Csúrogon 2009. november elsején a dögtemetőben - ahová a népirtás áldozatait "temették" a háborús bűnösök - ismét elhangzott, hogy hatvanöt év után sem képes a szerb hatalom szembesülni a valósággal, a tetteivel, és nem akarja gyógyítani sem jogi, sem pedig kegyeleti szinten a vérző sebeket. Megalázó módon szóba sem állnak azokkal, akik az ártatlan áldozatok igazságáért küzdenek. A szerb és magyar nagypolitika egyaránt csak ígérget. Az egykori, vértől áztatott kivégzőhelyet ma sem rendezik, szeméthalmokon keresztül gázolva lehet csak megközelíteni azt a néhány négyzetméternyi dombot, amelyre az emlékezet emlékművét építették, ahol a szétvert sírkőmaradványok darabjai tanúskodnak a barbarizmusról, a féktelen magyargyűlöletről.
Igen, valóban igaz minden szó, a népirtásról, a megaláztatásról, a meghurcoltatásról. Joggal kérdezzük, hogy ennyi idő után, vajon miért van még mindig így. Miért nem lelhetnek békét a halottak és az élő hozzátartozók? Ennek egyik oka mindenképpen a szláv arrogancia, az elnyomás szándéka, az akarat hiánya arra, hogy a szerb hatalom önmagába nézzen. Butaság és éretlenség.
Ugyanakkor sajnos egyes magyarok sem különbek, mert amikor valamely kérdésben náluk van a döntés lehetősége, elfelejtik a saját meghurcoltatásukat, az elveket, amelyeket oly nagyon megkövetelnek másoktól. Ha lehetőség adódik, akkor ők maguk aláznak meg másokat, de ekkor már nem értik, hogy mi ebben a gond. Megbélyegezik a szerb hozzáállást – ami jogos is –, de a saját szemükben a gerendát sem veszik észre.
Szomorú valóság, hogy az idei megemlékezésre rányomta a bélyegét a délvidéki magyar magyarellenes politikai arrogancia, intolerancia, a butaság, a kizárólagosság, a hatalmaskodás. A halottak elporladt szíve felett megtörténhetett, hogy a megemlékezésen jelenlévő civil és politikai szervezetek képviselőit - valamilyen érthetetlen ismérvek alapján - rosszakra és jókra osztották. Már a kegyhelyeken is csak azok mondhatnak beszédet, akik a VMSZ csatlósai? Teleki Júlia a jelenlévő három pártelnök közül csak Pásztor Istvánt kérte felszólalásra, miközben Páll Sándort, a VMDK elnökét és Rácz Szabó Lászlót, az MPSZ elnökét elutasította, de hasonlóképpen Éhn József - a Kárpát-medence magyarságáért érdekvédelmi szervezet nevében - sem szólhatott a megemlékezőkhöz, mint ahogyan sokan mások sem. Teleki Júlia talán nem értette meg, hogy legalább a megemlékezéseinken, a halottaink sírjai felett félre kellene tenni a politikai kizárósdit? Kérdésünkre, hogy miért kellett bennünket így megalázni, azt a választ kaptuk, hogy egy évvel ezelőtt túl kemény beszédet mondtunk. Tehát mi vagyunk az abszolút rosszak, a VMSZ meg az egyetlen tökéletesen jó párt? Természetesen ez csak demagóg magyarázkodás.
Mi az igazság? Pásztor István, a VMSZ elnöke kiadta a parancsot, és azt végre kellett hajtani. Ekkor már Teleki Júliának sem számított sem az áhítat, sem a kegyelet, sem az, hogy ővele hányszor viselkedtek így a szerb hatalom részéről, ami – ha szabad ilyet mondani – sokkal kevésbé fájó, mint amikor a saját véred, a saját családod teszi veled.
Természetesen jól tudjuk, hogy valójában az a baj velünk, hogy nem támogatjuk kritikátlanul a VMSZ politikai ámokfutását. Pásztor ki is mondta, hogy nem áll többé szóba azokkal, akik őt nem követik vakon. Nem sok példa van rá, de most be is tartja az ígéretét – írja levelében Rácz Szabó László, az MPSZ és Páll Sándor, a VMDK elnöke.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum