Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások, úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel.

Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg...

Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni kezdett...

Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:

- Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt...
- Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd alatt...

Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább...

- Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Balavásár...

Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön. Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk semmit.

Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel.

Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...

Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben, s a gondolataink - fekete szárnyú baglyok - végiglátogattak barátot, rokont, ismerőst...

A román csapatok tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet...

Tizennégy nap... milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.

Kapcsolódó:

A magyar honvéd büszkén állhatott a Hargitán

2010. augusztus 30. 09:42
gki - Hunhír.info

A magyar becsület, az ősi hon visszaszerzésének nemzeti akarata, a valósággá lett régi álom teljesedett be pontosan hetven évvel ezelőtt. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor megszületett, így elszakított területeink térhettek vissza a történelmi Magyarországhoz.

A két világháború közötti időszak legfényesebb napjainak egyike köszöntött eleinkre 70 évvel ezelőtt, hiszen amit a nemzet egy emberként akart, bekövetkezhetett. Emlékezzünk a biztos remény szeretetével erre a napra, amikor volt erő és akarat Európában, hogy - ha a háború sajnálatos végeredménye miatt csak pár évre is, - részben jóvá tegye a magyarokat ért igazságtalanságot, a világ történelmének legszörnyűbb tettét. 1920. június 4-én idegenek darabjaira szabdalták Európa legrégibb államának, a Magyar Királyságnak, Mária Országának testét, és keresztre feszítettek a történelem legrégibb népét, a Kárpát-medence örökös birtokolóját. Ezt a világraszóló nemzetellenes terrorcselekményt próbálta részben orvosolni Európa hetven évvel ezelőtt a mai napon.

Emlékezzünk a soha fel nem adható reménnyel. Egy-két évszázad egy sok ezer éves nép történelmében csak egy kis porszem, és ha itt az idő, ismét összenő az, ami összetartozik. A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne Székelyfölddel. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar élt. Felhívjuk, illetve megkérjük olvasóinkat, hogy három órakor álljanak meg egy pillanatra, és mondják el magukban a Magyar Hiszekegy első, legfontosabb, s örök érvényű sorait. Aki autóban ül, dudáljon egyet. A Nem, Nem, Soha addig érvényes, amíg a szétvágott darabokat újra eggyé nem tesszük. Akár mi, akár az utódaink valósítják meg, de egy biztos: lesz Magyar Feltámadás!

Miután a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, és mivel a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született.

A magyar kormány (gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője - mindannyian erdélyi származásúak voltak), és a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint – de ezt maga Mihail Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben – a román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. A megszállók akkor megtudhatták.: az örök törvényt nem lehet áthágni, Kárpát-medence a Szent Korona országa, idegenek idegen országot ott nem alakíthatnak. Ez a törvény a világ végezetéig érvényben marad, ezért él a remény, ami fényessé és újból bekövetkezővé teszi a mai napot

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.