| Hírek : Akik megtagadták Trianont |
Akik megtagadták Trianont
2011.10.14. 13:09
Musztafa Kemál AtatürkMinden bizonnyal azt gondolnánk, hogy a Párizs-környéki "békék" Magyarországot, pontosabban a magyar népet sújtották a legnagyobb mértékben, magyar emberek millióit kisebbségi sorba taszítva. Azonban az I. világháborúban a mi oldalunkon harcoló török nép számára még nagyobb pusztulást szántak az Európai Unió "szabadság és demokrácia-orientált" atyjai. Agitálásukra egy darab koncért szinte minden környező állam és nemzeti közösség (görögök, örmények) elárulta Törökországot, valamint felvillant a lehetősége a független Örményország és Kurdisztán összetákolásának is. Az, hogy a mai Törökország feldarabolása csupán egy rossz álom maradt, a török nép hősies ellenállásán, valamint a Gallipoli-félsziget bravúros védelmében feltűnt Musztafa Kemál Atatürk tábornokon és hívein múlott. Vonjunk hát párhuzamot a két azonos oldalon álló, ezért halálra ítélt nép sorsa között, mert ez napjainkban is tanulsággal szolgálhat!
Az antant hatalmak 1918. október 30-án a mudroszi fegyverletétellel elkezdték megvalósítani azt, amiről korábban titkos egyezményekben állapodtak meg: az Oszmán Birodalom felosztását egymás között. Az első világháborút lezáró Párizs környéki "békeszerződésekben" ezek a korábban kötött titkos szerződések is érvényesültek. A szövetséges célok között szerepelt David Lloyd George terve, amely egy új görög birodalom megalapítása volt, emellett Nagy-Britannia saját területeket is kívánt szerezni. Arábia, Palesztina, Jordánia és Irak ekkor már az ő befolyásuk alatt állt; ezen felül felügyelni akarták a Boszporusz-szorost is. Olaszország Anatólia déli részét követelte magának az 1917-ben Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött St. Jean-de-Maurienne-egyezmény alapján. A franciák a titkos Sykes–Picot-egyezményben foglaltak szerint Hatayt, Libanont és Szíriát akarták, valamint Délkelet-Anatólia egy részét is szerették volna megszerezni. Lássuk, hogy ez a Trianonhoz hasonlóan minden szempontból abszurd, gátlástalan és igazságtalan Sévres-i "béke" pontosan mit jelentett volna Törökország számára:
Majd hasonlítsuk össze a Magyarországtól elígért területek térképével:
Jól látható tehát, mekkora volt a tét mindkét ország esetében. Azonos oldalon álltunk, országainkat már előre, terv szerint felosztották, háborús veszteségeink reménytelenül megterhelték a lakosságot, amely képtelennek tűnt vállalni egy újabb, ’saját’ függetlenségi háborút. Mégis, a Musztafa Kemál által vezetett, ezért kemálistáknak nevezett nemzeti csoport azonnal, habozás nélkül megtagadta a Sévres-i "békeszerződést", amelyet még a szultán követei írtak alá.
Sőt halálbüntetés terhe mellett hazaárulónak kiáltottak ki minden kollaboránst. Kemál ebben az időszakban intézte híres kiáltványát a török néphez:
„Isztambul erőszakos megszállása véget vetett a hétszáz éves oszmán államnak. Ma felhívjuk a török nemzetet, hogy védje meg kultúráját, civilizációs vívmányait, az élethez és függetlenséghez való jogát, vagyis jövőjét!”
Ezután kezdetét vette a törökök függetlenségi háborúja. Míg Horthynak néhány puskalövéssel sikerült visszafordítani IV. Károly "honfoglaló" vonatát, addig a kemalistáknak Vahideddin szultán vallási fanatikus fetváival is szembe kellett nézniük, akik előbb lázítottak a nemzetiek ellen, majd késöbb brit kereskedők fegyverszállítmányai segítségével fegyveres összecsapásra került sor Izmit és Bursa közelében, 1920-ban. A szultán seregét szétverték ugyan, de több ponton kellett ügyelni a stabilitás fenntartására.
Míg a törökök a sikertelen londoni konferencia után a szövetségesek által javasolt változtatásokon gondolkodtak, és Musztafa Kemál átszervezte a hadsereget, a görögök márciusban támadást indítottak Bursa felől, ismét Eskisehir és Afyon ellen vonulva. A második inönüi csatában İsmet ismételten visszaverte őket. A görögök újra próbálkoztak. Úgy tervezték, hogy nem szemből, hanem délről megfordulva veszik be Eskisehirt. Elfoglalták Usakot, Afyonkarahisart, és Kütahya felé menetelve körbevétellel fenyegették a várost. Kemál, mint a kormány és így a hadsereg feje, július 18-án visszavonulót parancsolt a Sakarya folyó mögé, İsmet egy kisebb alakulattal fedezte a visszavonulást; a város pedig görög kézre került.
A rendkívüli veszélyre való tekintettel Musztafa Kemál kineveztette magát teljhatalmú legfőbb parancsnoknak, és három hónapig katonai diktátorként vezette az országot. Drasztikus rekvirálás következett, a lakosságnak be kellett szolgáltatnia minden használható fegyvert, a ruhaneműk, élelmiszerek és egyéb meghatározott tárgyak, valamint igásállatok és szekerek bizonyos százalékát. Felszólította a nőket, hogy segítsenek ott, ahol nincs elég szekérvonó igásállat. A török nők fontos szerepet játszottak a háború folyamán, ők húzták a frontra – gyakran nagyon nehéz, hegyes terepen át – a fegyvereket és utánpótlást szállító szekereket, lőszert gyártottak és fegyvereket kovácsoltak, a hátországban maradt nők vették át a férfiak helyét a földeken. Az angorai vasúti javítóműhelyeket fegyvergyárrá alakították át, ahol bajonetteket és kardokat kovácsoltak. Törökország Musztafa Kemál parancsára hosszú háborúra rendezkedett be. A görögök Angora felé fordultak.
Miután a görög hadseregre megsemmisítő csapást mért, Kemál Szmirna felé vette útját, célja a város felszabadítása lett. A görögök szeptember első napjaiban erősítést küldtek a mai İzmirbe, ám a katonák lázadni kezdtek, nem akarták folytatni az értelmetlen háborút, s szeptember kilencedikén átadták a várost a törököknek. A városban élő görögök vonakodva bár, de beszolgáltatták fegyvereiket a török katonáknak, az örmény kisebbség azonban nem volt erre hajlandó, több helyen pokolgépes merényletet hajtottak végre a törökök ellen. Megtorlásul a törökök a tengerbe kergették az örmény lakosságot, ismét csak tekintet nélkül gyermekre, nőre, aggastyánra, amit az öbölben állomásozó angol hadihajók legénysége tétlenül nézett végig.
Szeptember 13-án Szmirnában hatalmas tűz ütött ki, ami porig rombolta az egykor virágzó kikötővárost. Patrick Kinross szerint legvalószínűbb, hogy a tűz véletlenül tört ki, miután török katonák megpróbáltak fegyvereket rejtegető örmény lázadókat kifüstölni egy épületből, mire válaszul az örmények másutt tüzeket gyújtottak, hogy eltereljék a katonák figyelmét, a szerencsétlen széljárás miatt pedig a lángok gyorsan átterjedtek a környező negyedekre. Musztafa Kemál szerint örmények gyújtogattak szándékosan, és erre a papok buzdították őket a templomokban. Egy amerikai megfigyelő szerint viszont a török katonák szándékosan és előre eltervezetten, szervezetten gyújtották fel a várost. A lakosság a tűz elől az öbölbe menekült, ahonnan külföldi hajók próbálták őket – elsősorban a külföldieket – kimenekíteni. A görög Szmirna hamvain később egy igazi világváros épült fel İzmir néven, amelyet „az Égei-tenger gyöngyének” is neveznek.
Ezután fokozatosan szorították ki városról városra az idegen megszálókat. A megállíthatatlan török sikerek után az angolok és szövetségeseik felhagytak aljas, hódító terveikkel.
Végső győzelem Lausanne-ban
A lausanne-i konferencia három fő kérdése a Boszporusz felügyelete, Moszul problémája és a nyugati hatalmaknak az oszmánok által biztosított kivételező gazdasági szerződések, az úgynevezett kapitulációk helyzete volt. A törökök teljes felügyeletet akartak a szorosok felett, a szövetségesek azonban nemzetközi zónává akarták nyilvánítani, de végül a török álláspont nyert. A kisebbségek kérdésében Lord Curzon – nem utolsó sorban a Szovjetunióval szemben az egyensúly megtartása érdekében – azt javasolta, hogy Törökország legyen tagja a Népszövetségnek (az ENSZ elődjének), és a szövetség előírásainak megfelelően kezelje a kisebbségek kérdését. Curzon legnagyobb meglepetésére a törököket képviselő İsmet pasa elfogadta a javaslatot.
Megállapodás született a kötelező lakosságcseréről, aminek következtében néhány hónappal később szinte az összes görög elhagyta Anatóliát. Norman M. Naimark, a Harvard Egyetem professzora szerint az áttelepítésre szánt népesség nagyobb részét már 1923 előtt elűzték, ennek során a kisebbségekhez tartozó több százezer embert meggyilkoltak.
Észak-Thrákia határait a Nemzeti Egyezménynek megfelelően jelölték ki. Az egyik legproblémásabb pont Moszul kérdése volt. A törökök azzal érveltek, hogy határaik védelme szempontjából fontos kikötőállomásnak számít. A török lakosság aránya azonban nem volt döntő többségű, a területen túlnyomóan arabok és kurdok éltek. Moszult végül kénytelenek voltak feladni, de sikerült elérniük a kapitulációk eltörlését. A békeszerződést végül 1923. július 24-én írták alá, ez volt az első világháborút követő egyetlen olyan békeszerződés, amelyben nem a szövetségesek akarata érvényesült.
A békeszerződést több kritika is érte, elsősorban az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok részéről. George Curzon brit külügyminiszter azon a véleményen volt, hogy a lausanne-i szerződés messzemenően rossz megoldás, amely miatt a világnak a következő száz évben még súlyos jóvátételt kell fizetnie. James W. Gerard, Németország volt amerikai nagykövete szerint Lausanne-ban feláldozták a keresztény civilizációt az olajspekulánsok érdekeinek oltárán; véleményét magas rangú harvardi és kolumbiai professzorok támogatták. Más egyetemek történészei és magas pozíciót betöltő állami hivatalnokok viszont védelmükbe vették a békeszerződést.
Tíz nappal a békeszerződés aláírása után a szövetséges csapatok kivonultak Konstantinápolyból, majd az ország teljes területéről is.
A függetlenségi háborúban elérték, hogy a nyugati hatalmak komolyan vegyék a születő Törökországot, és az ország elindulhatott a nyugatosodás útján. Az Oszmán Birodalom összeomlott, 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot. 1924-ben végleg eltörölték a kalifátust, megalapozva a szekuláris, vallástól függetlenített államot, és megkezdődtek Musztafa Kemál drasztikus reformjai az ország nyugathoz történő felzárkóztatására.
„Maradjatok hűek önmagatokhoz, de tanuljátok meg átvenni a nyugattól azt, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy fejlett nép lehessünk. Fogadjátok be a tudományt és az új eszméket az életetekbe. Ha nem teszitek, [a tudomány fejlődése] legyőz titeket.”
Musztafa Kemál
Musztafa Kemál nélkül ma nem létezne Törökország, ezért később az Atatürk nevet kapja népétől, azaz ’minden törökök atyjává’ válik.
Neki sikerült az, ami Horthynak csak később sikerülhetett, és sajnos akkor is csak részben és rövid ideig, visszafoglalnia az országát. Ma nem lehet Törökországban 100 métert megtenni anélkül, hogy valami, egy szobor, egy településnév, egy tábla, vagy akár egy hegybe faragott arc (Izmírben) ne emlékeztetne a hős vezetőre. Magyarországon pedig még a rendszerváltást követően sem lehet köztéri szobrot látni a kormányzóról. Közös szégyenünk ez, meggyőződésem, ha úgy ápolnánk Horthy emlékét, mint a törökök Atatürkét, nem itt tartanánk…
Írta és szerkesztette:
- 1Kurutz -
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum