Ha beírjuk az internetkeresőbe a szórvány-konferencia szókapcsolatot, akkor az első tíz találatban az utóbbi év brassói, dévai, gyulafehérvári, temesvári és tordai rendezvényeiről értesülhetünk.
Azt szoktuk mondani, hogy elméletekkel teli a padlás. Elméletek már vannak. Belőlük egy válogatás
itt is elérhető. De mintha az elméletek nem jutnának el a döntéshozókhoz, vagy azok csak a saját fejükre hallgatnak. Mert ha eljutnának, vagy figyelembe vennék a tudós megállapításokat, javaslatokat és azokat beépítenék érdekképviseleti munkájukba, akkor javulás jeleit kellene észlelnünk, de szinte sehol semmi.
Ha lenne javulás, akkor megállt volna, és már nőne a magyar nyelven tanító iskolákba íratott gyermekek száma. Fogytak volna, és majd eltűnnének a nem magyar iskolákban tanuló, de magyar szülők utódai, mert azokat egytől egyig mind anyanyelvükön, magyarul taníttatnák a szüleik.
Az anyanyelv, a családjában beszélt nyelv, az a nyelv, amelybe belenő a gyermek, ezen tanulja meg az életével, környezetével kapcsolatos fogalmakat, és az a leghatékonyabb emberformáló, ismeretszerző és tanulási eszköze mindenkinek.
A néhai nagyváradi román ortodox püspök, Roman Ciorogariu családjából nem egy gyermeket magyar iskolába járattak szüleik a XIX–XX. század fordulóján. De akkor a pécskai zsidók gyermekei is mind magyarul tanultak, a temetőben lévő kétszáznyi sírkő zöme kétnyelvű, egy-kettőn van román, nyolc-tízen német felirat a többin magyar a héberrel átellenben. Mára megfordult az igazodás. Magyar családok küldik román iskolákba gyermekeiket, de igazán sikeres alig akad közöttük. Meggyőződésem, hogy ők, magyarul tanulva is sikeresek lettek volna.
De az a magyar, akinek a lakhelyén csak néhányan beszélik az anyanyelvét, vagy vannak néhány tízen, egy-két százan, és magyar óvónő foglakozik a csöppségekkel, esetleg többségi települések által körülvett falujukban több százuk iskolás gyermekeit magyarul tanítják tanítóik, tanáraik, az nem elméletekre vágyik, még szórványszakértői képzésekre sem. Jó lesz, ha közülük valaki tudomást szerez a róluk elméleteket faragókról, és azok tudományáról.
A gyalogmagyarnak ugyanis reményre van szüksége. Reményt pedig a döntéshozók cselekményei nyomán alakuló lehetőségek adnak.
A népek versenyében a nemzetnek pedig növekedésre van szüksége, ami egyelőre még nem látszik. A magyarság fogy. Fogy az anyaállamban, fogy az elcsatolt területeken, tömbben és szórványban egyaránt. Falvaink apadnak, az azokból városba költözött magyarok beolvadtak.
A Maradékország lakosságának fogyása annál aggasztóbb, hogy 1985–2000 között igen sok szülőkorba lépő erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai fiatal oda költözött, akiknek a szaporulata nem érződik az utóbbi két évtized magyarországi lakosságszámában.
Ezek az akkor fiatalok és gyermekeik ma nagyon hiányoznak tájainkról.
A nemzetfogyás megállítására, majd növekedésére kellene megoldást találnia a nemzet kormányainak.
Látszólag évtizedek óta keresik a megoldást, de a siker mindeddig elmaradt.
Az emberek elemi igényeinek egyike a biztonságra való törekvés. Áhítjuk a lelki békét, a jó szót, de az anyagi, pénzügyi biztonságot, a nyugodtabb holnapot is. Ezért ki-ki a maga módján, képességei és lehetőségei szerint tesz is. Régen se volt ez másként.
A szórvány kapcsán olykor föl-föl vetődnek a széttagoltság kártételei. A tisztségeikhez szokott politizálók nem munkájuk hatékonyságának fokozásával, elért sikereik elismertetésével, hanem a velük okkal elégedetlenkedő nép szapulásával foglalkoznak. Választásokon egységre szólítanak föl, de azok között csak önmagukkal vannak elfoglalva.
Az 1989-es fordulat óta eltelt évtizedekben az Arad megyei magyarság kapcsán elmondhatjuk, hogy fogy, létező szervezeteiknek nincsenek saját tulajdonú székházaik. Vagy történelmi egyházaink épületeibe jönnek össze, vagy településeik bérleményeiben. Szervezeteinek csak önkéntesei vannak, akik szabad idejüket, szellemi és fizikai erejük maradékát fordítják magyar ügyekre, miközben másból élnek, és tartják el családjaikat.
Nincsenek intézményeink és hivatalaink, ahova nyugodt szívvel fordulhatna magyarként az ember. A vegyes iskolákban az történhet, amit a többség jóváhagy.
Mindaddig, amíg a romániai magyarságnak nem lesznek, nem lehetnek saját intézményei, nem lesz autonómiája, addig semmi remény a fejlődésre, a gyarapodásra. Csak a saját, kiszámítható intézmények léte és közösségépítő munkája nyújthat közösségi biztonságérzetet, ami nélkül a gyarapodás reményéről sem beszélhetünk nemhogy növekedésről.
A pécskai magyar iskolára a napokban új tábla került. Azon nyoma sincs magyar szónak. És a jelek szerint ezt a magyar tanügyi államtitkár nem vette észre akkor, amikor május 21-én, szombaton RMDSZ-gyűlésre érkezve átlépte az épület küszöbét, vagy ha igen, akkor annál rosszabb – hiszen az még mindig a helyén van.
Az Apáczai Közalapítvány honlapján, a szorvany.hu-n írja Csete Örs elnök a világban szétszórtságban, szórványban élő magyaroknak: „Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell adnunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és egyként kell tekintenünk egymásra. Ez az első lépés… És ha már magunkkal jóban vagyunk, mert növekszünk, mert biztonságban érzik magukat a mieink és mert tapasztaljuk mindnyájan, hogy összetartozunk, akkor … lesz valódi esély arra, hogy megbéküljünk a történelemmel s szomszédjainkkal.”
Nagy István, az Arad megyei EMNT elnöke
(Erdély.ma)