| Hírek : Fekete március – a résztvevő szemével 2. |
Fekete március – a résztvevő szemével 2.
2010.03.06. 21:25
2010. március 06. Erdély Ma  Aznap munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A központban, az arra járó személyeket egy igencsak különös látvány fogadta: a Városháza előtt egy harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket többségükben – a koruk, külsejük és beszédeik után ítélve-, a helyi orvosi és az almérnöki egyetemről rendelhettek oda, a máig meg nem nevezett sötét erők.
Az első, a térre érkező magyarok közül, már eleve sokakat gondolatba ejtett az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépő megmagyarázhatatlanul durva hangnem; magából teljesen kivetkőzött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépő társaságnak a magabiztos viselkedése. Többen úgy voltunk vele, hogy az első pillanatokban egyszerűen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az esze ment nyílt brutalitás, ami a térre odacsődített csürhe jóvoltából, minden előzmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdult, először majd szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott és jó ideig álltunk ott úgy egymagunkba roskadva, kiüresedve, és ebből a nagy semmiből hirtelen ránk törő kábulatból, csak nehezen ocsúdtunk.
A felsőbbrendűségi érzületekben tobzódó uraságok, kezdetben csak enyhébb jelszavakban tüntettek, majd mikor látták azt, hogy minden következmény nélkül, mindenféle mocskot ránk lehet hányni, erre még jobban felbátorodtak. Majd így egymást biztatgatva, mind jobban bepörögtek. És amint egyre telt az idő, úgy kezdett el egyre mind rosszabbodni a helyzet, míg végül, az idő előtt meg nem fékezett idegbaj, átcsapott a feltartóztathatatlan nyers erőszakba. A kezdetek kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan kíváncsiságból többször is közelebb merészkedtünk a tarka társaságukhoz. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előterében húzódtak meg, illetve a Városháza előtti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a további fejleményeket. A kezdetkor a sebtében összeverődött mieink is lehettek úgy vagy negyvenen.
A gyógyszertár előtt összegyűlt aggódó arcú magyarok, egymás közt részben reményvesztetten, részben pedig ironikus hangnemben kommentálták a fejleményeket. Volt közöttünk egy tizenéves fiatal srác, egy rádiómagnóval felszerelkezve, amely kezdetleges szerkentyűhöz egy amolyan mikrofonféle is járult, aki miután illedelmesen bemutatkozott – mintha Fazakas Szabolcsnak (?) hívták-, megpróbált valami interjúfélét összeeszkábálni az ott jelenlévőkkel. Amint arról másnap tudomást szereztem, a merész srácot később, az általánosan kibontakoztatott őrületben, egy kissé megegyengették a testvérék. Egy idős asszony is keményen ráfázott a Balkánnal való találkozáskor. Őt, szegényt keményen főbe verték. Egyébként a helyi sajtó tanúsága szerint is akkor többeket, köztük lányokat is komolyan megabajgattak.
Közben fent, a Városháza balkonján időnként megjelentek egymást váltogatva- a hangjuk után ítélve- eléggé felajzott állapotban lévő, bennünk másnapos alakok benyomását keltő, elszánt képű szóvivőféle akárkik. Kik bizonyos időközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol, több mint valószínű, hogy a nagy feszültség hatására is, össze nem függő, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a kialakult visszás helyzetet, ezeket a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, balkáni jelszavakkal vegyítették meg.
A hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében előadott mondandójuk, nagyobbrészt általában arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú időkön keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. Közben a lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora, egyre követelőzőbb lett és ugyanakkor pedig mind kötekedőbb módon nyilvánult meg velünk szemben. Az időbeni határozott fellépés teljes hiánya, aztán automatikus módon maga után vonta a helyzet még nagyobb mértékben való elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Aztán az idő teltével arányosan továbbnőtt a ránk nehezedő nyomás, és ebben a kialakult lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt, az amúgy is kilátástalannak tetsző a helyzetünk. Láttuk azt, hogy a hőzöngök viselkedése, mint kezd mind jobban elvadulni, amint a levetett báránybőrükből kibújva, fogaikat felénk vicsorító farkasokként, egyre nehezebben tudják visszatartani magukat.
Közben mi, a helyszínen tartózkodó magyarok, mind azt kérdezgettük egymástól, hogy: hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében az útját állni, ennek az elszabadulni készülő pokolnak. Hogy miért nem tesznek végre már valamit. Eltelt egynéhány óra (itt jegyezzük meg azt, hogy akkoriban iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes eltelt perc, másodperc, fél másodperc) és a mi drágalátos felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni?- tevődött fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül, kényszerű kívülállóként továbbfigyeltük az újabb fejleményeket. Valami, számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, aztán még közelebb merészkedtem hozzájuk, ehhez a jelek szerint volt emberből átvedlett társasághoz és akkor hirtelen meghallottam ugyanebbe a vegyes társaságba belevegyült két idősebb román társalgását, ahol elhangzott egy bizonyos mondat, amely úgy hangzott, hogy: „Uite, astia iar ne fac de rusine”( Látod, ezek már megint szégyent hoznak ránk!). E szavak hallatán, valamelyest újra felvillanyozódtam, majd egy belső hang hatására (egy másik, ugyanonnan fakadó hang ellenében) kezdtem hinni abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén, ugyanis az addigra összegyűlt, legtöbb mindössze ötven-hatvan emberből álló csoportnak egy bizonyos kisebb hányada, csak kimondottan bámészkodói státusban volt jelen az eseményen.
És ezzel azonnal a Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s(Autóbusz Javító Vállalat) kollégával is találkoztam, akik a Bolyai utcai székháztól már visszafelé szivárogtak a Főtér irányába. Útban a székház felé, találkoztam az öblös hangú kisgazda Mihály Józseffel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Egyébként Mihály József volt azon kevesek egyike, aki azon a fekete napon nem bujdosott el a legrejtettebb zúgok, legmélyebb csücskébe. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, közben a városban, a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb majd csak előkerül a vezetőségből is valaki. Az ide-oda futkosó magyarokból álló kisebb nagyobb csoportok összlétszáma közben, talán már a százas számot is túlhaladhatta.
Fent a Bolyai utcai székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megfelelő megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni összegyűlt komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt későbbiek során megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül csak Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak egy pár pillanatra, egy amolyan egyensúlyozó szerkezetet, egy bőraktatáskát szorongatva a kezében. Tette ezt olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk. És még ettől-ezektől vártuk, várjuk a megoldást, futott végig bennem a gondolat, a hátamon meg a hidegrázás. És aztán mintha őkelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: – Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot későbbre halasztjuk.
Ez után a jelenés után a társaság egy hányada ismét a Főtér felé vette az útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis időközben több órás huzavona után, a mind agresszívebben megnyilvánuló többségiek hatására, Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a jobbik rosszat válassza, így tehát lemondott. Mi a jelenlévő kevés magyarság, a háttérből, a járdára visszahúzódva, legtöbb annyit tehettünk, hogy a szürkeállományunk által igyekeztünk rögzíteni a további fejleményeket. A Városháza balkonján pedig egymás után hangzottak el, a delírium tremens-en is túltevő, további se értelme, se semmi politikai kirohanás-nyilatkozatok.
Mivel téren már nem volt mit keresni, így aztán testületileg ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. És akkor következzen most egy pár érdekes részlet a helyzet továbbalakulásáról. Fent a RMDSZ központban egy, a legsötétebb rémregényekbe illő kép fogadott minket. A székház egyik ablakából, a neves írónk, a mi Sütő András bácsink igyekezett volt egy nagy hatású, szívhez szóló beszédet megejteni a lenti téren összegyűlt, egyre türelmetlenebbül megnyilvánuló nagyérdemű előtt. Mellette egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) asszisztált, ki időnként ő is átvette András bácsitól a hangosbeszélőt, majd miután beleszólt egynéhány egyetértő, helyeslő mondatot, ismét visszaadta az illető beszélőszerkentyűt. Ez a látvány, egy igencsak tragikomikus benyomás érzetét keltette bennünk, és valahogyan – ki tudja miért – minduntalan a Muppets show balkonjeleneteit juttatta az eszünkbe.
Hogy mit is keresett a szegény Sütő András bácsi azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt, olyanokat hallani hősünk szájából (történt ez, mégpedig Sinkovits Imre, a nemrégiben elhunyt színművész, a Nemzet Színészének a társaságában, több mint valószínű, az ő egyetértésével történhetett a dolog, az M2 tévén), mint például volt az, hogy ő akkortájt ott a székházban úgymond a magyarságot próbálta egybeterelni. Egyébként ez egy olyasfajta állítás, mármint azon személyek szerint, akik ott voltak és láttak, no, meg hallottak mindent, mint amire- az András bátyám szavaival élve – keményen neki lehetne támaszkodni. Ugyanis akkoriban a Bolyai téren állingáló, spontánul összegyűlt embercsoportokkal megejtett tárgyalások alkalmával, olyasfajta parlamentorozások folytak, mint amely oktató jelleggel bíró beszélgetések, monológok végkicsengése, a tömören fogalmazott lényege, úgy szólt, hogy: „Mindenki menjen haza”.
Onnan, a székház ablakából András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen azon igyekezett, hogy minden meggyőző erejét latba vetve rávegye a hallgatóságát arra, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen az akkori súlyos körülmények között, csak nagyon kevesen fogadták meg a tanácsát. Sőt olyan bekiabálások is voltak, mint:-„Úgy van, 1848 márciusában Petőfiéket is haza kellett volna küldeni, és akkor most sem lenne semmi gond”. Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött és az emeleti ablakból a megafon révén továbbkínozta őt a tehetsége.
(folytatjuk)
Fazakas Csaba
Kapcsolódó: Fekete március – a résztvevő szemével 1.
Erdély ma, 2010. március 04.
 A márciusi események voltaképpen már jóval a Vásárhelyen és Szatmárnémetiben bekövetkezett márciusi pogromkísérletek előtt elkezdődtek, három kiemelhető fontosságú történés is megelőzte a tulajdonképpeni vérengzéseket. Az első fontos mozzanat valahol 1989. december 17-e keresendő, amikor a budapesti Kossuth Rádió, a temesvári hírek szavakban való ismertetése helyett, egy három perces felvételt közvetített Temesvár egyik forróbb pontjáról, az azokban az órákban eldördülő gyilkos géppuska-sorozatokról.
Ez a megrázó hangfelvétel volt sokunk számára az első ébresztő jel. Eladdig magunk között „bölcsen” mind azt mondogattuk, mikor Tőkés László református tiszteletes személye került szóba, hogy: ugyan, mit akarhat ez a kis papocska, miért mind hangoskodik, miért nem áll be ő is a sorba, hiszen minden hiába, egy ember úgy sem tudja megváltoztatni a világ menetét. És lett változás, és ennek a változásnak géppuska-kelepelés közepette, nagy véráldozatok árán kellett életre kelnie.
Az ébredezésünk második momentuma akkor következett be, amikor ugyanaz év december huszonegyedikén mi is összegyűltünk Marosvásárhely főterén. Azt a forrongó, zsibongó, lángoló, valóban lüktető, önkéntelenül sodródó, addig soha nem tapasztalt elseprő erejű, hullámzó kedélyű, hol tajtékzó, hol pedig víztükör szelíd, de mégis oly makacs és kitartó, eszményien tüzes, izzó emberi orkántömeget, amely egy isteni szikrától magától lángba borult. És micsoda egy tűz volt az, mi voltunk maga a tűz, ezt nem lehet elfelejteni soha. Egy álom életre kelt. Akkor éreztük először, hogy mit jelent élni, szabadnak lenni. Micsoda erő duzzadt volt bennünk. Nem féltünk többé már senkitől és semmitől, és mily különös, magunktól is tudtuk, hogy mi a teendőnk, tudatosan építettük ki az utat, egészítettük ki a magunk tetteivel, a Temesvári eseményekkel elindult, súlyos emberi áldozatokat követelő új Magyar Keresztutunk.
A tüntetés alatt, habár jó részt többségében mind a magyarok voltunk jelen ezen a felvonuláson, mindvégig csak románul skandáltunk, hogy ily módon is bátorítsuk többségi feleink. Így meneteltünk végig, míg kétszáz méterre nem értünk, a jelenlegi városháza melletti ortodox templomnál felállított, sortűzre készülő hóhérlegények sorfalához. Egyszerű kiskatonák, illetve éltesebb kinézetű, a rendőri mundérban szánalmas képet mutató, elhízott idősebb rendőrök és más fegyvernemek a szerelésből hasonlóképpen kihízott képviselői készültek eltökélten gyilkolni. Láttukra, ekkor, mintha mindnyájan egyszerre összebeszéltünk volna, egyszerre zendítettünk rá, a „Most vagy soha” és a „Huj, huj, hajrá”, jól ismert biztató szavakra. Egyszerűen szólva: ijesztően félelmetesek lehettünk! Amint közvetlenül a tüzelni készülő katonafélék vonalához értünk, jó érzés volt, meglátni, tapasztalni, kivezényelt pribékek arcára kiülő rettenetes félelmet.
Aztán jött a harmadik rendkívüli pillanat, a nagy ébredésé, amikor február 10-én bekövetkezett a világ egyik legszebb, legigazibb, szívből jövő, őszinte béketüntetése. Amikor is a vásárhelyi és annak környékén élő magyarság képviselői szinte egy emberként jöttek el Sütő András bátyámék felhívására, hogy részt vegyenek a mi mesés kicsengésű, varázslatos könyves-gyertyás menetünkön. És azt úgy kell elképzelni, hogy mikor a menet eleje már elért a városi Sportcsarnokhoz, vonulásunk végpontjához, a menet másik fele még mindig a valahol a Gecse utcai Kistemplom körül vesztegelt.
Akkoriban mi, az erdélyi magyarság már valósággal szárnyaltunk: egyszerűen nem fértünk bele a bőrünkbe, attól a gondolattól, hogy mily óriások tudunk lenni, ha azt mi is úgy akarjuk. Valószínűleg végül ezek a történések tették be végleg az ajtót, az örök megszállásra berendezkedett többségiek körében. Az egyre szabadabban megnyilvánuló magyarságunk kibontakozását, minél hamarabb le kellett törni, ennek érdekében mindent elkövettek. Mindenféle aljas primitív praktikákat bevetettek céljuk eléréséért. A szekus illetékesek, akiket akkoriban egy Virgil Magureanu (alias Asztalos Imre) nevű egyén irányított, először név nélkül, majd annak utána névvel is kinevezve, a román helyi és központi írott és elektronikus sajtót használták fel ellenünk. Munkájuk nagyon eredményes lett: mi akkoriban még nem is sejtettük, hogy a két együtt élő nemzet között, mekkora műveltségbeli különbségek tátongnak.
Több mint félelmetes: mint hegycsúcs és szakadék mélye között, akkora a távolság közöttünk. Ha tudtuk volna, hogy így van, talán jobban figyeltünk volna. De mi mit sem sejtettünk ebből, sőt, szinte naponta könyves üzleteinkben álltunk sorba, egy-egy újabb könyvszállítmány érkezésekor. És ez a helyzet mennyire felháborító tett lehetett azok számra, kik soha nem értették meg, mire is jó a művelődés.
Szóval, a mi újonnan ébredt nemzetépítkezési szándékunk, hirtelen szembekerült egy szánalmas szubkultúra képviselőinek vele született rombolási ösztönével. Mert mi más lehet egy semmi szubkultúrának központi lényege, mint az, hogy örökké mindent lerombolni, minden lehetséges módon semmivé tenni mindent, amit mások kínkeserves munkával felépítettek, megalkottak. Ez a létezésük lényege, s hogy érdemtelenül szerzett fölényüket megtarthassák, mindenre képesek. Uralkodásuk örök rabságot jelent, és ez a tényállás érvényes nemcsak a megszállt nemzetek számára.
Lassan a megszállók is rájönnek majd arra, hogy nincs értelme egy magasabb szintű kultúra ellen harcolni, hiszen az az örök megújulást jelentheti a számukra az egyedül lehetséges valós nemzeti kibontakozás lehetőségét! Ezért lassan ők is szívükbe zárják kultúránkat. És ez a folyamat, tisztelettel jelentem, igenis megkezdődött. Minden szépen alakul vissza a maga megfelelő rendje és módja szerint, csak még túl kell jutnunk azon a dilemmán, át kell, bukjunk azon a tudathasadásos állapoton, mikor feleink végre belátják, hogy a jogtalanul megszerzett előnyök soha nem lesznek elégségesek egy igazabb, emberibb élet megvalósításához.
És ugyanakkor mi magunk is el kell jussunk arra, hogy mi sem vagyunk akármilyen népek. A magyar kultúra művelése, életünk kiteljesítését jelenti, míg a körülöttünk élő népek alig létező hasonló értékei, amelyek hasonlóképpen a magyar kultúrával kölcsönhatásba kerülve jöttek létre, – ezért azok csak amolyan halovány másolatokra sikerültek, mi miatt, oly hiányosak, annyira sekélyesek, hogy velük, általuk nem lehet nemzetet és jövőt építeni- a többi nép művelődési értékei, csak kiegészítő elemei lehetnek a Kárpát-medencei közös kultúránknak. És ez így van rendjén.
Tehát 1990. márciusába az illetékesek a hétköznapi életünk zajlásait mifelénk tudatosan táplált indulatok formájában igyekeztek befolyásolni. Az első legnagyobb pofont mégis Antall József miniszterelnöktől kellett elszenvednünk, aki akkoriban kabinetje képviselőinek határozottan kijelentette: „Aki Trianon ügyét a szájára akarja venni, az nyújtsa be azonnal a lemondását!”.
(folytatjuk)
Fazakas Csaba
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum