Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Október huszonharmadika, nemzeti ünnepünk. Valóban az? Azt mutatta a mai nap képe?
Az ország fővárosában, az ország vezetői nép nélkül kordonok között tartották a nemzeti ünnepet. Végigjöttem egész Bács-megyén – de még föntebbről kezdtem az utamat, hiszen szülőfalumból jöttem, hiszen ott ünnepeltem, ahol nagyon sok áldozata volt a forradalom utáni megtorlásnak. Hiányzik a nemzeti színű zászló a házakról. Még némely középületen sincs rajta. Mintha teljes apátiába, teljes depresszióba hullott volna az egész magyar nemzet.
Igaz, az ötven éves évforduló rendőr-attakjával – ez is beletartozik az ötvenhatba. S, hogy ráadásul még kitüntetik annak rendőrvezetőjét, aki még itt volt Bács-megyében, büszkén mondta „... a nevelőapám a kalocsai érsek intézőjének a fia volt” - nem sokat tanult tőle.
Pedig ez a forradalom, amire emlékezünk, keresztény, katolikus embernek is vállalható. Mert nem forradalomként indult, hanem békés tüntetésként, amikor a nép már megelégelte az elnyomatást. S a fiatalok, akik az iskolában szinte nem hallottak hazaszeretetről, Istenről, s az egyetemisták – azok kezdték el. A békés tüntetésbe a parlamentnél belé lövettek. Keresztapám ott volt, mesélte: százával hulltak el az emberek. Azt a létszámot senki sem tudja. Patakokban folyt a vér, amikor rálőttek a parlament előtt lévő tömegre.
Ekkor kezdődött a fegyveres harc. Mert már tűrhetetlenné vált az állapot. Az önvédelmet még a katolikus erkölcstan is megengedi. S ami döbbenet volt, nem a reform-kommunisták, hanem fiatal gyerekek, munkások, egyszerű emberek vívták meg a harcot. Barikádokon és az utcákon. S a nagy orosz medvét, ha nem jön a külföldi segítség, a közömbösség, akkor ki lehetett volna űzni. Csakhogy elárult bennünket Nyugat, kettős játékot játszott, befogadta Mindszenty bíborost, de ugyanakkor megüzenték Moszkvába: Magyarország nem tartozik az Egyesült Államok szövetségesei közé, azaz bármit lehet vele csinálni. S jött a több mint kétszázezer orosz katona a négyezer tankjával s a magyar muszkavezetőkkel.
Ma hallunk ilyeneket: nem lehet kisajátítani a forradalmat! A barikád mindkét oldalán lévőket egyaránt mártírnak kell tekinteni.
Hát ez a legrosszabb. Azoknak is annyit jelent a forradalom, akiknek apját fölakasztották, összeverték, vagy testvérét, vagy a családtagjait, vagy azokét, akik ÁVÓ-sok voltak? Haszonélvezői lettek utána a rendszernek? S ha nem jön a nyolcvankilences fordulat, még mindig ellenforradalomról beszélnének? Azokkal össze lehet keveredni?
Azoktól bűnbevallást kell kérni! Mert, ha nem szolgáltat a föld igazságot, úgy lesz, mint Dobó István sírjára írták: „Tudom, hogy él az én Istenem és igazságot szolgáltat nekem.” Azoknak is, akik mártírok voltak, s azokat is megítéli, akik kegyetlen üldözőkké lettek.
Vállalható ez az ünnep egyházunk szempontjából is, hiszen mártír főpapja, Mindszenty bíboros szinte egybenőtt a forradalommal. Emlékezetes szép beszédeit kiforgatták, hogy vissza akarta állítani a kapitalizmust! Szó sincs róla. Szabadságot, függetlenséget akart a magyar népnek! Még az oroszokkal is békében akart lenni, ha azok tisztelnek bennünket. S a pápa, XII. Piusz november másodikán üdvözölte a magyar forradalmat, de mikor megtudta, hogy letiporták, akkor nyilvános beszédét nem tudta másként kezdeni, mint háromszor fölkiáltva és fohászkodva kiáltotta: „Isten! Isten! Isten!” S elítélte azt a szörnyű brutalitást, amit ennek a népnek el kellett szenvednie.
A későbbi VI. Pál, Montini bíboros Milánóban magyar kereszttel járta a várost, százezres tömegek mentek utána. Imádkoztak a magyarokért. New Yorkban, Spelmann bíboros kétszázezer katolikussal a kőre térdelve imádkozott. Míg közben a politikusok megegyeztek egymás között.
Ez a forradalom megmutatta, hogy mire képes az ember a szabadságért. S milyen nagy volt azokban a hazaszeretet. Gyűjtöttek – és a pénzeket ott lehetett hagyni az utcán. Nem nyúlt hozzá senki. Vért adtak. Falu vitte föl a különböző mezőgazdasági termékeket, hogy élelmezze Pestet. Akkor összeforrt a magyar népnek jobbik része.
S a leveretést követte az a kegyetlen agymosás s lassú-lassú csöpögtetése a jólétnek, ami ennek a népnek eltörte e gerincét. Máig nem tudjuk kiheverni azt az időt, amikor a diktátort annyira istenítették. De már ezen a földön valamikképpen mindig beérik a bűn is. S valamiképpen már ezen a földön is vezekel mindenki bűneiért. Ez történt az ő esetében is.
Miért kell ünnepelnünk? Miért kell a nemzeti ünnep?
Azért, hogy legyen bennünk haza és nemzet iránti szeretet. Mert, ha nincs, akkor egy területen élő lakosság vagyunk csupán. És ezt látjuk az elmúlt időkben.
Haza- és nemzetszeretet híján eltékozolták a közvagyont, eladósítottak évtizedekre bennünket, nincs közbiztonság, külföldiek érdekeit képviselik a magyar néppel szemben. És nagyon könnyen megtörténhet, hogy a földet is eladják az ivóvízzel együtt a lábunk alól. Akikben van hazaszeretet és nemzet iránti szeretet, azok a negyedik parancsot kitágítva, hiszen az hozzákapcsolható, szeretik azokat, akiket összefűznek nem csak a vérségi, a kulturális szálak, a közös múlt, a közös ihlet, az értékek, a közös szentek és az együvé tartozásnak az érzése.
Amikor Jézus nyilvános működését tartotta még e fajta nemzetekről nem lehetett beszélni, mint manapság, de tudjuk, hogy megsiratta hazáját, Jeruzsálemet. Hányszor akarta összegyűjteni fiait?! Szerette honfitársait. Pál apostol szintén ilyet mond, hogy még vállalnám a kárhozatot is, csakhogy népem üdvözüljön.
A Szentírás szellemével egybevág a nemzetünk iránti szeretet. A helyes szeretet, ami nem akar másokat, más népeket kiközösíteni. Hiszen valamiképpen minden nép ugyanúgy az Isten teremtménye. S ugyanúgy értékekre hivatott. Nagy híján vagyunk a hazaszeretetnek.
Hallottam, hogy lengyel fiatalokat megkérdeztek mostanság, s mintegy kétharmada azt mondta, hogy ők a hazájukért még az életüket is odaadnák. Magyarországon a fiataloknak jó része nem tudja, hogy mi történt 1956-ban. És ez tudatos, nevelési, oktatási rontás a fiatalokban. Hát miért nem tudják? 57-ben tudták skandáltatni a fiatalokkal, hogy ez ellenforradalom volt? Most miért ne lehetne tudatni mindenhol, hogy forradalom és szabadságharc volt, óriási áldozattal, aminek az értéke oly nagy. Mert ez a forradalom volt az, mely rést ütött először a kommunizmus börtönén. Nyugaton akkor a jobbak föléledtek, kinyílt a szemük. Albert Camus megírta a magyarok vére nagy kiáltványát. Előtte ő is kokettált a kommunizmussal. De kijózanodott. Sokaknak ez hozta meg az igaz látást.
Hát mi, akik ennek a forradalomnak nemzeti örökösei vagyunk, mi ne akarnánk értékelni?! Mi ne akarnánk ápolni ennek szellemét és emlékét?! Ők szabadságot, függetlenséget akartak, s a nép jobb létét. S életüket adták sokan mintegy valóra váltva Jézus szavát: „senkinek nagyobb szeretete nincs, mint aki életét adja barátaiért”.
Ő értük is imádkozunk. Imádkozunk nemzetünkért. Imádkozunk fiataljainkért. Lássanak jobb napokat, ne a pusztulást, a csüggedést, hanem a reményt és az igazi célt.
Amikor Pongrátz Gergely létrehozta az 56-os kápolnát és mellette a múzeumot, akkor kértem őt – és meg is tette –, hogy ne csak a mártírok, hanem Kapisztrán Szent János emlékére is legyen fölszentelve a kápolna. És így is tettük Gyulai püspök úrral. S ott van mellette az az egyetlen múzeum, ami úgy összefogja az ötvenhatos múlt emlékét, amely nem kapott helyet Budapesten. S kérte a Corvin-közi harcos, parancsnok, írjak valamit az emlékkönyvbe. S beírtam én ezt a nagyon kedves mondatot, amit többször írtam már: „A múlt erős gyökér! Jelen és jövő belőle él.”
1956 forradalma és szabadságharca ilyen gyökér számunkra. Nem szabad, hogy emléke kivesszen, jó és szép céljaiért, a nemzet fölvirágoztatásáért nekünk is fáradni kell. Keresztény emberként, helytállással és imádsággal. Hiszen ezt tesszük a mai napon is, amikor nemzeti imádságunkkal kérjük a mennyei Atyát:
Isten, áldd meg a magyart! Ámen.
(Magyar Kurír)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum