Hasonlóképp vélekedik Ioan Lacatusu is ( a janicsár vagy felmenőinek magyar neve Lakatos János volt  egykor szerk.), akinek az a véleménye, hogy nem jó dolog, ha az utcanévadásban mellőzik a román közösség számára fontos, jeles személyiségek nevét. Érdekes megfigyelni, fejükben meg sem fordul az a gondolat, hogy nemcsak román érzékenység van, hanem magyar is. E sorok írója nem hiszi, hogy a békés együttélést szolgálja fenti parasztvezérekről utcát elnevezni, főképp a szé kelység hun eredetmondájában szereplő Attila király helyett. Minden becsületes román és székely ember, aki ismeri Erdélyország történelmét, tudja, hogy a fent nevezettek irányítása alatt működő paraszthordák iszonyú kegyetlenséggel gyilkolták le a védtelen erdélyi magyarok ezreit. Nos, ennek ismeretében nyugodtan kijelenthetem: etnikai konfliktust nem azok gerjesztenek, akik javasolják az utcanév megváltoztatását, hanem azok, akik a magyarság megalázása céljából az ilyen elnevezések mellett kardoskodnak.

Az teljesen érthetőnek tekinthető, hogy a nacionalista román propaganda és történetírás, később a kommunista parancsuralmi rendszer az osztályharc ideológiájának eszmerendszerében hősökké emelte az 1784-es parasztlázadás vezetőit, de húszévi demokrácia után már elérkezett az idő arra, hogy a Horea, Closca és Crisan vezetésével kirobbant parasztlázadást már ne dicsőséges múltként kezeljék.

A lázadás előzményei

Az alábbiakban igyekszem röviden ismertetni az 1784-es parasztlázadást azzal a nem titkolt gondolattal, hogy a névadó bizottság, a városi tanács a tények ismeretében, elfogultság nélkül dönt a Horea, Closca Crisan utcanév megváltoztatása, illetve megtartása kérdésében.

A történelmi ismertetőt azzal kezdeném, hogy az erdélyi román értelmiségi elit, az ortodox és a görög katolikus egyház vezetése már a parasztlázadás idején elhatárolta magát a Horea vezette mozgalomtól, ezért a néhány megyére kiterjedő gyújtogatást, szabadrablást és gyilkolást nem szabad utólag az erdélyi románság nemzeti felszabadulásáért vívott harcaként ábrázolni, mert arcátlan történelmi hamisítás. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az ártatlan emberek legyilkolását a lázadók közt lappangó szadista beállítottságú elemek hajtották végre, és a tudatlan parasztok részvételét ezekben a fosztogatásokkal összekapcsolt pogromokban az idegengyűlölet felkorbácsolásával érték el. Ne feledjük, a nép körében az ortodox papság alsó rétege a jó császár és a rossz nemesség fogalmát már évtizedek óta terjesztette! Mivel a megyei hajdúk, tisztviselők magyarok, ezért a nemes, a vezető és a magyar fogalma a hegyi falvak lakóinak tudatában azonos, így nem volt nehéz őket a magyarok ellen hangolni, bár a lázadás fészkében, a zalatnai császári uradalomban magyar nemesi elnyomásról beszélni egyszerűen nevetséges. Megállapítható, hogy az elégedetlenség a királyi uradalomban azért alakult ki, mert az itt élő lakosság döntő többsége korábban kibújt az osztrák kincstárnak fizetett, alacsonynak mondható taksák, szolgáltatások kötelezettsége alól, amelyet 1772-ben a lakosság tényleges létszámának megfelelően kiigazítottak, így hirtelen megemelkedtek az adóterhek. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a jobbágyokat korábban nem akadályozták az ún. regále jogok használatában, akkor érthető, hogy az 1780-as évek elején a kincstári birtokon élők valóban elégedetlenek voltak. Az elégedetlenség tehát érthető, de nem magyarázható meg az, hogy miért nem a földesúr vagy a Bécsben székelő császár-király ellen irányult.

Hat hét vérengzés

Nos, lássuk az eseményeket. A kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákon, Zaránd vármegyében 1784. október 31-én Gheorghe Crisan gyűlésbe hívta a Fehér-Körös vidékének lakóit. Az itt összegyűlt 600-700 paraszt elhatározta, hogy Gyulafehérvárra megy, fegyvert kér, és belép a határőrségbe. A gyűlés hírére Zaránd vármegye alispánja, Hollaky István parancsából küldöttség érkezett a helyszínre, és Kurety (Curechiu) mellett megpróbálták feloszlatni a tömeget. A feldühödött mócok azonban nemcsak megtagadták az engedelmességet, hanem agyonverték a feladatukat teljesítő Gáll Mihály és Naláczi Farkas zarándi szolgabírákat. Ezzel tört ki a parasztlázadás.

