A győzelmet a mieinknek sem adták ingyen természetesen, de ez örök érvényű törvény. Senkinek sem adják ingyen. A győzelemért mindig meg kell küzdeni. Eleink is megküzdöttek érte. Vérrel és verítékkel fizették meg az árát.
Az ünnepi megemlékezés mindig párbeszéd múlt, jelen s jövő közt. Ezért most jogos és időszerű a kérdést feltennünk kedves nemzettestvérek: mi vajon képesek és hajlandók vagyunk-e a mi győzelmünk árát megfizetni? Hajlandók vagyunk-e egyáltalán a küzdelemre? Ha nem vagyunk képesek rá, akkor először is - röviden és egyszerűen – nekünk befellegzett. Továbbá akkor hiábavaló volt őseink minden szenvedése, minden áldozata, de akkor nem is vagyunk méltók arra, hogy erre a vérrel megszentelt helyre lépjünk.
Ám nekünk, akik mégis ott voltunk azon a szent helyen, lélekben együtt hős eleinkkel, akiknek példája helytállásukkal, győzni akarásukkal és győzni tudásukkal ott lebegett előttünk, kötelességünk mindenképpen méltó utódaikká válnunk. És erre buzdítjuk minden nemzettársunkat.
Ezek voltak az ünnepi megemlékezésen résztvevő szervezetek szónokainak egybecsengő gondolatai. Az első világháborús hőseink emléke előtt népes gyülekezet tette tiszteletét. Jelen volt számos székely huszár egyesület, így a szovátai, a torboszlói, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi, a csíkszeredai, valamint a debreceni huszárok is. Megjelentek a Történelmi Vitézi Rend Szováta-Sóvidék Szék tagjai, a Jobbik Marosvásárhelyi Baráti Köre tagjai és a HVIM marosvásárhelyi tagszervezete.
Az ünnepi beszédek elhangzása után a jelenlévők elénekelték a nemzeti himnuszt és a Székely himnuszt, majd a szovátai és a debreceni huszárok, a Történelmi Vitézi Rend Szováta-Sóvidék vitézei, a HVIM marosvásárhelyi tagszervezete és a Jobbik Marosvásárhelyi Baráti Köre tagjai elhelyezték a kegyelet koszorúit a hazáért életüket áldozó hős magyar honvédek emlékművénél.
Édes hazánk földjét védő honvédeink helytállását, katonai erényeit, harci virtusát, az elért, magukért beszélő kiváló eredményeket rögzítő katonai kordokumentumokból, korabeli szemtanúk leírásából ismerhetjük meg. Ennek ábrázolására álljon itt egy részlet Krizbai-Nemes Győrgy által írt Nyárádmagyarós leánydombjai című könyvének Az első világháború helyi vonatkozásai című fejezetéből:
A falu (Nyárádmagyarós) határán vonult végig a front. Még ma is látszanak az egykori lövészárkok, általában a tetők vonalát követve: Nagylikat, Likatfő, Királybírókútja, Omlás, Fütyülőmező, Kopott Keresztje, továbbá Barátszeg, Sötétbükk, Égetthátja, Macskalikhátja, ahol még messzelátó őrtorony is állott, melynek maradványai még az 1970-es években láthatóak voltak. Itt állították meg a keletről betörni akaró 4. Román Zászlóaljat. Mivel a harc kimenetele bizonytalan volt, a falu népe 1916. szeptember végén elmenekült egészen Székelytompáig. Kemény harcok voltak 1916. szeptember 29. és október 6. között. Tudták, hogy a fő védelmi vonal, a Bekecs és a délre eső frontvonal ha elesik, az ellenség könnyen eljut Marosvásárhelyig. Sőt ellepi az egész Maros völgyét.
Martin Róbert őrnagy ezt írja 1916-ban a Kilences Honvédek című táborújságnak tudósításképpen (a nehezen olvasható részeket kihagytam):
,,... nehéz válságos helyzetbe került a zászlóalj az éjszakai órákban október 2-áról 3-ára virradólag. A zászlóaljtól délre felállított bosnyák csapatok, akik a hetekig tartó nehéztesti utóvédharcok által testileg meggyötörve érkeztek eme állomásukba, s mégis minden oláh támadást az nap visszautasítottak. A lőszerhiány miatt kénytelenek voltak egy visszavonuló kitérőt tenni, így október 4-én újból általános támadást rendelt el az oláh. Egyszerre támadja a 6.-7., de főleg a 8. déli oldalon lévő bosnyák állásokat, de mindhiába. Rohamait megismétli október 5-én délelőtt 11 órakor, anélkül, hogy a legcsekélyebb eredményt is el tudná érni az előnyomulásban. Október 5-én délután a saját 3. zászlóaljunk ellentámadásba kezd, több tartalékkal megerősödve, a Sóvárad-Parajdi műút mindkét oldalán. Ennek az eredménye az ott levő oláh hadsereg teljes megsemmisülése délután 6 órára. Így ezen délutánon a bosnyák alakulat ismét elfoglalhatta eredeti állásait. Ugyanezen az erősítésre érkező oláh csapatok, látva társaik vereségét, ismét támadásba lendülnek, de sikertelen lesz támadásuk. Hét napig kegyetlen havas eső esik. Megpróbálja a legénységet. Hét nap után kisüt a nap és beragyogja Sóvidéket. Mintha a természet is örülne a magyarok diadalán, ünnepi mezbe öltözködik, és kicsalja az agyagos, vizes, sáros, a fáradalmakban legyengült honvédeket a lövészárkokból.”
Kalmár Jenő tartalékos százados jelentése:
,,Október 14-én nagy tömegekkel őrületes sivítás és trombitálás, fütyülés közepette ismételték meg a támadást. Mint egy kiszabadult fékevesztett csürhe érkeztek és zajlottak a harcok különösen a Királybírókútja dülő állásai ellen. Hős honvédeim nem bírták türtőztetni magukat, kiugráltak a mellvédek tetejére és megfeledkezve a fedezetet nyújtó lövészárokról, szikrázó harci kedvvel, egymásnak tréfás szavakat kiabálva, pusztító tűzzel fogadták a románokat. Az egyik géppuskás szakasz katonája pokrócpárnára helyezve vállára vette a géppuskát, és társai segítségével áthatolt a drótakadályon túl egy kiszögellő hegycsúcsra állva, mintegy bosszúálló angyal aratta az ellenség sorait.”
2010. Földanya hava (szeptember) 25.
Osváth Attila
Marosvásárhely
(SzKR nyomán)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum