A Honvédséget ünneplik Gyimesen 1940 szeptemberében (Fotó: Archív)
Hetven esztendővel ezelőtt ezekben a napokban vonult be a Magyar Királyi Honvédség az 1920. június 4-én megszületett trianoni országrabló diktátum értelmében idegen kézre került, ám az 1940. évi második bécsi döntés jóvoltából négy esztendőre visszatért erdélyi országrészekre. Honvédjeinket a magyarok mindenütt, így az Ezeréves Határon levő Gyimes település csángó magyarjai is virágszőnyeggel, dallal, tánccal és muzsikával fogadták.
A testben és lélekben ép fiatal gyimesi csángók is bevonultak a felszabadító magyar hadseregbe, s közülük sokan a szülőföldjükön helyben maradva védték a házukat és hazájukat. Egyik ilyen helyben maradt, még élő hős a most 86 éves gyimesbükki Tankó Antal.
A gyimesbükki MÁV-őrház fölújítás előtt (Fotó: Hering József)
A Gyimesekről szóló, korábban más fórumokon írt cikkeinkben, interjúkban „végvári harcosoknak” neveztük többek között a gyimesbükki Deáky András nyugalmazott iskolaigazgatót, a gyimesi és a moldvai csángók mindenesét, Salamon József római katolikus plébánost és Bilibók Ágoston nyugalmazott vasutast, helytörténészt. A fenti jelző kiváltképpen ráillik vitéz Tankó Antalra, aki az 1918 után román megszállás alá került Gyimesen született, nevelkedett, s itt érte meg a Magyar Királyi Honvédség dicsőséges bevonulását 1940-ben, majd alig néhány kilométerre a szülői háztól, az Ezeréves Határon fegyverrel a kézben Horthy Miklós katonájaként védte a haza rövid időre visszatért földjét. Gyimesen, későbbi nevén Gyimesbükkön élte meg a hódító oroszok, s nyomukban sunyin visszalopakodó román hordák újabb megszállását.
A gyimesi határgerinc Gyimesbükkből nézve (Fotó: Sárig Attila)
Erdély egy részének, s azon belül a Gyimesek visszatérésének 70. évfordulóján, 2010-ben Gyimesbükkön a MÁV legkeletibb, 2008-ban fölújított őrháza, a tavaly megtisztított Rákóczi-vár és az 1782-ben épült, fölújított Kontumáci kápolna is fogadta az idei csíksomlyói búcsúról az Ezeréves Határra elzarándokoló magyarokat. A gyimesbükki Ezeréves Határba és környékébe az elmúlt három esztendő folyamán valósággal beleszeretett Budakeszi Kultúra Alapítvány anyagi támogatásának, valamint Salamon József gyimesbükki plébános és mások kitartó szervező munkájának köszönhetően a fentebb említett fölújítások mellett legutóbb kereszteket állítottak a Gyimes-völgyben elszórtan föllelhető, ám a helybeliek által jól ismert második világháborús magyar és német hősi halottak sírjára. A Kontumáci kápolna melletti, állagmegőrzési szándékkal kijavított romos épületfalak területén pedig katonai emlékhelyet létesítettek és márványtáblákba vésve örökítették meg a más történelmi küzdelmekben életüket áldozott hősök mellett a második világháborúban, a környéken elesett magyar és német harcosok neveit.
Katonai emlékhely a Kontumáci kápolna mellett (Fotó: Budakeszi Kultúra Alapítvány)
Hősi emlékmű a Bilibók-tetőn
A 4. Székely Határőrszázad 1944. szeptember 1-jén vakmerő szuronyrohammal foglalta vissza a szovjet betolakodóktól Gyimesbükk határában az Ezeréves Határ és a Gyimesi-szoros fölé magasodó Bilibók-, vagy ahogyan a helybeli csángók mondják, Bulák-tetőt, majd megfutamította az országhódítókat. A második világháború vége felé, 1944. augusztus 23-án a románok, szokásuk szerint hátba döfve addigi szövetségeseiket, átálltak a szovjetekhez, s ezzel jócskán meggyorsították Magyarország orosz megszállását. A Vörös Hadsereg ezután annyira meglódult, hogy 1944. szeptember utolsó hetében már a trianoni határon belüli Battonyát is elfoglalta. De távol, a keleti végeken, az Ezeréves Határon még tartották állásaikat a magyar honvédek, köztük Tankó Antal gyimesi csángó katona.
Magyar golyószóróállás a Gyimesekben (Fotó: Sebő Ödön)
A takaros kalibák fölötti Bilibók-tetőn a deszkapalánkkal körbevett hősi emlékmű mellett feszület és miséző asztalka is áll. Az emlékmű a Bilibók-tető védőinek hősiességét hirdeti. A Sánc-patakából kiemelt barna színű kő Gyimesbükk és a Gyimesi-szoros felé néző felének felső részén székely rovásírással Papp-Váry Elemérné Hitvallás című versének nemzeti imává nemesült refrénje olvasható: Hiszek Magyarország feltámadásában. A kettős keresztre a töviskoronával övezett, középütt a Szent Koronával ékesített Nagy-Magyarország van felfeszítve, s alatta pedig a Trianon fölirat.
Emlékmű a Bilibók-tetőn (Fotó: Hering József)
A kettős kereszt alsó szárára a most 86 éves, Csíkszeredában élő Orbán Ferenc, a Bilibók-tető egykori védője a következő szöveget véste: Kegyelet a hősöknek. Védők és támadók békésen pihennek. 1944. IX. 1. A kereszt tövében balról szuronyos magyar honvéd, jobbról géppisztolyos orosz katona néznek egymással farkasszemet.
Az emlékmű hátsó felére vésett szöveg a következő: 1944. Tetőn elesett katonák emlékére egykori bajtársak. 2004. IX. 1. Állították: Vitéz Deáky András, Vitéz Orbán Ferenc és Vitéz Tankó Antal. Ottjártunkkor, 2007 karácsonyának másnapján, az emlékmű középütt nemzetiszín szalaggal volt átkötve. A fotókon látható piros-fehér-zöld és Árpád-sávos zászlót rövid időre mi helyeztük el. A Bilibók-tető hajdani védői és visszahódítói közül már csak a Csíkszeredában élő Orbán Ferenc és a gyimesbükki Tankó Antal van életben. Mindketten 86 évesek.
A Bilibók tetői emlékmű fölirata (Fotó: Hering József)
Vitéz Tankó Antal 1925. május 27-én született Gyimes településen. Édesapja, Tankó János, gazdálkodó volt, de mellette az asztalos mesterséget is művelte. A második bécsi döntés után 1940 szeptemberében Gyimesbükkre is bevonultak a magyar honvédek, akiket az ottaniak nagy szeretettel fogadtak. Tankó Antal akkor már tizenöt éves elmúlt. Korábban kijárta a román elemi iskola hét osztályát, de mivel a magyaroknál akkor már nyolc osztály volt kötelező, egy Zalaváry nevű tanító fölkészítése után a hiányzó egy osztályt is elvégezte.
Tankó Antal
Tankó Antal bácsi Gyimesbükk alvégén, a Gyimesi-szorost éppen áttörni készülő, a romániai Moldva felé igyekvő, sebes sodrású Tatros patak partján lakik. A háza előtt hallani lehet a patak zúgását. Régi parasztház konyhájában, a tűzhelyen lobogó tűz mellett fogad bennünket. A füstös fal tele van aggatva mindenféle konyhai eszközzel. Az udvaron kicsit feljebb van egy modernebb, jóval nagyobb háza is, de amint mondja, jobban érzi magát ebben a régiben, ahol született és felnőtt. A magyar időkben innen vonult be előbb leventének, majd a Magyar Királyi Honvédségbe. Itt csukta be maga után a kis utcai ajtót, amikor elindult a falu fölé magasodó Bilibók- tetőre, hogy védje a szülőföld, s vele együtt az egész magyar hazát a Gyimesi-szoroson keresztül betörő orosz és román hordák ellen.
MÁV-mozdony a Tatros hídján 2008-ban (Fotó: Hering József)
Tankó Antal bácsi megmutatja a Tatros-parti ház istállóját, amelyben ma már csak egy tehenet és egy tinót tart. A szénát már az unokája kaszálja kalákában, s ebből juttat a nagyapja teheneinek is. Nem kéne már állatot tartania, mondják neki a rokonai, de Antal bácsi úgy véli, hogy így jobban telik az idő. Majdnem elfelejtettük: három juha és tyúkjai is vannak. Mielőtt belefogna a második világháborús emlékek fölidézésébe, észreveszi, hogy a tűzhelyben majdnem kialudt a tűz. Látszik, hogy nincs szeretőm, mert nem ég a tűz, mondja huncutul kacarászva.
