Ahol a baloldal fújja meg az ő harci riadóját, azonnal megindul a gazdasági bomlás, amely mindenütt kiprovokálja a lelkekből a depressziók kórfolyamatának haragvó és kavargó gyűlölet hullámait. Rombolnak és pusztítanak! Az antikrisztus Kun Bélái és Szamuelliei pedig gyáván megszöknek a vezéri pozíciókból hogy a népharag ítélete el ne érhesse őket.
Krisztus Prohászkái pedig szívós energiával küzdenek a gyógyítás és építés frontján, hogy még a pusztulás nyomán is új erőt és új életet fakasszanak. – Mögöttük is megindul a népítélet: bírák az élők, ítélkező Róma, tanúk mi vagyunk, akik ismertük őket. És Ottokár püspök életének nyitott könyvében megtaláljuk minden mértékét az igazságnak, amely mértéken megállapíthatjuk, hogy milyennek találtatott?!
Így áll ma az ország a megboldogult Ottokár püspök emléke körül és így fog majd egyszer – előbb, vagy később – állni Róma, mikor majd megkezdődnek a javak fölött a hivatalos védő és vádbeszédek, melyek a nagy Krisztus-vezér hagyatékát lesznek hivatva értékében felbecsülni és örök útmutatóul adni az egész kereszténységnek.
Amit mi egyesek Róla mondani tudunk, az a hódolatnak, szeretetnek, csodálatunk mélységeiből fakadó öröm, mely szerény készségeivel részeire bontja egy fölmérhetetlen nagy egyéniség tökéletes egységét. – Tudásának, tulajdonságainak, sajátosságainak, az egész énjének emberértékben ritkán adott gazdagságát soha sem tükrözi igaz valóságában, mert nem fejezi ki teljességében azt a természet fölötti emberi tökéletességet, amelyet Prohászka Ottokár személye jelentett és amelyet a megboldogult püspök élete kifejezett. Mert Ottokár püspök nem a kontemplatív utakon kereste és fejlesztette tökéletessé a lelkiélet mélységeit. Isten-látó lelkével nem zárkózott csak az oltár misztériumába, hanem még a legmisztikusabb mélységekből merített Isten-szemléletét is kihozta, beállította alkotó, építő erőnek, szellemiekben is reális megfoghatóságnak, gyakorlati szemléletnek és irányítónak. Az ő élete a hitbeli tudás maximumát fejezte ki, mert az Isten- szemléletet, – világszemléletté tágította és ezt a világszemléletet realizálta a krisztusian tökéletes katolikummal. Ez a lelki mélységeket járó „első adorátor” semmit sem sürgetett jobban, mint a gyakorlati katolikumot. – „Élni a vallást!” – csendült ki állandó kihangsúlyozottsággal a refrén tanításaiból.
Nincs az életnek útja és problémája, amelyet ő meg ne látott és meg ne válaszolt volna. Nincs a szociális világnak olyan ügye-baja, amelyre az ő figyelme ki ne terjedt volna. Nem volt számára ismeretlen sem a fizika,i sem a fiziológiai, sem a szellemvilág semmi életjelensége, amelyre bölcsessége nagy szabadságával rá ne mutatott volna. S ezekben a nagy kérdéseken föl nem világosította és be nem állította volna az emberi értelmet és okosságot a harmóniakeresés békevonalába.
Ha a magyar kereszténység 30 évvel ezelőtt nemcsak csodálattal és gyönyörködve hallgatta volna az ő rajongással szeretett szónokát és apostolát, hanem okult, tanult és cselekedett volna az ő intései és tanításai értelmében, akkor tombolhatnának körülöttünk bármilyen hataloméhes világnézeti áramlatok, Magyarországon soha sem lehetne még csak részletsikere sem, semmiféle keresztény és nemzet ellenes, semmiféle magyar keresztény gazdasági jövőt fenyegető törekvéseknek.
Az apostol püspök látnoki világossággal nézett bele a jövő kaotikumába és pontos jövendöléssel jósolta meg a veszélyeket, amelyek ma szinte elháríthatatlan súlyossággal szakadnak a nyakunkba. S ebben a nagy látnoki képességben az isteni harag, jóság, bölcsesség, szigor, gyöngédség, okosság és szeretetnek minden készségét használta és alkalmazta, hogy segíteni tudjon ott is, ahol a magatehetetlenség vagy közöny élhetetlenné és cselekvéstelenné tette az emberi küzdő és építő erőket.
Kegyelemhordozó volt, s így – akarták, nem akarták – megigézte és beoltotta a lelkeket a magasabbrendű életismeret igényével, úgy, hogy mind nagyobb és nagyobb érdeklődés és vágy ébredt bennük a szentségi Jézus közelsége és bírásáért! A – Tabernákulum-ember – istengyermeksége vonzotta és odagyűjtötte a társadalmi rétegek különféleségét a szentmiseáldozat közösségébe az Eucharisztia elé. A testvéri egyenlőség nemes értelemben vett demokráciája olyan impozáns megnyilatkozásban valósult meg, amilyenre addig nem volt példa. Az addig miden tanítást elhárító urak és gazdagok is köréje sereglettek s így a lelkiséget és megértést szomjazó szolgákkal és szegényekkel együtt hallgatták az Igéket!
Nem tudták az ő értékét, de mindnyájan érezték azt a végtelen felsőbbrendűséget, mely annyira megkülönböztetetté és kiválasztottá emelte közülük, hogy igaznak, istengyermekien nagynak és szentnek tartották és tisztelték. De legnagyobbnak mégis azok látták, akik annyira közel állottak hozzá, hogy belenézhettek a legbensőbb életébe is, mert Ottokár püspök életéből nem volt elrejtve, sem lezárva előlük semmi. Láthatták és megtapasztalhatták, ami benne, általa, vele történt, vagy végbement körülötte.
Pedig ember volt! Annyira egyszerű és természetes ember, hogy senki sem volt soha kirekesztve a közelségéből. A legkülönfélébb rendű, rangú, értelmű és értékű emberek jöttek hozzá, mint atyjukhoz és ő fogadta őket, mint barátait, testvéreit, gyermekeit. – A szereteténél és megértésénél csak a tisztelet volt nagyobb az ember iránt. Azt vallotta, – nincs igazán rossz ember, de sok szenved és pusztul el mégis azon rossz által, mely a jónak a hiánya.
Ezzel a meggyőződéssel írta egyik levelében Ottokár püspök a krisztusi tanításokról – „életszépítő megismerés”! – És egy prohászkai élettel igazolta ezen állítás tévedéstelen igazságát! – Mert szép volt ez a prohászkai élet! Annyira tökéletes volt, hogy senki gáncsot, senki ellentmondást nem találhat benne. – Prohászka és a tanítása egy volt: Prohászka tanított és Ottokár püspök élte tanításait. Prohászka vezére Krisztus volt és Ottokár püspökatya annyira Krisztus-szellemmel itatódott, hogy a legélőbb és éltetőbb krisztusmássá vált!
Ez a Krisztus-más Ottokár püspök áll előttünk ma, 10 évvel a halála után, hogy számon kérje tőlünk, mit és mennyit vettünk át az ő örökéből! Hogyan és milyen eredménnyel valósítottak meg a tanításait?!
Amikor mi ma ünnepet szentelünk az ő emlékezetének és bár az ünneplő lelkek szeretete mérlegén, de a krisztusi tökéletesség mértékével állapítjuk meg prohászkai örökségünk értékeit, nekünk magunknak is át kell éreznünk a prohászkai örökség nagy felelősségét és számon kell kérnünk magunktól, – vajon méltók vagyunk-e arra, hogy tanítványainak, testvéreinek, vagy gyermekeinek neveztessünk?!
Marschall Béláné
Győri Nemzeti Hírlap, 1937. november 21.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum