Igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre a fejlődést. A török megszállást például annak idején nem szavaztatták meg. A Habsburg fennhatóság elismerésére a nemesség tett néhány hűségnyilatkozatot (lemondás az Aranybulla ellenállási záradékáról; „életünket és vérünket” Mária Teréziának), a szovjet birodalmi csatlakozást viszont az 1945-ös választáson – ha azt egyfajta referendumnak tekinthetjük egyáltalán – határozott többséggel utasította el a magyar nép, mégsem lett foganatja.

A mostani birodalmunk tehát üdvöt, boldogságot, gazdagságot, a szabadság kiteljesedését hozza; egyenlő és büszke nemzetek önkéntes szövetsége. Eközben mégis durván beleszólnak a médiatörvényünkbe, az új alkotmányunk szövegét és szellemét bírálják. Jó, hogy ilyen figyelmes, minden apróságot szem előtt tartó rendszerbe integrálódhatunk. Ugyanakkor nem értjük egészen, hogy a magyarokat és németeket kollektíve bűnössé nyilvánító Benes-dekrétumok miért mentek át az emberi jogok iránti fogékonyság sűrűre szőtt hálóján, és vajon miért nem akadtak ki a brüsszeli hivatalok és a nyugati újságok attól, hogy Szlovákiában korlátozzák az EU egyik hivatalos nyelvének használatát? Azzal biztattak: az unióban eltűnnek a határok; mindez mégsem gátolja pél­dául északi szomszédunkat abban, hogy elzárja a magyar köztársasági elnök útját, vagy hogy megvonja az állampolgárságot a magyart is kérvényező lakóitól.

Dicséretes, hogy a magyar szabadság, az európai értékek védelme ennyire izgatja az uniót, csak azt furcsálljuk, vajon 2006 véres őszén miért nem tiltakoztak a rendőrség brutális fellépése, a kormány által támogatott, sőt levezényelt súlyos jogkorlátozások ellen? Néha már a Brüsszel szót, mintha Moszkvának hallanánk.

Az EU nem hagyja, hogy a magunk dolgaiban döntsünk, miközben a problémáinkra tökéletesen érzéketlenek. Micsoda szövetség ez, és nekünk mi közünk hozzá? Jó csajok és cukrászda Bécsben? Ehelyett Cohn-Benditek, Schulzok és a hazugságokból épített szégyenpad fogad bennünket. Miközben gyarmatként kezelnek minket (lásd a cukorgyárak ügyét), háborút folytatnak ellenünk, természetesen a szokásos belső ellenség felhasználásával, aminek jelentős történelmi hagyományai vannak. Azt hittük, a kétharmad ellen nem nagyon lesz eszközük, ráadásul most már nincs Vörös Hadsereg sem. A balliberálisok és szövetségeseik azonban mindent elkövetnek: a médiatörvény és az alkotmány ürügyén már előkészítették a közvéleményt arra, hogy itt egy új Líbia vagy Fehéroroszország született, mostanra már talán a bombázók is készen állnak, hogy megvédjék az etnikai tisztogatás által fenyegetett cigányokat. Kívülről próbálják megbuktatni a kormányt, mert demokratikusan nem megy.

A tények más értelmezést kapnak, nem sokban különbözve a kommunista idők hazug világától. Nézzük a romakérdést: az átlag honpolgár úgy érzékeli, elsősorban a békés többségnek van oka félni az őket terrorizáló kisebbségtől. Az állam segélyezési, felzárkóztatási programjai, sőt gyakran a rendőrség eljárása – de a sajtóorgánumok is (talán a legutóbbi időket kivéve) szinte mindig – pozitív diszkriminációt alkalmaznak a cigánysággal szemben. Ehelyett a nemzetközi politikai élet nem attól hangos, hogy a vidék Magyarországán a magyarok életét pokollá teszik, hanem felcserélődik a vétkesek és áldozatok szerepe. Ezen nem változtat az úgynevezett romagyilkosságok esete sem, mert itt egy jól körülírható társaság akciójáról van szó, éppen azzal a céllal, hogy meghamisítsák a valódi helyzetet. Kísértetiesen emlékeztet mindez a tévéostromra, amelynél végül nem lettek halálos áldozatok (bár be voltak tervezve), s amire hivatkozva sokáig a kormánynak sikerült az egész tüntetéssorozat kiváltó okait és jellegét háttérbe szorítani a kommunikációban.

De a vágyott Európában egyéb furcsaságokkal, fejre állított értékekkel is találkozhatunk. Gyerekkoromban még, emlékszem, a „homokos” volt a legnagyobb sértés, amit az ember fejéhez vághattak; aztán jött a rettegett betegség, az AIDS, amit a homoszexuálisok terjesztettek. Azt hihettük, ez végképp betesz ennek a különös devianciának, ám ahelyett, hogy megszűnt volna, erénnyé, sőt büszkeséggé vált a dolog. Ott tartunk, hogy világraszóló skandalum, a demokrácia és Európa halála, ha valakit lebuziznak, miközben zavartalanul, legálisan, sőt a „szabadság dicsőségére” folyik az emberiség történetének legnagyobb népirtása, az abortusz.

Mégis, sok jel utal arra, hogy halódik a ’68-as Európa. Magyarországon kétharmaddal győztek a konzervatív-nemzeti erők, sőt még radikálisabb változást sejtet az Igazi Finnek előretörése, Le Pen lányának növekvő esélyei, Belgiumban, Hollandiában és Olaszországban a liberális status quo felrúgását hirdetők. Végéhez közeledik az az öngyilkos gondolkodás, amelynek köszönhetően a deviánsok, az ateisták, a bűnözők ültek diadalt, s visszatérnek Európába a hagyományos értékek: az Isten, család, hűség, rend, biztonság. Ha másként nem, hát müezzinek szavára, burkában és Mekka felé fordulva…

Ungváry Zsolt

forrás: http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/brusszel_vagy_moszkva.html

Kapcsolódó:

Ungváry Zsolt: Status quo csak magyaroknak?

A hetvenes-nyolcvanas években a nemzeti érzelmű, de viszonylag egyszerű világképű emberek úgy képzelték: ha egyszer kimennek az oroszok és megszűnik a kommunizmus, akkor visszacsatoljuk Erdélyt meg a Felvidéket, de legalábbis a magyarlakta részeit. Ez akkor semmivel sem tűnt irreálisabbnak a Szovjetunió felbomlásánál, ezért érthetően csalódtunk, amikor a pártállam ugyan bukott, a megszállás megszűnt, ám fel sem merült Trianon orvoslása, és a kisantant pontosan olyan agresszíven elnyomta a kisebbségeket, mint addig. Sőt! Az a feltételezés, hogy a demokráciában versengeni fognak a magyar szavazók kegyeiért, teljességgel megalapozatlannak bizonyult, ráadásul a Nyugat, amelyiktől mindig a jutalmat várjuk megfelelő magaviseletünkért, azt sem díjazta, hogy robbantgatások helyett a kisebbségbe szorult magyarok pártokat alapítanak. Sem a bős-nagymarosi vízlépcső, sem a Benes-dekrétumok, sem a védhetetlen szlovák nyelvtörvény ügyében nem állt mellénk Európa. (A sorozatos, már-már rutinszerű magyarverésekről most nem is szólva.)
A ’90-es évek eleje csakugyan nagy változásokat hozott, a szentnek hitt status quo romokban hevert. Függetlenek lettek a horvátok, szlovénok, észtek, moldávok, grúzok, később a koszovói albánok; másutt is ez a trend, lásd a mind szélesebb katalán autonómiát, az önálló skót parlamentet, de talán a palesztinoknak is előbb lesz saját államuk, mint hogy az elszakított erdélyi vagy felvidéki magyarok megteremtsenek valamilyen politikai önállóságot. S hiába a minimum ezeregyszáz éves kontinuitás, a fiatal államok vehemens vezetői ezt nem tekintik jogalapnak. Pedig ha létezett Nagymorva birodalom, s ebből fakadóan szlovák etnikai folytonosság, akkor miféle magyar elnyomás volt itt, ami több mint ezer éven át meghagyta, sőt gyarapította őket? (Miközben a felvidéki cipszerek – vagy az erdélyi szászok – nem egészen száz év alatt teljesen eltűntek az új országokból.) Ha viszont nem volt ezeréves elnyomás, csak később költöztek be ide a szlávok, akkor miféle hagymázas cirill-metódos, szvatoplukos ősszlovák mítoszról beszélünk?
Az ezer éven át integráló, a jövevényeket mindig beengedő magyarság ellen persze nem csak északon zajlik a nemtelen háború: az újvidéki vérengzésért annak idején már a Horthy-korszak igazságszolgáltatása is kiszabta a büntetéseket (ami példátlanul civilizált eljárás, a hódító ritkán bünteti saját gaztetteit; épp néhány hete mentette föl az amerikai bíróság egyik katonáját, aki nemes egyszerűséggel fejbelőtt egy magyar civilt Irakban), utána a hazai népbíróságok és a jugoszláv megtorló gépezet is kitombolhatta magát. Képíró ürügyén újra elővették, és meg voltak sértve, amiért az ítélet elmaradt. Ezzel szemben a nagyságrenddel több veszteséget okozó bácskai mészárlás negyvenezer áldozatának senki sem szolgáltatott elégtételt. Ja, ők nem szerbek, cigányok, zsidók, partizánok vagy kommunisták voltak, hanem csak magyarok.
Európa egészen egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a magyar problémáról, pedig 2-2,5 millió embert érint, miközben például egész Luxemburg lakossága 470 ezer, Máltáé 400, Izlandé 300, Montenegróé 600 ezer. A legidétlenebb, legmarginálisabb devianciát is felkarolják, de több millió ember jogos követeléseit nem hajlandók meghallani. Üldözési mániánk van? Összeesküvés-elméleteket gyártunk? Nem, ezek tények. Képzeljük el, ha a Benes-dekrétumokhoz hasonló (mondjuk a numerus clausus vagy a zsidótörvények), esetleg a szlovák nyelvtörvényre emlékeztető rendelkezés lenne érvényben nálunk, micsoda botrány kerekedne belőle! Vagy a bácskai vérengzéshez hasonló népirtás maradna bocsánatkérés, kárpótlás vagy felelősségre vonás nélkül.
A kilencven éve nyitott sebként kínzó Trianon-szindróma újra és újra aktualitást kap, legutóbb például a szlovák állampolgárságától megfosztott fiatalember ügyében. Eközben a szemünk láttára vész el Rajka, amit a Pozsonyból kiköltöző telepesek már-már Szlovákiához csatoltak, miközben mi semmi jelentős eredményt nem értünk el a nemzetegyesítés terén húsz év alatt.
Sem a demokrácia szabályainak betartása, sem a Horn-féle alapszerződések, sem az előző polgári kormány státus törvénye, de úgy fest, még a kettős állampolgárság megadása sem oldja meg a problémáinkat. Pedig mi igazán mindent megpróbáltunk. Vajon mi történne, ha mondjuk a Felvidék déli sávjában élő magyar polgármesterek kinyilvánítanák az elszakadást Szlovákiától? A Csallóközben ez hatalmas többséggel működne, de talán másutt is. Népszavazást kényszeríthetnének ki a terület hovatartozásáról. A magyar revíziótól rettegő utódállamok eddig semmilyen kompromisszumra nem hajlottak. Mi lenne, ha nem csak Jugoszlávia, nem csak Belgium, nem csak Csehszlovákia, hanem Szlovákia is osztódna? Megértené végre a Nyugat a helyzetet?

Ungváry Zsolt író, publicista

forrás: kuruc.info
 
 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.