A hetvenes-nyolcvanas években a nemzeti érzelmű, de viszonylag egyszerű világképű emberek úgy képzelték: ha egyszer kimennek az oroszok és megszűnik a kommunizmus, akkor visszacsatoljuk Erdélyt meg a Felvidéket, de legalábbis a magyarlakta részeit. Ez akkor semmivel sem tűnt irreálisabbnak a Szovjetunió felbomlásánál, ezért érthetően csalódtunk, amikor a pártállam ugyan bukott, a megszállás megszűnt, ám fel sem merült Trianon orvoslása, és a kisantant pontosan olyan agresszíven elnyomta a kisebbségeket, mint addig. Sőt! Az a feltételezés, hogy a demokráciában versengeni fognak a magyar szavazók kegyeiért, teljességgel megalapozatlannak bizonyult, ráadásul a Nyugat, amelyiktől mindig a jutalmat várjuk megfelelő magaviseletünkért, azt sem díjazta, hogy robbantgatások helyett a kisebbségbe szorult magyarok pártokat alapítanak. Sem a bős-nagymarosi vízlépcső, sem a Benes-dekrétumok, sem a védhetetlen szlovák nyelvtörvény ügyében nem állt mellénk Európa. (A sorozatos, már-már rutinszerű magyarverésekről most nem is szólva.)
A kerepesi Trianon-emlémű egy részlete
A ’90-es évek eleje csakugyan nagy változásokat hozott, a szentnek hitt status quo romokban hevert. Függetlenek lettek a horvátok, szlovénok, észtek, moldávok, grúzok, később a koszovói albánok; másutt is ez a trend, lásd a mind szélesebb katalán autonómiát, az önálló skót parlamentet, de talán a palesztinoknak is előbb lesz saját államuk, mint hogy az elszakított erdélyi vagy felvidéki magyarok megteremtsenek valamilyen politikai önállóságot. S hiába a minimum ezeregyszáz éves kontinuitás, a fiatal államok vehemens vezetői ezt nem tekintik jogalapnak. Pedig ha létezett Nagymorva birodalom, s ebből fakadóan szlovák etnikai folytonosság, akkor miféle magyar elnyomás volt itt, ami több mint ezer éven át meghagyta, sőt gyarapította őket? (Miközben a felvidéki cipszerek – vagy az erdélyi szászok – nem egészen száz év alatt teljesen eltűntek az új országokból.) Ha viszont nem volt ezeréves elnyomás, csak később költöztek be ide a szlávok, akkor miféle hagymázas cirill-metódos, szvatoplukos ősszlovák mítoszról beszélünk?
Az ezer éven át integráló, a jövevényeket mindig beengedő magyarság ellen persze nem csak északon zajlik a nemtelen háború: az újvidéki vérengzésért annak idején már a Horthy-korszak igazságszolgáltatása is kiszabta a büntetéseket (ami példátlanul civilizált eljárás, a hódító ritkán bünteti saját gaztetteit; épp néhány hete mentette föl az amerikai bíróság egyik katonáját, aki nemes egyszerűséggel fejbelőtt egy magyar civilt Irakban), utána a hazai népbíróságok és a jugoszláv megtorló gépezet is kitombolhatta magát. Képíró ürügyén újra elővették, és meg voltak sértve, amiért az ítélet elmaradt. Ezzel szemben a nagyságrenddel több veszteséget okozó bácskai mészárlás negyvenezer áldozatának senki sem szolgáltatott elégtételt. Ja, ők nem szerbek, cigányok, zsidók, partizánok vagy kommunisták voltak, hanem csak magyarok.
Európa egészen egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a magyar problémáról, pedig 2-2,5 millió embert érint, miközben például egész Luxemburg lakossága 470 ezer, Máltáé 400, Izlandé 300, Montenegróé 600 ezer. A legidétlenebb, legmarginálisabb devianciát is felkarolják, de több millió ember jogos követeléseit nem hajlandók meghallani. Üldözési mániánk van? Összeesküvés-elméleteket gyártunk? Nem, ezek tények. Képzeljük el, ha a Benes-dekrétumokhoz hasonló (mondjuk a numerus clausus vagy a zsidótörvények), esetleg a szlovák nyelvtörvényre emlékeztető rendelkezés lenne érvényben nálunk, micsoda botrány kerekedne belőle! Vagy a bácskai vérengzéshez hasonló népirtás maradna bocsánatkérés, kárpótlás vagy felelősségre vonás nélkül.
A kilencven éve nyitott sebként kínzó Trianon-szindróma újra és újra aktualitást kap, legutóbb például a szlovák állampolgárságától megfosztott fiatalember ügyében. Eközben a szemünk láttára vész el Rajka, amit a Pozsonyból kiköltöző telepesek már-már Szlovákiához csatoltak, miközben mi semmi jelentős eredményt nem értünk el a nemzetegyesítés terén húsz év alatt.
Sem a demokrácia szabályainak betartása, sem a Horn-féle alapszerződések, sem az előző polgári kormány státus törvénye, de úgy fest, még a kettős állampolgárság megadása sem oldja meg a problémáinkat. Pedig mi igazán mindent megpróbáltunk. Vajon mi történne, ha mondjuk a Felvidék déli sávjában élő magyar polgármesterek kinyilvánítanák az elszakadást Szlovákiától? A Csallóközben ez hatalmas többséggel működne, de talán másutt is. Népszavazást kényszeríthetnének ki a terület hovatartozásáról. A magyar revíziótól rettegő utódállamok eddig semmilyen kompromisszumra nem hajlottak. Mi lenne, ha nem csak Jugoszlávia, nem csak Belgium, nem csak Csehszlovákia, hanem Szlovákia is osztódna? Megértené végre a Nyugat a helyzetet?
Ungváry Zsolt
(Kuruc.info)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum