai ideákhoz köthető arról beszélni, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió között egy gazdasági háború zajlik, amelynek fontos eleme a dollár és az euró rivalizálása.

Az euró a második legjelentősebb tartalékvaluta a dollár mögött és a világon a legnagyobb összértékben jelen levő valuta. Elemzők egy része úgy gondolja, hogy a dollárnak semmiképpen sem érdeke, hogy erős tartalékvaluta létezzen mellette, veszélyeztetve Amerika pénzügyi hegemóniáját.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió háborújának egyik jelentős fejezete volt, amikor a 2008-as válság előtt, 2001-ben az Unió négymilliárd dollárnyi büntetővámmal akarta sújtani az amerikai termékeket. Az Unió szerint az Egyesült Államok a nemzetközi jogot megsértve támogatta az exportcikkeit. A két gazdasági hatalom csatájában a WTO (World Trade Organization - Kereskedelmi Világszervezet), bíróként az Unió javára döntött, amely igencsak felpaprikázta az Egyesült Államokat, hiszen dollármilliárdok forogtak kockán.

Az Egyesült Államok kompromisszumokat követelt és azzal vagdalkozott, hogy az EU a büntetővámmal "atombombát dob a világkereskedelmi rendszerre".

A hosszú huzavona után 2003-ban az Európai Bizottság véglegesítette a szabálysértő exportszubvenciók miatt büntetővámmal sújtandó amerikai termékek listáját.

És mi volt a válasz? 2004-ben olyan büntetővámok bevezetéséről döntöttek az Egyesült Államokban, melyek 150 európai uniós árucikket érintettek. Az amerikaiak azzal indokolták a szankciókat, hogy az EU bővítése hátrányosan érintette az amerikai piacot, és ezt az Unió nem kompenzálta (csupán érdekességként, Magyarország 2004. május 1.-én csatlakozott az Európai Unióhoz).

2005-ben tizenöt százalékos pótvámmal büntette az amerikai termékeket Brüsszel, válaszul az amerikai piacvédő vámintézkedésekre.

És így ment ez a háborúskodás egészen a 2008-as válságig, amely az amerikai deregulációs folyamatoknak köszönhetően, a Wall Street-ről kiindulva, a bankrendszer gátlástalan kapzsisága által mérgezve, majdnem megfojtotta az egész világot. A dollár és az euró háborúja azonban ezzel nem ért véget. Sőt! És itt jön újra Susan George megállapítása. Ha az Egyesült Államok arra használja a hitelminősítőket, hogy saját állampapírjainak, kötvényeinek biztosítson jó minősítést, ahogy a jelzáloghitelek esetében is megtörtént, kódolva van a kincstári adósságbuborék, mely bármikor kipukkadhat, maga alá temetve az egész Egyesült Államokat. Kivéve, ha előbb az euróövezet össze nem omlik. Ebben az esetben az Egyesült Államok a segélyező szerepében tűnhetne fel, finanszírozva az Európai Uniót előnyös hitelmegállapodások, vagy kölcsönök keretében, hasonlóan a Marshall-tervhez, amely a II. világháború után segített újjáépíteni a lerombolt és kivéreztetett Európát. Ez két fontos okból is az Egyesült Államok hasznára válna. Először is letörhetné az Unió által hozott – Amerika számára dollármilliárdos bevételkiesést okozó - büntetővámokat, szabad utat adva az Európába importált áruknak. Másodszor az euró kiütésével a dollár lehetne ismét Európa tartalékvalutája, amely a meggyengült amerikai fizetőeszközt és az amerikai állampapírok értékét is biztosítaná, megszüntetve a kincstári adósságbuborék veszélyének lehetőségét.

A Marshall-terv, mely egy segélyprogram volt Európa számára a II. világháború után, C. Marshall amerikai külügyminiszterről kapta a nevét. A romokban heverő Európát gazdasági válság sújtotta. Európának nem volt elegendő valutatartaléka az importra. Amerika a Marshall-terv keretén belül szervezett segélyeket, kölcsönöket osztott szét az európai országokban, melyek hajlandóak voltak együttműködni az Egyesült Államokkal.

Valóban csak egy összeesküvés-elméletről lenne szó?

Az utóbbi napokban, hetekben a Standard & Poor’s először negatív kihatású felülvizsgálat alá vette az Európai Unió legjobb AAA osztályzatát, belengetve a leminősítés veszélyét, majd hasonló megfigyelést jelentett be 15 euróövezeti tagállammal kapcsolatban. Legutóbb pedig az euróövezet gerincét alkotó legnagyobb európai hitelintézeteket helyezte megfigyelés alá: a Deutsche Bank-ot, a Commerzbank-ot, az Európai Beruházási Bankot (EIB), az Európa Tanács Fejlesztési Bankját (CEB) és más európai bankokat is. (az Unicreditet, a Credit Agricole-t és a Société Générale-t).

Az Unió pénzügyi szakemberei közül többen értetlenségüket, vagy inkább bosszúságukat fejezték ki a hitelminősítő bejelentései miatt. Sokan nem értik, hogy miért pont most került Európa össztűzbe, aki pedig érti, az a hitelminősítők felelősségét vizsgálná, vagy egy európai hitelminősítő intézet létrehozását szorgalmazná.

Ha elfogadjuk, hogy az euróövezet ellen koncentrált támadás zajlik, akkor a „miért pont most”-ra való válasz egyik legfontosabb előzménye lehet az Egyesült Államok adósságplafon-emeléséről szóló megállapodás. A döntés lényege, hogy tíz év alatt 2400 milliárd dollárral csökkentik a kormányzati kiadásokat. Sokan nem értik, hogy ez tulajdonképpen azt jelentette: az Egyesült Államok eltussolta a saját fizetésképtelenségét, miközben a hitelminősítők egy szót sem szóltak. Ez persze érthető, ha azt nézzük, hogy a hitelminősítők magánvállalkozások, amelyek profitorientáltak, tehát nem fognak a saját országuk, a saját bankjaik ellen leminősítést hozni, mivel azoknak pénzéből hajtanak hasznot maguknak.

De mi köze van az amerikai adósságplafon-emeléséről szóló megállapodásnak az Unió elleni támadáshoz? Itt megint visszatérhetünk Susan George-hoz. Hiszen ez a megállapodás az Egyesült Államok vesszőfutásának legfontosabb és legárulkodóbb állomása, mely pont a kincstári adósságbuborék végstádiumát jelenti a kipukkadás előtt. Ezzel pedig tisztában vannak az Egyesült Államok pénzügyi vezetői is, akik talán még az euróövezeten is átgázolnának, hogy a bukásán meghízva, elkerüljék az összeomlást…

Nótin Tamás

barikad.hu

Korább cikk a témához kapcsolódóan: A pénzügyi világ rákos daganata

Forrásanyag:

The New York Times

Susan George – Börtön vagy szabadság (Kairosz Kiadó, 2010)

Inside Job amerikai dokumentumfilm (2010)