Ebben az időben szó sem lehetett bármiféle önigazgatásról az olasz alárendeltségbe jutott németek részére. Ráadásul a hamarosan hatalomra került Mussolini önkényuralmi rendszere minden kisebbségi elképzelésnek gátat vetett, kormányhű olasz rendfenntartókkal és tisztviselőkkel árasztotta el a németség által lakott vidéket, durva akadályokat állítva az anyanyelvhasználat valamennyi formája elé. Később a német őstelepesek asszimilációjának előmozdítására, nagyarányú olasz betelepítést hajtottak végre, aminek következtében kiéleződött a két népcsoport viszonya.

A Szövetséges Hatalmaknak Olaszországgal 1947 során aláírt békeszerződése magában foglalta az előző évben Karl Gruber osztrák, és Alcide de Gasperi olasz külügyminiszterek közötti – Dél-Tirolra vonatkozó – megállapodást, ami első volt az 1945-től nemzetközileg keletkezett kisebbségvédelmi okmányok sorában, emiatt jelentősége túlmutat a közvetlenül érintetteken. Tartalmazta a német nyelv jogegyenlőségét, valamint kötelezte Olaszországot törvényhozó és végrehajtó szervekkel felruházott német autonóm körzet létrehozására, megsemmisítve a lakosság kitelepítésével összefüggő korábbi határozatokat. Emellett jövőbeni tárgyalásokat javasolt a határforgalom fejlesztésének, és a tanintézményi oklevelek egymás általi elismerésének tekintetében. Ausztria védőhatalmi státuszra emlékeztető funkciókat tölthetett be. Az új szabályok az 1948. évi alkotmánnyal léptek volna hatályba.

Csakhogy a megvalósítás nem ment ilyen könnyen. Az önkormányzatot – a kormányszervek értelmezésére alapozva – Dél-Tirol északi felén alakult német Bozen tartomány helyett az egyidejűleg a délen szerveződött Trento tartományt is felölelő olasz többségű immár Trentino-Alto Adige nevezetű teljes régió kapta meg. Nyelvi egyenjogúságuk, elsősorban a hatósági ügyek vitelének terén, szintén papíron maradt, a közhivatalokat túlnyomóan olasz nemzetiségűekkel töltötték fel. Így az egyezmény majdnem minden betűje csorbát szenvedett, és központi befolyásolással újra megindult az olasz bevándorlás. A Trentino kifejezés, Trento olasz tartománynévnek a régió szintjére átvitt alakzata, míg az Alto Adige jelölés Felső-Adigé-re, azaz az Adige folyó felső szakaszára utal. Német neve ettől kezdve két évtizeden át Tiroler Etschland lett, szintén az Adige (Etsch) folyóra utalóan.

A németek történelmi és kulturális szerepének ténye, illetve ennek nemzeti büszkeséget tápláló tudatosulása, valamint a megállapodás semmibe vételéből eredő halmozott feszültség, erőszakos tettlegességig fajuló ellenállásban csúcsosodott ki. Eleinte a civil közösségek figyelemfelhívó akciókkal próbálkoztak. (Egynémely nemzetiségeknek mintául szolgálóan valódi és hagyományosan létező) jelképeik minden elképzelhető helyszínen történő kifüggesztésével, tüntetőleg világítottak rá az óhajtott viszonylagos önállóság megalapozottságára. 

Miután 1956-ban egy olasz tisztviselő felderítetlen hátterű halálesete miatt sok német gyanúsítottat bizonyíték nélkül bebörtönöztek, rövidesen megalakult a Dél-Tiroli Felszabadítási Bizottság és kézbe vette a radikális nemzeti mozgalom szervezését. A jogérvényesítési harcban új korszak kezdődött. Az ottani német társadalom érdekeit legálisan képviselő Dél-Tiroli Néppárt, amely éveken keresztül hasztalan próbált közös nevezőre jutni az olasz hatalmi struktúrával, 1957-től az újonnan választott vezetősége révén szintúgy más módszerekhez folyamodott. Aminek következményei a politikai befolyásolás sikerein kívül, a nemzeti öntudat és az olaszoktól való egyre nagyobb elkülönülés fenntartásában mutatkoztak meg.

Ettől fogva egymást váltogatták a könyörtelen megfélemlítő cselekmények. Általánossá lett a lakó és középületek, hidak, utak, vasutak, állomások, erőművek, távvezetékek felrobbantása, nem egyszer emberéleteket követelve. Az olasz hatóságok megtorlásként tömegével vetették fogságba a vélt vagy igazi tetteseket, gyakran kegyetlen kínzásoknak vetve alá őket. Eljárásuk ugyancsak halálos áldozatokkal járt.

Mindezzel párhuzamosan a dél-tiroli németek anyaországukhoz fordultak támogatásért, hogy nemzetközi fórumok elé vigyék sérelmeiket. Az osztrák kormány a védőhatalom megtestesítőjeként, valamennyi kínálkozó lehetőséget megragadva, eredményesen tartotta számos világszervezet napirendjén a tiroli kérdést. Felszólalt az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban, és az Emberi Jogok Európa Bizottságában, ahol előtárta a tartomány problémáit, közbenjárásuk szükségességének adván hangot.

Ennek is köszönhetően, 1961-ben egy robbantássorozat után tárgyalóasztalhoz ült a dél-tiroli németek valamint az olasz államvezetés küldöttsége, és a fennálló nehézségek megvitatására tizenkilenc tagú bizottság alakult. Innentől nyolcévi huzavona indult útjára, de az álláspontok áthidalhatatlan távolsága miatt a felek nem juthattak egyetértésre. A merényletek ezalatt sem szűntek meg, amelyekbe most már az ausztriai és németországi szélsőségesek is „besegítettek”. Ezzel ugyan hátráltatták a tárgyalások menetét, viszont a végső kifejlet előnyös alakulására paradox módon mégiscsak hatást gyakoroltak.

Noha az effajta brutális tettek szemben állnak mind az emberi jogi alapelvekkel, mind a tételes magatartási normákkal, és általában elítélendőek, az ezektől megtisztított nemzeti összefogás példaértékű lehet az önmagukért megmozdulni képtelen népek számára.

Olaszország társadalma nem szemlélte közömbösen az eseményeket. A polgári szerveződések, továbbá választóikkal együtt a különböző mérsékelt politikai irányzatok sorra elégelték meg a hiábavaló kötélhúzást, és sürgetően várták saját államvezetésüktől a zűrzavaros helyzet mielőbbi rendezését, ami aztán tartós belpolitikai válsághoz vezetett.

Az ENSZ ajánlására Ausztria és Olaszország 1969 során megint tanácskozásba kezdett a különböző nézetek közelítése céljából. A kényszerítő körülmények nyomására Kurt Waldheim és Aldo Moro külügyminiszterek koppenhágai megbeszélésén olyan kölcsönös engedményekben alkudtak meg, ami minkét érintett nemzetet kielégítette. E méltányos egyezség az 1946-os szerződésre épült, kiegészítve, konkretizálva, és garanciákkal látva el azt. Az olasz kormány sietős intézkedései azt jelezték, hogy ezúttal eltökélten le akarta zárni a közhangulatot és a két állam viszonyát régóta mérgező súlyos dilemmát. Még abban az évben parlamenti különbizottságot neveztek ki a Dél-Tirolra alkalmazandó rendelkezések kidolgozására, majd az 1971. évi alkotmánymódosítással végérvényesnek látszóan eligazították és hatékony biztosítékokkal bástyázták körül a régión belüli német Bozen tartomány ügyét. Ausztria ekképpen teljes értékű védőhatalommá vált.

Ennek alapján Dél- Tirol (Trentino Alto Adige) régió egészében is autonóm körzetet képez, a központi hatalomtól jórészt független törvényhozó és végrehajtó apparátussal. Képviselői az olasz és német népcsoportból kerülnek ki, a létszámarányok okán itt értelemszerűen olasz túlsúly figyelhető meg. A régió kettő – megyének is mondott –, szintén autonómiát élvező tartományra oszlik. Az északi valamivel nagyobb kiterjedésű részen a német kisebbség Bozen tartománybeli nemzeti önkormányzata működik, míg a déli kisebb hányadot az olasz népességű Trento (Trient) tartomány foglalja el hasonlóképpen széles önigazgatási jogokkal. Trento természetesen nem minősül nemzeti autonómiának, de a nyelvi sajátosságokat kivéve, hatáskörei nagyjából megegyeznek Bozen tartományéval. A két autonóm terület illetékességébe tartozó teendők nagy száma következtében, a régiónak életviszonyokat szabályozandó feladata nem sok maradt. Létezése leginkább történelmi és alkotmányos okokkal magyarázható.

Az alkotmány ide tartozó szakaszai végrehajtási utasításainak, és a német nemzetiség egyre bővülő közhatalmi jogcímeinek lefektetése két évtizedet ölelt fel, érdemileg 1992-ben fejeződött be.

E folyamathoz nem direkten kapcsolódó, a terület jövőjét illetően mégis tanulságos adalék, hogy Francesco Cossiga volt olasz államfő 2006-ban a népek önrendelkezési jogára hivatkozással és a bővítendő önállóságot szorgalmazó erőket figyelembe véve alkotmánytervezetet készített, amelyben Bozen tartomány német népe számára népszavazáson realizálandó választási lehetőségeket kínált. Ennek alapján vagy maradnak Olaszország keretében, vagy független állammá válnak, de csatlakozhatnának Ausztriához vagy Németországhoz! is. A tervezetet az összes érdekeltek – köztük a hosszas hezitáláson túlesett német népcsoport – elejtették, mert nem akartak nemzetközi összeütközést keletkeztetni a kényes ügy kezelésének ilyetén fordulatával. Ezzel analóg megoldásokat egyedül az erős nemzeti programon álló jobboldali Szabadságpárt szokott néha felvetni.

Végezetül ajánlatos tudatosítani egy elvétve sem publikált tényezőt. A dél-tiroli német tartománynak nincsen birtokában a területi autonómiát jellemző sajátosságok egész köre. Jogosítványai elmaradnak úgy az irányadó elméleti követelményektől, mint a gyakorlatban példaadó Finnországi Aland-szigetek, vagy Baszkföld, saját felettes államától átvett hatalmi jogköreitől. Ennek oka nyílván az esetleges elszakadási gondolatok megvalósíthatóságának akadályozási szándékában keresendő. Dél-Tirol német fele egyfajta korlátozott területi autonómiaként határozható meg, azonban így is csak alig megközelíthető célként lebeghet a még ilyen szintre sem kapaszkodott népcsoportok előtt.

Nagybaczoni Molnár Ferenc 

(Erdély Ma)

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.