"A koromsötét éjszakában a Teréz körúton egy lövés dördült el, nyomban utána egy gépfegyver kattogott. A teljesen néptelen utcán szorosan a falak mellett oldalogva egy férfi alakját világította meg a felhőrongyok mögül előtörő holdfény. Az éjszakai vándor, aki a vörös terror rémnapjaiban ily órában is az utcára merészkedett, meg sem rezzent a fegyverropogásra, hanem csak halkan dörmögte:
– Szórakoznak a Lenin-fiúk.

Arcát, melyen kuszán burjánzott a szakáll, gúnyos mosoly derítette fel és gyorsított léptekkel haladt a Batthyány-palota felé, melynek bejárata előtt két aknavető torka ásított a szembenálló falak felé. Közvetlen a kapuban egy gépfegyver állott és mögötte egy tányérsapkás, bőrkabátos katona guggolt. A túloldali Abbázia kávéház frontján próbálta ki a golyószóró masinát. Éppen egy új töltényszalagot igyekezett behelyezi a gyorstüzelőbe, amikor egy köszöntés riasztotta meg:
– Jó éjt, elvtárs!

A Lenin-fiú bozontos szemöldökei hevesen megrándultak, ajkszögletei kegyetlen mosolyra torzultak és villamos kézi lámpájával, melyet gyorsan leakasztott a kabátjáról, maga köré világított.
Fantasztikus rongyokba burkolt férfira esett a tekintete, az éjszakai sétálóra, aki surranó lépésekkel jutott közelébe.
– Hord el magad, mert menten szitává lyukasztalak – rivallt rá a terrorista.
A fenyegetésre a toprongyos csak mosolygott:
– No ne haragoskodjék elvtárs, hiszen proletár vagyok, láthatja rajtam.
– Mit akarsz? – enyhült a Lenin-fiú haragja.
– Cserny [József (1892-1919), a cipészsegédből lett terrorista – Ifj. T. L.] elvtárssal szeretnék pár szót váltani.
– Hát még mi a fenét nem – nevette el magát a bőrkabátos –, hát azt hiszed, hogy egy ilyen ágról szakadt csak úgy mir nix, dir nix bejuthat a vezérünkhöz?
– Pedig nekem okvetlen be kell jutnom hozzá – mondta rendíthetetlen nyugalommal a rongyos és a hangjában olyan meglepő elszántság csengett, ami kíváncsivá tette a terrorpalota őrét.
– Okvetlen?! – bolond vagy te fiam és olyan szemtelen, mint egy burzsuj, amíg puhítani nem kezdtük.

Az éjszakai párbeszéd zajára egyszerre csak öt-hat Lenin-gyerek kézigránáttal övezett alakja jelent meg a kapuban.
– Mi az, mi történik itt? – csattant fel a hangjuk.
– Megbolondult ez a jámbor – kapták meg a felvilágosítást társuktól –, és be akarna sétálni hozzánk, egyenesen Csernyhez.
A terroristák érdeklődve, mint valami csodabogárt mustrálták végig az elvadult külsejű embert.
– No, ha csak az kell neked – szólt az egyik rövid gondolkodás után –, hát gyere!
Közrevették és bevezették a palotába. Egy földszinti helyiségbe tuszkolták és nyomban a kérdések kereszttüzének ostromát indították ellene.
A vakmerő idegen, aki Csernyhez kívánkozott, lakonikus rövidséggel jelentette ki:
– Lenin-fiú akarok lenni!
Kijelentésére pár pillanatnyi csend támadt a kis szobában. A terroristák halkan összesúgtak, azután így szóltak hozzá:
– Gyere – és közrevéve őt, megindultak vele az udvaron át. Az egyikük hátraszólt:
– Hogy hívnak?
– Tevele Mihálynak – nevezte meg magát a toprongyos, és enyhe ideges rándulás szaladt végig a testén és az ajkszélei megrándultak. Egy szempillantás alatt visszanyerte azonban nyugalmát, mely némileg erőszakoltnak tűnhetett volna fel.
A pincelejárathoz értek. Tevele Mihály szemében riadt fény gyúlt ki, feszengeni kezdett, ami ezúttal az egyik kísérőjének fel is tűnt.
– No, fiam, csak nem szurkolsz! – kérdezte.
– Én?! Szurkol a szösz – dünnyögte Tevele.
– Majd meglátjuk – szólalt meg a másik Lenin-fiú és szavaira gúnyos kacagás volt a kíséret.

Leértek a pincébe. A szuroksötét boltozatos helyiségben egyszerre vakító világosság támadt. Az egyik Lenin-fiú felcsavarta a villanylángot. Tevele Mihály a hirtelen felgyúlt fénytől pislákoló szemmel nézett körül. Az első pillanatban nem látott semmit. Szemei előtt vad táncot jártak a fénykörök, de néhány másodperc multán, tisztán bontakozott ki előtte a pincefalak minden vonala. Magasba emelt tekintetét némi vontatottsággal fordította alá. A Lenin-fiúk, mint a vadra leső kopók, figyelték minden mozdulását.

Tevele Mihály ajkait görcsösen egymásra préselve meredt maga elé. A pince padozatán borzalmasan megcsonkított holttestek hevertek egymás mellett. A legtöbb test véres húscafat volt, némelyik szeme helyén vérző lyuk tátongott. A letört alsó állkapcsuk kínokba dermedt arcokat nyújtottak meg. Az egyik tetem, hosszú ősz szakállú férfi holtteste volt a legdöbbenetesebb látvány. Mintegy kiáltásra nyíló szájából elkékült nyelve fityegett előre, egyes helyeken kitépett szakálla helyén nyitott sebek jelezték gyötrelmes megkínzását.

Tevele Mihály pár percig szinte bambán meredt a kivégzett emberek testére, azután valami hátborzongató nevetésre fakadt:
– Gaz burzsik, ez kellett nektek!
– Bravó elvtárs – hangzott fel a szavaira a Lenin-fiúk kórusa. – Úgy látszik, szíved az van, de hogy elegendő-e a kurázsid ahhoz, hogy Lenin-fiú légy, az majd csak ezután válik el.
A rekruta Lenin-fiú ajkáról már majdnem lesiklott egy kérdés, de meggondolta magát és néma maradt. A kísérői vállveregetve vezették vissza abba a szobába, ahonnan a pincébe indultak. Az egyik terrorista egy palack bort állított elé:
– No, gyűjts egy kis erőt.
Tevele Mihály egy hajtásra kihörpintette a flaskó tartalmának felét.
– Jó slukkod van – jegyezte meg az egyik –, de rendben is van, mert a Lenin-fiúnak jó gyomra, jó feje kell hogy legyen.

Vagy negyedóra telt el csendes borozgatás mellett, amikor egyszerre csak egy éles sikoltás hasított bele a csöndbe.
A Lenin-fiúk, akik az asztalra támaszkodva évődtek a kissé zárkózottnak mutatkozó Tevele Mihállyal, felpattantak:
– Horgon van valaki!
Kisiettek. Tevele egyedül maradt. Abban a pillanatban, amint a társai künn voltak, felugrott, az ajtóhoz rohant és fülét a kulcslyukra tapasztva megfeszült idegekkel hallgatódzott.
Halk, félig elfojtott sikoltást hallott, majd könyörgő hangokat:
– Az ég szerelmére, könyörüljenek meg rajtam, ne kínozzanak, nem vétettem semmit. A bátyámról akarok hírt hallani. Azt mondják, hogy ide hozták. Ugye-e nincs semmi baja, ugye nem bántották?
A lépések az ajtó felé közeledtek, de azután eltávolodtak. Tevele lábujjhegyen újból az ajtóhoz sietett és pár pillanatnyi várakozás után óvatos kézzel lenyomta a kilincset.
A Lenin-fiúk eszkortja mellett egy fiatalembert látott áthaladni az udvaron. Egész testében megrázkódott, amint észrevette, hogy a vörös hóhérok a pince felé tartanak. Az egyik odaszólt a társához:
– Jóska, eredj és hozd ide a toprongyost!
Villámgyorsan és nesztelenül tette be Tevele az ajtót, amelyen pár pillanattal később belépett hozzá a Jóskának szólított Lenin-fiú és intett neki, hogy kövesse.
– Jön a másik próba – mondta neki a kísérője útközben.

Lenn, a pincében az irtózattól torzult vonásokkal, szemeit kezeivel elfödve állott egy 18-20 éves fiatalember. Teste minden ízében reszketett, a térdei meg-meginogtak és görcsös sírás fojtogatta.
– Mit akarnak velem, mit akarnak…? – dadogta szinte eszelős félelemmel.
– No, babuska, te kis burzsuj-palánta, nyissad ki a szemecskédet.
– Nem merem, inkább öljenek meg.
Durva kézzel rántották el a kezeit a szeméről és az irtózat olyan sikoltása hagyta el az ajkait, aminőt a rettenetes bűntényeket látott pincefalak talán még sohasem hallottak: a holttestek között ráismert a bátyja megcsonkított tetemére. Arccal a földre vetette magát és homlokát az öklével döngetve sikoltotta:
– Meggyilkolták, meggyalázták!
A bőrkabátos, mindenfajta gonosztetthez edződött gazfickóknak egy arcizma sem rándult meg a szerencsétlen gyerekember lélekbemarkoló fájdalmának láttára. Tevele arca is mozdulatlan maradt, csak a szemeiben égett valami baljóslatú fény. Csak nagyon gyakorlott szem vehette volna észre rajta, hogy a hideg nyugalma csak az idegeinek vas fegyelmezettségéből ered. A nyugalmát még akkor is megőrizte, amikor a fiatalember a fájdalomtól félőrülten rárontott az egyik Lenin-fiúra és magából kikelten, a tébolytól fátyolos hangon, rekedten üvöltötte:
– Gyilkos! Gyilkos!
Egy hatalmas ökölcsapás volt a válasz kitörésére. Megtántorodott és aléltan rogyott össze.
– Fellocsolni! – adta ki a parancsot az egyik terrorista.
Egy dézsa vízzel végigöntötték az alélt ifjút, azután megragadták és a falba vert szögekhez kötözték. Lába, keze gúzsba volt kötve és moccanni sem tudott. Ekkor eléje állott az egyik és teljes erejével az arcába sújtott. Vérsugár szökött fel az ökölcsapás nyomán, és a terrorista éppen másodízben is lecsapni készült tehetetlenül vergődő áldozatára, amikor a pince ajtaja felpattant.

A lesújtani készülő ököl megállott, a Lenin-fiúk merev tisztelgő állásba vágták magukat. Tevele Mihály, akit az idegzete már majdnem elhagyott, érdeklődve tekintett az ajtó keretében megjelenő férfira. Magas, markáns arcú ember volt a terroristák ismert uniformisában: Cserny József, a főhóhér.
Gyors pillantással nézte végig a borzalmas kínzókamrát, a fejével helyeslően biccentett, de egyszerre csak megmerevedett a tekintete: észrevette a toprongyost.
– Hát ez kicsoda itt? – dörögte.
– Rekruta akar lenni nálunk – felelték.
Cserny József tetőtől-talpig végigmérte Tevele Mihályt, aki eléje állott és megnevezte magát.
– Bírja? – fordult a pribékjeihez.
– Eddig bírta.
– Ha végeztetek, hozzátok fel! – adta ki a parancsot, azután sarkon fordult és távozni készült. A küszöbről visszafordult és közönyös hangon, mintha nem is egy ember életéről, hanem valami mindennapos jelentéktelenségről lenne szó, így érdeklődött:
– Nos és a delikvens?
– A bátyját kereste, akit „hidegre” tettünk – világosították fel.
Cserny biccentett a fejével és legényei merev tisztelgése közben minden további megjegyzés nélkül elhagyta a pincét.
A megszakadt tortúra folytatódott. Harapófogóval egyenként tördelték ki az áldozat fogait, akinek végül a rohamkések adták meg a kegyelemdöfést.
A szörnyű kivégzés alatt Tevele Mihály néha meg-megrándult, az arca halottsápadt színt öltött, a zsebeibe mélyesztett kezei ökölbe szorultak, de állotta a próbát, némán nézte végig a szerencsétlen fiatalember katasztrófáját. Meg is dicsérték érte:
– Vas gyerek vagy, jó anyag!
A titokzatos rekruta arcára különös mosoly ült ki a dicsérő szavakra és szótlanul követte a vörös vérebeket, akik Cserny termeibe vezették fel.

Már a folyosón, mely a haramiafőnök szobájához vezetett, duhaj nótázás, pohárcsengés, részeg sikoltozás, mámoros nők vihogása hallatszott.
A felpattant szárnyas ajtó mögül csillárok fénye özönlött ki. Dúsan terített hosszú asztal mellett körülbelül húsz főnyi „társaság” szórakozott, köztük mélyen dekoltált kosztümökben, melyek valószínűleg a grófi ruhatárból kerültek ki, négymámoros nő. A festett ajkakon, a sminkelt arcokon is átütött a szesztől szított vér tüzessége.
A finom, metszett kristálypoharakban tokaji bor aranya és pezsgő gyöngyözött.
– Hurrá! – süvöltötték kórusban, olyan részeg dadogással, amikor a Lenin-fiúk Tevele Mihállyal beléptek.
Tevele Mihály mozdulatlanul meredt a vadul mulatozó társaságra és tekintete oly mereven szegeződött reájuk, mintha valamennyinek az arcát emlékezetébe akarta volna vésni.
Cserny, a főhóhér, aki vidáman dáridózott az alatt, míg a pribékjei a kínzókamrában végeztek azzal az ifjúval, akit a végzete hozzájuk vezetett, elkiáltotta:
– Csend legyen! Avatás lesz.
A terem egyszerre hangtalanná némult és a kábult és villogó tekintetek Tevele Mihályra szegeződtek.
– Hogy hívnak? – kérdezte Cserny az újonc Lenin-fiútól.
– Tevele Mihálynak.
– Mi voltál?
– Fegyenc.
– Megszöktél?
– Igen.
– Be akarsz lépni a csapatomba?
– Azért jöttem.
– Tehát esküdj, hogy kész vagy minden parancsom teljesítésére.
– Esküszöm.

Háromszoros hurrá köszöntötte az új Lenin-fiút, aki rongyaiban, torzonborz arcával kiáltó ellentéte volt a terem pompájának, az ékszerekkel teleaggatott és drága kosztümökben pávázó nőknek. Cserny kezet nyújtott neki, azután a társai lekísérték egyik szobába, ahol a borzalmak palotájában első éjszakáját kellett eltöltenie. Amikor magára hagyták, előbb lezárta az ajtaját, majd az ágyára rogyott. Arcát a kezeibe temette, pár pillanatig moccanás nélkül így maradt. Hirtelen felpattant azonban fektéből, ökölbe szorult kezeit meglóbálta és halkan sziszegve törtek elő a szavak torkából:
– Véres bestiák, én, Pogány detektív leszek a pallós, amely le fog sújtani reátok, ha majd üt az óra.”

Testes köteteket tölthetnének meg hasonló esetismertetésekkel (mindmáig olysói és héthársi Gabányi János ezredes könyve a legbővebb: Mártírjaink. Az „őszirózsás” forradalom és a proletárdiktatúra áldozatainak meggyilkolása, lelki és testi megkínzása. Két kötet. Bp. 1922. Honvédelmi Sajtóvállalat, hasonmása egy kötetben: Bp. 2000. Gede Testvérek Bt.), ehelyütt csak Molnár Jenő újságíró és Gratz Gusztáv történész részletes eseménytörténetéből idézünk.

Molnár Jenő írja krónikájában (A 133 napos rémuralom. Bp. 1919. Kultúra Irodalmi és Nyomdai Rt., 110-111. old.): „A Lenin-fiúk alkották a terror elitcsapatát. Csupa edzett, fekete hajú, torzonborz szemöldökű, kiálló pofacsontú haramia. Parancsnokuk, Cserny József, válogatta így össze őket a jelentkezők közül. Budapest csak akkor tudott róluk, amikor a város legforgalmasabb pontján, az Oktogon mellett lévő Batthyány-palotában rendezkedtek be. Hátborzongató legendák keringtek erről a házról. De a képzelet ezúttal erőtlen volt. A Lenin-fiúk bűntényeinek csak egy szerény hányada szivároghatott ki a páncél-automobilokkal elzárt, ágyúkkal, aknavetőkkel, géppuskákkal őrzött palotából. Április utolsó hetében, amikor a május elseji ünnep előkészületei folytak, az eresztől a földig vérvörösbe öltöztették a Teréz-körúti Fort Chabrol-t és messzire látszó betűkkel írták ki rá: Kun-Vágó laktanya. A ház előtt el volt torlaszolva a gyalogjáró, az autók rajta álltak. Tizenöt-húsz fickó állt őrt folyton a kapu előtt, bőrkabátosan, szuronyos fegyverrel, kézigránáttal. A bejáratnál géppuska meredt s a kétemeletes palota minden ablakából is géppuska csöve kukucskált ki. Május 3-án az egyik géppuska ’véletlenül’ tüzelni kezdett, szerencsére csak a vakolatát szedte le a szemközt lévő hatalmas bérpalotának. A pesti ember tudta, hogy egy halk megjegyzés, egy loppal való odatekintés, egy akaratlan arcrándulás elegendő, hogy a vérebek megrohanják, erődítményükbe hurcolják és a pincében végezzenek vele. Mégis olyan általános volt a rémület s annyira hihetetlen ez a város belsejében berendezkedett zsiványuralom, hogy a kíváncsiak ezrei mentek megnézni, óvatosan a túlsó gyalogjáróról pislogatva át.”

Gratz Gusztáv (A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920. Bp. 1935. Magyar Szemle Társaság, 130-131. old.) szerint is „Cserny csak megbízható kommunistákat vett fel, erős fizikumú és elszánt embereket, még pedig lehetőleg barna szeműeket és barna hajúakat, mert ezeket vakmerőbbnek és vérengzőbbnek tartotta a kék szeműeknél és szőkéknél. A belépés önkéntes volt, de rendszerint csak népbiztosok vagy teljesen megbízható kommunisták ajánlatára történt és az ajánlóknak az ajánlottakért személyes jótállást kellett vállalniok. A belépőket Cserny figyelmeztette arra, hogy ’feladatuk az ellenforradalom letörése lesz és hogy ilyenkor a »burzsuj«-okkal szemben vadállatoknak kell lenniök’. Vak engedelmességet követelt és nyíltan megmondta, hogy ’jöhet olyan parancs, hogy valakit haza kell küldeni (ami a terrorfiúk zsargonjában azt jelentette, hogy valakit meg kell gyilkolni), ilyenkor nem szabad habozni, citerázni, hanem engedelmeskedni kell’. Megkérdezte a nála jelentkezőktől, hogy vállalkoznának-e ilyen feladatra. ’Mindennek célja – vallotta Cserny az ellene lefolytatott perben – az volt, hogy az illető elszántságát és idegzetét próbára tegyem [hogy mennyire, az ismertetett újságcikk a megmondhatója – Ifj. T. L.] és ha gyenge, őt visszaléptessem. Többen vissza is léptek, de a túlnyomó többség mindenre való készségét hangoztatta és ez alapon felvétetett’.” Terrorcsapatainak számát az 1919. június 24-i monitorlázadás után 180 főre emelte (149. old.).

Cserny egyébként 1919. július 30-án megszökött, majd a hatalomra került nemzeti-keresztény vezetés 96 társával halálra ítélte: közülük 13-ét kegyelemből fegyházbüntetésre változtatta. Peréről a leghitelesebb kordokumentum Dr. Váry Albert főállamügyész 1919. december 6-án elmondott vádbeszéde (Vádbeszéd gyilkosság, rablás stb. bűntettével vádolt Cserny József és társai bűnügyében. Bp. 1920. Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata Rt.).
1919 karácsonyának előestéjén akasztották fel a Margit körúti fogház udvarán.
Mindmáig nincs azonban még csak megközelítően pontos statisztika sem a Lenin-fiúk létszámáról, névsoruk sem ismert, így a cikkben szereplő Tevele Mihály további sorsáról sem tudunk semmit.

(hunhír.hu)
 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.