Hogy mi történt 1956-ban Erdélyben? Ha Budapesthez, Magyarországhoz hasonlítjuk, hasonlítanánk az itteni eseményeket, azt is mondhatnánk: Semmi! Majdnem semmi. Leszámítva az álmodozásokat, a magyarországi események kiváltotta izgalmat, lelkesedést, leszámítva a kis, elszigetelt rőzseláng-fellobbanásokat. Itt nem mentek tömegek az utcákra, s nem skandálták százezrek, hogy: RUSZKIK KI! SZABADSÁGOT AKARUNK! Bár az indok itt is meglett volna rá. Nem zengte a tömeg szerte az országban: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!" Nem menekültek a kommunisták, sőt, inkább ide menekültek, a szlovák testvérekhez, a román testvérekhez, a szovjet testvérekhez. A salgótarjáni pártvezetés felvidékre siccolt át gyors léptekkel, sunyin, titokban, hogy a nép vélt haragja elől meneküljön. Mert mégiscsak tudták ők, hogy okot adtak a haragra! A Békés megyeiek meg a temesvári elvtársakhoz menekültek, nem lévén saját népükkel szemben tiszta a lelkiismeretük. Itt nem omlott össze a hatalom, sőt, elsősorban velünk, magyarokkal szemben még az eddiginél is „éberebbé" vált. Nem lyukasztottak zászlókat, kifejezve ezzel, hogy többé nem kell ez a rendszer, nyakig vagyunk már vele! Csak majd harminchárom évvel később, 1989 decemberében. És fegyverropogás sem hangzott sehol, legfeljebb majd egy-két évvel később a szekuritáté pincéiben, ahol — itteni módszer szerint — nem bitófákat ácsoltak, hanem négy lövőmester (a négy hóhér) kettője az agyra, kettője pedig a szívre célozva végezte ki az áldozatokat. Annak „rendje és módja" szerint sunyin, titokban. 1956 majdnem mind magyar áldozatait. Mert áldozatok, azok voltak itt is. Ha ahhoz mérjük, ami itt történt — vagy nem történt —, óriási mértékben. Miért hát? Miért? — ha nem történt semmi. Vagy: alig történt valami a lelkesedésen, ábrándozáson kívül, azon kívül, hogy „Itt valahol, ott valahol, négy-öt magyar összehajol(t), Miért is? Miért is? Miért is?" Mert a kérdőjelek azért ott ágaskodtak az emberekben. Miért vagyunk mi bűnösök azért, mert magyarok vagyunk? Vagy hogy magyar katonaként harcoltunk, szenvedtünk a lövészárkokban? Vagy hogy dolgos embernek születtünk, s próbáltuk nem felélni a munkánk gyümölcsét, hanem a saját és gyermekeink jövőjére is gondoltunk. Vagy mert fáj a sorsunk, fáj a jelen és fáj a kibontakozó jövő. Fáj, hogy kifosztanak, megfosztanak bennünket mindentől, ami a miénk, vagy ami — az egyetemes humánum törvényei szerint — minden embernek „alanyi jogon" jár.

Miért? Miért? Talán éppen ezért? Ezekért?

Ötvenhat fényei

Az álmodozások Erdélyben már előbb kezdődtek. Elkezdődtek a lelkekben, elkezdődtek az otthonokban. Hatással volt erre, hogy akkor egyszerű újságárus kioszkokban — talán a tehetetlenség törvénye alapján — továbbra is meg lehetett vásárolni a magyarországi lapokat, az Irodalmi Újságot, a Szabad Népet, az Esti Hírlapot, s azokból — valamint a rádióadásokból — sokan érezték, tudták, hogy Magyarországon megindult egy bizonyosfajta erjedés. S ez az erjedés csapott át ide is.

Na kérem, ’56... Aki élt az 50-es években, mindenki tudja, hogy ahogy Sztálin meghalt, lassan megindult a személyes kapcsolat az emberek között, s az mind fejlődött, fejlődött. Akkor én már lakással rendelkeztem. Előbb nem volt lakásunk, egy fáskamarában laktunk a Monostoron. Itt volt a saját házunk, de hát abban lakók laktak, szó sem lehetett arról, hogy beköltözhessünk. Aztán a végén bővítettünk, építettünk, sikerült, és beköltöztünk. Mivel nekem volt alkalmas kétszobás lakásom, az ismerősök közül mindenki nálunk kezdett találkozni. Olyan is volt, aki csak melegedni jött be hozzánk. És persze szívesen láttunk mindenkit, ismerősöket, aztán vidékről is jöttek, és kialakult, hogy ’56 tavaszára már erdélyi találkozóhely lett az én otthonom. Én közben dolgoztam a gyárban, nagyon sok munka volt, amennyit lehetett bírni, annyit végeztem, utána mentem a könyvtárba, mert akkor már végeztem a szabálytörténeti, jogbölcseleti kutatásokat, és este későn jöttem haza, úgyhogy mindig volt egy-két vendég, aki hamarabb érkezett, mint én. Három gyerekünk volt már akkor, és nagyon jól ment a dolgunk. Megbeszéltük a gondolatainkat. És aztán ’56 nyarán már annyira vetemedett ez a társaság, hogy ketten-hárman is kimentek közelebbi ismerőseink közül Magyarországra, akkor már ott szabadabban lehetett lélegezni. Elmentek innen az ismerőseink, megkeresték az ottani barátainkat, a volt cserkészeket, egyházi vezetőket... Mindnyájan a népi mozgalom elkötelezettjei voltunk. Megkeresték a barátaink Németh Lászlót, Kodolányit, Tamásit, Bibó Istvánt — aki elődöm volt a nemzetközi katedrán mint tanársegéd —, szóval, ismerkedtek. S valamennyien Erdély sorsán gondolkoztunk. (Dobai István, Kolozsvár)

Voltak, akik csak az érzelmeiket „merték" megnyilvánítani.

Abban az időben a Mikónak közel száztagú kórusa volt, csak fiúkórus, akkor még nem voltunk mi vegyes osztály, és Maxim Éva tanárnő vezényletével éveken keresztül, tehát az egész diákidőszakomban kórus volt, készültünk a nagyszínházban egy díszelőadásra. Annak az érdekessége, hogy a magyar himnuszt négy szólamban megtanultuk. S persze, bekövetkezett október, az előadásra aztán nem került sor. Berzsenyinek a Forr a világát tanultuk még meg. Ötvenhatos hangulatban. Október előtt nem is kis bátorság volt megtanítani egy líceumban a magyar himnuszt. És a Kodály megzenésítette Forr a világot. A Magyarokhozt. (Bartha István, Nagyajta)

És ilyen előzmények után jött fel az égre 1956 magyar csillaga. A feltámadás reménysége! Az ember méltósága visszaszerzésének a reménysége. És — micsoda büszkeség — a magyar nép volt az első, mely a hatalmas szovjet birodalom egyik legkisebb országában fel merte emelni a fejét az egészet sújtó zsarnokság ellen! Csoda-e, ha minden magyar boldog volt?! A kirekesztettek, az idegen uralom alá lökött magyarok is. Sőt, azok még inkább!

Egészen természetes volt, a magyarsággal, ha valami történik, az minket is érint. Mindenikünknek volt egy kis piros-fehér-zöld szalagunk itt-ott elrejtve, a legjobb barátainknak mutattuk meg titokban, hogy ne, nekem is van! (Eőry László, Déva — Laposnyak)

Már Rajknak a rehabilitálása sokkhatást okozott, úgy gondoltuk, hogy náluk — a kommunista pártnál — bomlás kezdődött. Akkor én éjjel-nappal ott ültem a rádió mellett, hogy közvetlenül tudjam figyelni az eseményeket. Hát szerencsére volt egy Pionér rádióm, ami a szakszervezeté volt, és azt tudtam, az egy olyan jól sikerült valami, hogy mindent lehetett fogni rajta. Én azt elkértem, és én attól a perctől kezdve éjjel-nappal figyeltem a fejleményeket. Hát persze, ugye, sok minden történt... (Nagy László, Sepsiszentgyörgy)

Nagyváradon jártam építészeti ipariskolában. Tizennégy éves voltam. Bennlakó. 24-én reggel jönnek a váradi srácok: Forradalom van Budapesten! Nekünk, bennlakóknak nem volt rádiónk. Nagy felbuzdulás volt, mi van?, hogy van?, beszéljetek! Ahogy véget értek az órák, kimentem, van egy rokonom Nagyváradon, nagynéném, szaladtam oda, kapcsoltam be a rádiót, utána egyfolytában, éjjel-nappal, amikor csak lehetőségem volt, azt hallgattam. Mi történik, mi van? Persze, az osztályban ezek a beszélgetések folytak, folytak szüneteken, folytak órákon, folytak órák után. Mikor csak lehetőségünk volt. Benne éltünk, egyéb nem foglalkoztatott, sem a tananyag, semmi. Nagyon közel volt Budapest, lehetett fogni a rádiót, és ez így ment november 4-ig, vagy még tovább. (Váncsa Árpád, Sepsiszentgyörgy)

Hallottuk, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Később hallottuk, hogy az orosz tankok bevonultak, na azt, hogy aztán megígérték, visszavonulnak, s akkor mégiscsak elkezdték a tankok lőni a magyar épületeket és a magyar embereket ott, Budapesten. Ez minket annyira felháborított és annyira meglepett, hogy jóformán azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Voltak olyan gondolataink, hogy gyorsan menjünk a határra, menjünk Magyarországra. Hallottuk, hogy ott milyen mészárlások történnek. De persze ezt kivitelezni nem tudtuk, hát úgy döntöttünk, hogy követjük az eseményeket, és amint lehet, mi is cselekszünk. (Lay Imre, Brassó)

Piteşti mellett értem meg 1956. október 23-át, katonaként, harmadéves katonaként. És az állomásról vittek vissza, mert jöttem volna szabadságra. Egy székelyudvarhelyi Domokos nevű ezredes volt az egység parancsnoka, utánam küldött, hogy menjek vissza a kaszárnyába, mert valami probléma van. Hát végül is visszamentem, nem volt, mit tegyek. Az ezredes akkor mondta meg — tehát a szó legszorosabb értelmében ember volt —, hogy baj van Magyarországon, és sajnos, nem lesz szabadság. Akkor át kellett öltözni, és egypár perc elteltével sorakozó mindenkinek. Én a repülősöknél szolgáltam. Ott voltak pilóták is és az egység tisztjei is, és amikor ez az ezredes megmondta, hogy miről van szó, akkor sok román tiszt is — jól visszaemlékszem — sírt a szó legszorosabb értelmében. Akkor ottmaradtunk, persze, nem lehetett elhagyni az egységet, és készültségben maradtunk. (Marosi Imre, Nagyajta)

Gazda József, Háromszék 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.