A felkelőket Horea (Vasile Nicula), Ion Closca és Gheorghe Crisan vezette. A parasztfelkelésben 20-30 ezer főnyi, többségében kincstári jobbágy és közéjük vegyült nagyszámú betyár, valamint 150 főre tehető katonaszökevény vett részt.

A zendülés Zaránd megyéből átterjedt Hunyad megyébe és Alsó-Fehér érchegységi részébe, de behatoltak a Fehér-Körös és a Maros völgyi településekre is. Nemcsak a kincstári uradalom tisztségviselőit, a környékbeli nemeseket, magyar lelkészeket, faluvezetőket gyilkolták le bestiális kegyetlenséggel, hanem válogatás nélkül ölték a magyarságot. November 7-én Verespatak és Abrudbánya védtelen magyar lakóit mészárolták le. Hasonlóképp pusztult el Offenbánya is. Nem csoda, ha az 1848-ban megismételt pusztítás után Verespatakon ma három magyar templom árválkodik.

Az öldökléssel kapcsolatban idézem Nicolae Densusianu román történészt, aki 1884-ben Horea harcosairól ezt írta: ,,nem kímélték uraik asszonyait, sem gyermekeit, és ugyanúgy végezték ki feudális uraikat, mint azokat is, akiknek egy jobbágyuk sem volt. A lázadás nemcsak a nemesek, hanem az összes magyar ellen irányult." (Revolutia lui Horia, 1884., 163. o.) Irtották tehát a magyar parasztokat is, azok legtöbbször csak akkor menekültek meg, ha román vallásra tértek át, és csatlakoztak a zendülőkhöz. Több feljegyzés szól arról is, hogy a legyilkolt férj feleségét, leányát, ortodox vallásra keresztelve épp a gyilkoshoz kényszerítették feleségül.

Hogy a lázadás mögött az osztrák bujtogatás állt, erősíti az a bizonyítható tény, hogy az ártatlan civil lakosság lemészárlása az osztrák császári-királyi katonaság szeme láttára zajlott. A gubernátor, Samuel Bruckenthal hiába sürgette Preisz főhadparancsnoktól a katonai fellépést. Úgy tűnik, nem kapott egyértelmű utasítást az osztrák Legfelsőbb Haditanácstól. Talán az Erdélyben állomásozó osztrák hadsereg egységei is épp ezért tétováztak, vonulgattak ,,tervszerűtlenül ide-oda" a Maros vonalán, miközben hátuk mögött lángokban álltak a magyar települések, udvarházak, parókiák.

II. József november 12-én úgy látta, hogy a felkelők átlépték azt a határt, melyet még tolerálni lehet, de csak három nap eltelte után, november 15-én küldött utasítást a felkeléssel kapcsolatban a magyarországi főhadparancsnoknak és Bruckenthal erdélyi kormányzónak, valamint az erdélyi katonai erők parancsnokának, Preisz ezredesnek. Időközben a lázadók bántatlanul pusztítottak, gyilkoltak. A császár csak december 13-án, tehát az első gyilkosságok időpontjától számított hat hét után küldte ki a felkelés fegyveres leverését kimondó rendeleteit.

Az erdélyi osztrák katonai parancsnokság alatt álló hadsereg, látva az atrocitások mértékét, még a december 13-i császári parancs előtt úgy döntött, hogy megfékezi a további gyilkosságot, rablást. A hadsereg december első napjaiban kapott parancsot a kegyetlenül gyilkoló hordák elleni fellépésre. A hadvezetés mozgósította az I. és a II. székely gyalogezredet, a katonai egység vezetését Kray Pál alezredesre bízta, míg a székely huszárezredből mozgósított katonai csoport parancsnoka Schultz alezredes lett. Az első székely gyalogezred egyik zászlóalját Gyalura irányították, Kolozsvár és Hunyad védelmére. A II. székely gyalogezredet és a székely huszárezred egységeinek egy részét az I. román határőrezreddel együtt az Érchegység irányába küldték. A Szebenben székelő főhadparancsnokság még két, 750-800 fős hadtestet irányít az Érchegységbe azzal a feladattal, hogy tisztítsa meg Zalatna vidékét Halmágyig és a Maros menti Illyéig.

1784. december 7-én az egyik hadoszlop ötvenfőnyi elővédje találkozott Blezsény (Blajeni) és Mihaileni határában a Crisan vezette hatszáz fős felfegyverzett paraszthaddal. A püspök által kiküldött két pap hiábavaló tárgyalásokat folytatott a felkelőkkel, mert azok túlerejükben bizakodva nem voltak hajlandók letenni a fegyvert. Időközben megérkezett a Kray Pál és Sztojanics vezette nagyobb egység is. Kray ezredes, miután látta, hogy a lázadók nem teszik le a fegyvert, seregét két hadtestre osztotta, és bekerítette a paraszthadat. Az összecsapásban 85 lázadó életét vesztette. A másik csekély létszámú hadsereg gyorsan végzett a zalatnai paraszti csoportok fegyvereseivel is. Itt Schultz alezredes csapatainak néhány sortüze elégségesnek bizonyult arra, hogy december 11-én szétkergesse a lázadókat.

Osztrák védelem alatt

A lázadás felszámolása után azonnali parancsban tiltották meg a legyilkolt magyarság javaival való kereskedést. A két lázadó vezér, Horea és Closca elmenekült. Fejükre vérdíjat tűztek ki, de kézre kerítették őket, mert társaik a vérdíj fejében hamar elárulták őket. A kivizsgálások során hozott büntetések az elkövetett bűntettekhez és gyilkosságokhoz viszonyítva enyhének mondhatók. A Jankovics Antal vezette vizsgálóbizottság mintegy hatszáz felkelőt állított elő. Ennek felét, háromszázat rövid beszélgetés után szabadon engedték azon a címen, hogy csak a kényszer hatására csatlakoztak a felkelőkhöz. Az önként résztvevőket, akik ,,csupán" raboltak, zsákmányoltak, fosztogattak, mintegy száznyolcvan személyt, kisebb testi fenyítésnek vetették alá, és utána hazaengedték. A bandákba tömörült 4000-5000 résztvevőből csak százhúszat büntettek komolyabban, azokat, akikre egyértelműen rábizonyult a gyilkosságokban való részvétel. Közülük mindössze harminchét személyt ítéltek halálra. II. József császár-király ezekből is csupán a három vezető kivégzését hagyta jóvá. Mivel időközben Crisan öngyilkos lett, 1785. február 28-án az osztrák haditörvényszék két vezetőt, Horeát és Closcát végeztette ki, és így több ezer ártatlan magyar gyermek, asszony, öreg és fiatal gyilkosa maradt büntetlen. Az is a valósághoz tartozik, hogy a helyi, a vármegyei törvényszékeknek is sikerült néhány bűnöst kivégeztetniük, de a császári hatóságok mindenütt igyekeztek megakadályozni a kivégzések végrehajtását. Így például a Zaránd megyei törvényszék által kiszabott 92 halálos ítéletből csupán négyet hajthattak végre.

Érthetetlen a felkelés leverése utáni bosszú elmaradása. Gondoljunk csak arra, hogy Óromá niá ban az 1907-es parasztfelkelés során 11 000 parasztot gyilkoltak le. Nem feledhetjük el azt sem, hogy húsz évvel a Horea-felkelés előtt, 1764-ben az osztrák hatalom minden lelkiismeret-furdalás nélkül, könyörtelenül bevetette a hadsereget, még az ágyúkat is a békés, fegyvertelen székelyek egy csoportja ellen, akik Madéfalván gyülekeztek, nem azért, hogy a román falvak százait kirabolják, a románságot legyilkolják, hanem azért, hogy megvitassák az erőszakos katonai szolgálatra való kényszerítés törvénytelen módját. Ez alkalommal a székelyek közül legkevesebb kétszázat gyilkoltak le, mintegy ezer személyt sebesítettek meg, több ezren arra kényszerültek, hogy Moldvába meneküljenek.

Mindezek ismeretében érthetetlennek tűnik az, hogy az osztrák hadsereg a 173 magyar falu felégetésében és több mint 4000 ártatlan magyar gyermek, asszony és fegyvertelen férfi bestiális legyilkolásában bűnös bandák szétkergetése után azok védelmére rendezkedett be. Jogos az a kérdés is, hogy vajon a felkelők egyáltalán tartottak-e az osztrák hadsereg támadásától. Jó lenne, ha a történetírás feltárná, kiknek állt érdekében az 1784-es magyarellenes pogrom kirobbantása. Miért állott Bécs érdekében egy ilyen mozgalom, magyargyilkolás háttérből való irányítása? Vajon nem arról van-e szó, hogy a vármegyei autonómiák, önkormányzatok évszázados hagyományú jogrendjébe kapaszkodó magyarság megtörésére használták fel a paraszti elégedetlenséget, mert a vármegyei nemesség szembeszállt II. József császár birodalmi központosításával, németesítésével?

Írásomban arra kerestem a választ, hogy Horea, Closca és Crisan nevét miért nem érezhetjük mi, székelymagyarok ünneplésre méltónak, miért nem örülhetünk neki, miért nem helyeselhetjük azt, hogy Sepsiszentgyörgyön továbbra is a város egyik utcája neveként díszelegjen. Kérdem: lehet-e öröm olyan emberek nevét látni Sepsiszentgyörgyön, akiknek tevékenységéhez ártatlan magyar emberek vére tapad? Biztos vagyok abban, hogy a románságnak sem okozna örömet, ha ismerné a valós múltat.

Kádár Gyula - Háromszék