Tankó Antal (Fotó: Hering József)
Gyimes népe ünnepelte a honvédeket
- Hogyan élték meg a gyimesbükkiek a magyar katonák 1940-es bevonulását az Ezeréves Határra?
Nagyfiú voltam már akkor, s ezért jól emlékszem a magyarok bevonulására. Gyimesbükkön nagy ünnepléssel fogadtuk őket. György Lajos, akkori pap bácsi készítette fel a falu lakosságát a honvédek méltó fogadására. Az első honvédségi egységek megérkezésekor a plébános hálaadó szentmisét is celebrált. Sokan gyűltek össze a faluban, mert mindenki kíváncsi volt a magyar katonákra. Rengeteg magyar zászlót vittünk ki a fogadásukra, szinte mindenki előszedte a fiók mélyén dugdosott piros-fehér-zöld lobogót. A gyimesi csángó legények biztostűvel nemzetiszín szalagot tűztek a kalapjukra és így köszöntötték a magyar honvédeket.
- Antal bátyám mikor vonult be a Magyar Királyi Honvédségbe?
Előbb levente voltam, majd 1943. október 14-én, tizennyolc éves koromban besoroztak katonának. A gyimesfelsőloki kaszárnyába szólt a behívóparancs. Beöltöztettek bakaruhába, majd visszahoztak ide, Gyimesre, ahol az 1. és a 2. század volt elszállásolva. Magyarországi tisztek voltak a kiképzőink, majd 1944 tavaszán beosztottak bennünket az idősebb katonákból álló 4. Székely Határőrszázadba. A Gyimesbükkön szolgáló háromszéki fiatalokat ekkor hazaküldték Székelyföldre, minket pedig beosztottak a helyükre, mert mi itteniek, gyimesbükkiek voltunk, tehát jobban ismertük a terepet. A határőrszázad idősebb tisztjei és tisztesei képeztek bennünket tovább 1944 nyarán. Egy gyimesi ember, Nagy Károly százados volt a századparancsnokunk.
Honvédségi hegyiágyúállás a Gyimesekben (Fotó: Sebő Ödön)
- A kiképzés után hol, s milyen katonai feladatot látott el?
Amint mondtam, előbb a határőrszázad idősebb katonáival együtt gyakorlatoztunk Gyimesbükkön, Gyimesközéplokon, Hidegségben, a Rakottyásban, de leginkább fönn a hegyekben. A nyár végén a közelgő orosz támadás kivédésére elkezdtük ásni a lövészárkokat a Buha-sorkán.
- Magyarán szólva, hosszabb védekező harcászati tevékenységre rendezkedtek be a Gyimesekben.
Igen. Körkörös védelmi rendszert és menekülésre is alkalmas futóárkokat ástunk a Buha-sorkán és fönn, a Bilibók-tetőn.
Szuronyos roham a Bilibók-tetőért
- Térjünk rá a Bilibók-tetőn lezajlott harci eseményekre. Mikor érkeztek oda az oroszok?
Az oroszok 1944. augusztus legvégén jöttek a Bilibók alá. Addigra minket besoroltak a 32. Hegyi Határvadász Zászlóaljba kisegítőknek. Oldalpisztolyom volt, s ezenkívül én voltam a 2-es számú géppuskakezelő. Az 1-es számú géppuskakezelő Haraszthy Ferenc, míg a 3-as Lakatos György volt. A géppuskák csöve 19 kilogramm volt, s ehhez tartozott még az állvány. Legtöbbször a hátunkon cipeltük a géppuskát állványostul, mert a lövészárokba lóval nem lehetett bekúszni.
- Hogyan zajlott le a történelmi ütközet a Bilibók-tetőn?
Nekünk és az oroszoknak egyaránt kemény megpróbáltatást jelentett a hadászati szempontból igen fontos Bilibók-tetőért vívott ütközet. Az én géppuskám Mihályszálláson volt tüzelőállásba helyezve, míg a másik géppuskát fölvitték a Bilibók-tetőre. Amikor megérkeztek az oroszok, a magyarok géppuskatűzzel, a Gyimesbükkön felállított három gépágyúval és golyószórókkal részesítették őket méltó fogadtatásban. Az orosz támadás megindulásakor megkaptuk a tűzparancsot. A gépágyúkkal a támadókat hátulról, míg a karabélyokkal és a géppuskával elölről lőttük. Az oroszok így két tűz közé kerültek, de végül mégis elhódították a Bilibók-tetőn kiépített körkörös védelmi rendszerünket. Az oroszok a magyar honvédeket kiverték a körkörösből és bévették magukat oda.
Sebő Ödön főhadnagy (Fotó: Archív)
- Mekkora magyar veszteséggel járt az ütközet?
Úgy emlékszem, hogy a Bilibók-tetőért vívott első ütközet folyamán három magyar katona esett el. A körkörös védelemből kimenekült magyar harcosok jelentették Bőbl Gyula ezredesnek, hogy az oroszok elfoglalták a Bilibók-tetőt. Bőbl ezredes erre parancsot adott, hogy azonnal rendezzük újra sorainkat, és erősítést is kaptunk más szakaszokból. Amikor ez megtörtént, az ezredes kiadta a parancsot, hogy foglaljuk vissza az oroszoktól a körkörös védelmi állást a Bilibók-tetőn. Bevezetésként alulról géppuskával verettük a csúcson levő körköröst, hogy a magukat befészkelt oroszok ne tudjanak onnan kimászni. Amikor föllőttük az első fényjelzőt, beszüntettük a tüzet, nehogy a saját katonáinkat lőjük. A rohamra induló magyar harcosok elordították magukat, hogy hajrá, s a puskára tűzött szuronnyal egy szakasz katona rárontott a körköröst védő oroszokra. A szuronyos magyarok elszántságától az oroszok úgy megrémültek, hogy hanyatt-homlok menekültek a védőárkokból lefelé a Bilibók-hegy lejtőjén. A mieink szuronyos rohammal verték ki az oroszokat a körkörösből.
- Hány magyar és orosz katona esett el a szuronyos roham idején?
Az oroszok elmenekültek a körkörösből és maguk után hagytak három nagy géppuskát és más fegyvert. Négy vagy öt ellenséges foglyot ejtettünk. Két magyar katona elesett, de az oroszok vesztesége ennél jóval nagyobb volt. Sok orosz meghalt a Bilibók-tetőn, de pontos számot nem tudok.
Magyar zászló a Bilibók-tetőn (Fotó: Hering József)
Visszavonulás és hazatérés
- Hogyan alakult a hadi helyzet a Bilibók-tetőn aratott magyar győzelem után?
A Csobányos-patak felől később az oroszok áttörték a 32-es hegyivadászok által tartott frontot, majd behatoltak a gyimesfelsőloki kaszárnyába. Bőbl Gyula ezredes ekkor nekünk is kiadta a parancsot visszavonulásra, mert már be voltunk kerítve. A Bilibók-tetőről és más helyekről a Hidegség-patakán, Jávárdi-patakán és Bükkhavas-patakán keresztül vonultunk vissza Csíkszentdomokosra, ahol minket, fiatal katonákat besoroltak a 32. Hegyi Határvadász Zászlóaljhoz, s időnként tüzelőállásba helyeztek bennünket, hogy az oroszok előrenyomulásának késleltetésével fedezzük a visszavonuló német és magyar csapatokat.
- Találkozott-e Sebő Ödön főhadnaggyal, a 32. Hegyi Határvadász Zászlóalj legendás parancsnokával?
Igen, amikor a főhadnagy úr a gyimesi 4-es őrsön volt, többször is láttam jönni-menni, de sok dolgom nem volt vele, mert nem a mi parancsnokunk volt. Helytállásáról akkor is, később is hallottam, látja, A halálra ítélt zászlóalj című könyve itt van az asztalomon. Néhány évvel ezelőtt még sokan emlékeztek itt rá az egykori katonái közül, de közben majdnem mindenki meghalt.
- Hogyan, milyen irányba folytatták a visszavonulást az előrenyomuló oroszok elől?
Mindvégig gyalogosan vonultunk visszafelé, s ezért az egyik lábamat a lábbeli teljesen tönkretette, járóképtelen lettem. Székelyhidason a parancsnokom azt mondta, hogy ilyen lábbal nem lehet tovább gyalogolni, kérezzem föl egy német járműre. Nem kéreztem föl, hanem fölmásztam egy álló német teherautóra, de amikor elindult, a német katona lelökött róla. Erre én úgy megharagudtam, hogy bementem egy székelyhidasi házba, ahol egy öregembert, öregasszonyt és egy fiatal lányt találtam. Vizet adtak, a csontig föltört, sebes lábamat megmostam. Az öregember azt mondta, hogy pihenjek meg egy kicsit a sarjútartóban, s majd szól, mielőtt a magyar katonák továbbvonulnának Székelyhidasról. Este feküdtem le, s reggel már besütött a nap a boronák között, amikor fölébredtem. Az öreg mégsem ébresztett föl, s a magyar és a német katonáknak pedig akkorra csak a hűlt helyük maradt.
- Gondolom, az oroszok meg közben Székelyhidasra értek, s így könnyen fogságba eshetett volna.
Persze, ezt én is mindjárt fölfogtam. Kértem is civil ruhát az öregektől, gyorsan átöltöztem, a katonaruhát és az oldalpisztolyomat eldugtam a szénakazalban, majd árkon-bokron keresztül elindultam hazafelé, Gyimesbükk irányába. A székelyhidasi öregasszony elindulásom előtt adott egy kenyeret és egy nagy darab szalonnát útravalóul. Sokáig mindenhol csak az útszélen és gyalog haladtam hazafelé, nehogy szemet szúrjak valakinek. Csíkban aztán fölugrottam egy tehervonat fékezőfülkéjébe, s így érkeztem meg Gyimesbükkre.
Az Ezeréves Határ - jobbra, a lejtőn már Románia (Fotó: Hering József)
- Gyimesbükköt akkor már az oroszok és a nyomukban sompolygó románok megszállva tartották. Nem félt, hogy mint ellenséges katonát elkapják?
Természetesen féltem, s ezért annyira csendben jártam, hogy még az anyám sem vette észre, amikor bejöttem az udvarra. Amikor hazaértem ebbe a házba, ahol most beszélgetünk, kora hajnal volt, s az édesanyám az ajtó előtt térdelt és imádkozott. Vártam sokacskáig, hogy meg ne zavarjam az imádkozásban. S amikor fölállt, megkoppantottam az ajtót. Ki az? Én vagyok, a fia, Antal. Hazudsz, mert az én fiam a fronton van. János, kelj csak föl gyorsan, mert valaki kérezik és azt mondja, hogy a mi fiúnk, az Antal. A szüleim valamit zsumutoltak odabent, de én nem hallottam belőle semmit. Édesanyám végre kinyitotta az ajtót és rám ripakodott: Hát elszöktél a frontról? Nem szöktem én el, hanem lesántultam, az oroszok meg békerítettek, mondtam. Mosakodj meg, válts ruhát, falj valamit és vissza a frontra, hangzott az apám utasítása. Borbál, add a kezébe a hátizsákot, tegyél bele falnivalót és vissza a frontra! Édesapa, ne menjen el az esze, a visszavonuló magyarok talán már az országhatárt is átlépték, próbáltam megenyhíteni az apámat, aki az osztrák-magyar hadseregben szakaszvezető volt a huszároknál. De ha a magyarok visszaverik az oroszokat és újra bévonulnak Gyimesbükkre, téged azonnal agyonlőnek, mondta az apám.
Forgalom a gyimesi román-magyar határon (Fotó: Archív)
Felállnak a román policárok
- Az édesapja még akkor is hitt abban, hogy a magyar hadsereg visszatérhet a Gyimesekbe?
Igen, még akkor is erősen hitt benne. Végül az apám is belátta, a magyar hadsereget már úgysem érném utol, s ezért, hogy ne lásson meg senki, kiküldött a vasút melletti szénatartóba. Két hétig voltam a szénatartóban, ahová édesanyám sötétedés után mindennap hozott falnivalót. Egyszer aztán azt üzente az édesapám, hogy menjek haza, mert a faluban fölálltak a román csendőrök. Elég baj ez nekem, mondtam magamban, de azért hazamentem.
- A visszasettenkedő románok nyilván nem hagyták szó nélkül azt, hogy Antal bátyám a Magyar Királyi Honvédség katonája volt.
Gondoltam erre én is, de miután hazajöttem a szénatartóból, mégis jártam-keltem a faluban. A front elvonulása után Gyimesbükkön is felálltak a magukat policárnak, rendőrnek nevező románok. A policárokat itteni, falubeli román civilekből toborozták, beöltöztették őket egyenruhába és puskát adtak a kezükbe. Egyik reggel idejött a házunkba egy ilyen policár és azt mondta, hogy másnap reggel jelenjek meg a bükki őrsön. Másnap reggel aztán úgy százharminc, a magyar hadseregtől lemaradt vagy leszerelt volt katona jelent meg az őrsön. Egy Visan nevű őrsparancsnok, aki 1940 őszéig, már a magyar idők előtt is itt szolgált a faluban, azt mondta, hogy három napra való élelemmel másnap reggel ismét menjünk vissza az őrsre.
Magyar katona sírja a Gyimesekben
A megszállók gyilkolni is akartak
- Nem gondolt arra, hogy jobb lenne elszökni?
Nem gondoltam rá, mert tudtam, hogy úgyis megtalálnának. Elmentem tehát az őrsre, ahol a román csendőrök fölállítottak bennünket hármas sorba és gyalogosan elindítottak Csíkszereda felé. A falubeli román policárok Gyimesközéplokig kísértek bennünket, majd átadtak az ottani csendőröknek és policároknak. Középlokról tovább kísértek bennünket Gyimesfelsőlokra, de mire odaértünk, beesteledett. Három csűrbe zártak bennünket és azt mondták, hogy másnap reggel megyünk tovább Csíkszeredába. A szénán mellettem feküdt az unokabátyám. Aludni nem tudtunk és az unokabátyám azt mondta nekem, hogy szökjünk meg, mert a románok agyonlőnek bennünket. Vártuk az alkalmas pillanatot, de nem került rá sor, mert jó másfél óra múlva a csendőrök kinyitották a lakatot és az egyikük elkiáltotta magát: Toată lumea acasă! Mindenki menjen haza! Sokat nem kellett biztatni bennünket, lekászálódtunk a csűrből és elindultunk hazafelé. Csak később tudtuk meg, hogy az unokabátyámnak jó megérzése volt, mert a románok azon az éjjel tényleg el akartak pusztítani bennünket.
- Ki akadályozta meg őket a tervük végrehajtásában?
Talán furcsának tűnik, de azok az oroszok hiúsították meg a románok tervét, akik ellen korábban harcoltam a Bilibók-tetőn. A gyimesbükki vasúton szolgált akkoriban egy Kiricsenko nevű orosz, aki annak idején a bolsevikok elől menekült el a hazájából. Ennek a Kiricsenkónak valahogyan a fülébe tőkedt, hogy mit terveznek a románok és elmesélte a kommunista Bodó Kristófnak, akinek jó összeköttetései voltak az oroszokkal. Bodó, aki a lelke mélyén azért mégiscsak magyar volt, azonnal fölhívta telefonon a csíkszeredai orosz katonai parancsnokot és elmondta neki, hogy mire készülnek a románok. Az orosz parancsnok erre azonnal telefonált a román policároknak és csendőröknek, hogy rögtön engedjék haza a Csíkszereda felé kísért magyarokat.
MÁV-mozdonnyal az őrháznál 2008-ban (Fotó: Archív)
- Később, a háború után nem rótták fel magának, hogy magyar katona volt? Egyáltalán, hogyan alakult az élete a máig tartó román megszállás idején?
Olyan erősen nem rótták föl, de azért mindig figyeltek, szemmel tartottak engem, és másokat is. Nem volt becsületünk, szinte teljesen jogfosztottak lettünk, mert magyar katonák voltunk. A helyzet sokkal elviselhetetlenebbé vált, miután nálunk is berendezkedtek a kommunisták. Nem sok különbség van a román és a magyar kommunista között. A családomtól erdőt, földet és minden mást elvettek. A háború után közel öt évtizeden keresztül nyögtük a kommunista világot, de 86 évesen én még mindig itt vagyok, itt élek ebben a kis házban a Tatros partján. Látja, itt ülünk és beszélgetünk, ahol születtem, fölnőttem és magyar katonaként elindultam a Bilibók-tetőre, hogy megvédjem az Ezeréves Határt.
Hering József – Kuruc.info
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum