Azóta ötvennégy év telt el. Hosszú idő. Ma már csak kevesen élnek azok közül, akik annak a borzasztó napnak részleteire emlékeznek. Én Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam már akkor. Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni. Emlékezetem visszaszáll azokra a messze időkre, és ma, annak a gyászos napnak évfordulóján elmondom azokat, amiket abban az időben láttam.
                                                                                                                              (a nagyításhoz katt. a képre)

Néhány nappal a világosi fegyverletétel után, a délutáni órákban hosszú kocsisor vonult végig Arad főutcáján, a hintók hátulja föl volt húzva, és mindeniknek a hátsó ülésén egy osztrák tiszt és egy még öregebb úr ült, az első ülésen pedig és a bakon a kocsis mellett pedig egy-egy cserepár* ült feltűzött szuronyú puskával. A hintókba úgynevezett előfogati lovak voltak fogva, s a hintókat tulajdonosaik, egyszerű földmíves emberek hajtották. A város lakossága hamar felismerte ezt a menetet, és mivel az elvonulás délután öt-hat óra között volt, tehát akkor, midőn az utcákon legtöbben jártak, a kocsisor mellett két oldalról egész utcahosszat sok néző gyűlt össze, és mivel a menet csak meglehetősen lassan haladt, mert a fáradt előfogati lovak a nehéz hintóval és a rajta ülő öt emberrel csak lassú kocogásban tudtak menni, azért az ott álló közönség minden kocsiba jól benézhetett, és az osztrák tiszt mellett ülő urak közül majd egyiket, majd másikat felismerte a közönség. Azok az erős katonai fedezet alatt hozott urak a kapitulált honvédsereg vezérei, legfőbb tisztjei voltak, kiket a simándi úton hoztak be az aradi várba.

A főtér közepén, az akkor Forray-, most Nádasdy-féle házban volt szállva a félszemű Schlik+ osztrák tábornok, akinek ablakai alatt minden délután egy katonai zenekar térzenét tartott. Akkor is ilyen térzene harsogott a Forray-ház előtt, és amint a hosszú kocsisor ott elvonult, a nyitott ablakok megteltek osztrák főtisztekkel. Azokat a térzenéket tisztességes polgárok nem hallgatták, hanem csak az utcán járkáló osztrák tisztek lézengtek a zene körül. Midőn a menetet észrevették, ezek az osztrák tisztek is odajöttek a menetet néző közönség közé.

Egész a város széléig a polgárság két sora között vonultak el azok a kocsik, és a polgárok komoran, szótlanul nézték, amint a fegyveres hatalom azokat a kiváló derék férfiakat az aradi várba bekísértette.

Ez a világosi fegyverletétel után jó néhány nappal volt, akkor, midőn már az aradi vár is kapitulált, és az osztrákok azt a várat berendezték egy nagy börtönné, hova azután is folyvást hordták a honvédsereg legkiválóbb hőseit. A nedves, dohos kazamaták megteltek foglyokkal, és elkezdte működését egy minden nyilvánosságtól elzárt vizsgálóbíróság, úgynevezett haditörvényszék, melynek minden tagja az osztrák hadsereg tisztjeiből állott, és melynek minden cselekedetét egy őrült ember, az akkor úgynevezett Reform utcában, a Heim-féle házban szállásoló Haynau+ főparancsnok irányította.

Sok vádlott volt, a tárgyalások hosszan tartottak, és bármily titokban elzárkózva végezték is dolgaikat, időnként jöttek általánosságban tartott hírek a város lakosai közé. A tisztek legnagyobb része a polgárságnál volt elszállásolva, azok útján nyert némi értesülést a polgárság a várban történő eseményekről. És azok a hírek, amik így a polgárság közé jutottak, mindig nagyon komorak, sokszor borzasztók voltak. Beszéltek tömeges kivégzésekről, beszéltek a fogva levő tisztek megtizedeléséről, hogy sorba állítják őket, és minden tizediket agyonlövik, a többit pedig elhurcolják örökös rabságra Olmützbe, Josefstadtba, Kufsteinba. És aminő őrült ember volt Haynau, valószínű, hogy ez mind megfordult a gondolatában, s egy meghibbant agyvelő perverz észjárással élvezte a gondolatot, hogy milyen nagyszerű lenne egy ilyen világraszóló gazságot elkövetni!

Hetekig tartott a különböző rémhírek terjedése. A részletek változtak időnként, de az a hír állandóan fentmaradt, hogy a fogva levő honvéd tábornokok közül többeket okvetlenül ki fognak végezni. Arad várost Berger+ osztrák tábornok tíz hónapig bombáztatta a várból, és így ennek a városnak a polgársága jól ismerte az osztrák hadsereg kíméletlenségét, naponta tapasztalták az utcáikon kardcsörtető osztrák tisztek pimasz felfuvalkodottságát, és ezen tapasztalatok alapján mindenki hitte, tudta, gondolta, hogy a bosszú működni fog, hogy a bosszú lehűtésére két-három honvéd tábornokot ki fognak végezni, de azt mégsem hitték, hogy tömeges gyilkolást rendezzenek.

Végre elkövetkezett az október 6-a. Ez a nap évfordulója volt a bécsi forradalom kitörésének; akkor volt egy éve annak, hogy a bécsi népben fellángolt a szabadságszeretet szent tüze, és a régi rendszer fejét, Latour+ akkori osztrák hadügyminisztert egy utcai lámpára felakasztotta. Erre az évfordulóra hagyta Haynau+ az ő őrületes ítéleteinek végrehajtását.

Október 6-án reggel még nyolc óra előtt jött atyámhoz egy barátja, Brünek Károly+ előkelő aradi polgár és vármegyei főbb hivatalnok. Ő hozta a rémhírt, hogy a kora reggeli órákban kivégeztek sok honvéd főtisztet, közöttük Damjanich+ tábornokot is. A kivégzettek számát még nem tudták, csak annyit tudtak, hogy sokat végeztek ki, és azt tudták, hogy a kivégzettek közt van Damjanich+ tábornok is.

Az aradi közönség különösen érdeklődött Damjanich+ sorsa iránt. Ő a szabadságharc előtt hosszú éveken keresztül Aradon vala verbung-parancsnok*, ott mindenkivel ismerős, az egész értelmiséggel baráti viszonyban élt. Ott őt mindenki ismerte, szerette és tisztelte. És midőn a sors úgy hozta, hogy Damjanich+ 1848 májusában elment Aradról, mint őrnagy*, mint a harmadik zászlóalj parancsnoka, és nyolc hónap elteltével, 1849. február első napjaiban, mint a szabadságharc egyik legvitézebb tábornoka Aradon keresztül vezette fel a Bánátból diadalmas seregét, akkor ez az általános szeretet és tisztelet Arad város közönségében rajongó bámulattá, hódolattá fokozódott.

A rémhír könnyeket fakasztott minden igaz ember szemeiben, és mint a búcsújárás indult meg a város lakossága a borzasztó eset színhelyére, a vesztőhely felé. Én is öcsémmel és a szomszédságban lakó barátaimmal sietve mentem oda.

És előttünk állt a rémítő látvány. Kilenc cölöp volt egy sorban felállítva, mindeniken egy ember függött. A cölöpök nem voltak magasak, a kivégzettek lába alig volt harminc centiméternyire a földtől, a kötél sem látszott; messzibbről nézve úgy tetszett, mintha csak sorban állnának. Mintegy húszlépésnyire tőlük katonák állottak egymástól két-három ölnyire, s a közönséget nem eresztették közelebb, de odáig mindenki elmehetett. Minden bitófa előtt katonák egy-egy gödröt ástak, a szabadságharc vértanúinak sírját.

Az áldozatokat így egész közelről jól lehetett látni. Leiningent kivéve mindannyian polgári ruhában voltak. Hosszú fekete kabát és pantalló volt valamennyin, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki ruha; Damjanichnak pedig az eltörött lábán sárga reggeli cipő, egészséges lábán pedig rendes lábbeli volt.

Arcuk nem volt letakarva. Egyiknek az arcán sem volt a félelemnek vagy a kétségbeesésnek legkisebb nyoma sem. Komoly férfias arca volt mindeniknek, és akkor, a kimúlás után pár órával, midőn a halál még alig kezdte meg pusztító munkáját, lehajtott fejjel mindnyájan úgy tűntek fel, mint mikor komoly férfiak mélyen gondolkoznak.

A Golgotával szemben, attól mintegy pár száz lépé; nyíre egy, a lapost átfogó nagy szárazhíd volt, annak egyik lába mellett két gyászba öltözött hölgy keservesen sírt. Senki sem mert feléjük közeledni, senki sem merte szent fájdalmukat megzavarni, mert ott nem bámuló tömeg, hanem gyászoló közönség volt, akiknek legnagyobb része könnyezett vagy hangosan zokogott.

Ettől az egyik rémítő látványtól a zsigmondházi réten átvágva mentünk az aradi vár ún. mikalakai kapuja felé. Itt a vár sáncában a gyepen elterülve feküdt a négy agyonlőtt hőse a szabadságharcnak. Hárman az első lövésre arcra estek, Kiss Ernő+ azonban az első lövés után nem esett el, fel akart kelni, és csak mikor a második, úgynevezett „kegyelemlövés” érte, esett hanyatt. A közönséget itt is eléggé közel eresztették, le lehetett menni a vár sáncaiba. Ott tőlük kevés távolra, a vár fala mellett egy nagy gödröt ástak, és abba temették őket még nappal, a kora délutáni órákban, s azért a közönséget csak délig eresztették oda.

A bitófán kivégzetteket azonban csak estefelé vették le, a közönséget délutáni öt órakor eltávolították onnan, s azontúl senkit közel nem engedtek. Amíg lehetett menni, a közönség folyvást nagy csoportokban ment ki. Az időjárás is egészen megfelelő volt. Nem esett egy csepp eső sem, de nem sütött ki a nap egyetlen pillanatra sem. Igazi nagy gyász volt az emberek szívében, és ilyen sötét, ködös, borult volt az időjárás Arad városának ezen legborzasztóbb, legszomorúbb napján.

A vértanúk kiszenvedtek, de emlékezetük él az egész nemzet szívében, és a szomorú nap emlékére ott áll Arad legszebb terén, ott hirdeti a vértanúk dicsőségét az ország egyik legszebb, legművészibb emlékoszlopa. Azokat, akik őket kivégezték, az idő elsöpörte, a történelem homlokukra sütötte a gyilkosok bélyegét, és sírjuk felett az örökké élő emléket egy nemzet gyűlölete, utálata képezi. A vértanúk halálának évfordulóján pedig egy ország rendez gyászünnepélyeket. És beteljesül a dicső szabadságharc lánglelkű költőjének jövendölése:
„Hol sírjaik domborulnak,
Az unokák leborulnak,
És áldó imádság helyett
Mondják el szent neveiket...”

Ámen!

***

Oláh Gyula irodalommal is foglalkozó orvos volt, aki tizenhárom esztendős korában látta a kivégzett tábornokokat a vesztőhelyen. Visszaemlékezéseit többször is megírta, legjobban a Magyarország 1903. október 6-i számába. Mi ezt a szöveget közöljük; kiegészítésül pedig néhány bekezdést itt a jegyzetek közt idézünk a Pesti Hirlap 1906. október 6-i számában megjelent cikkéből:

„… Brünek Károly aradi előkelő polgárnál egy osztrák ezredes volt beszállásolva. Az ezredes, midőn este szállására hazajött, említette szállásadójának, hogy a következő reggel lesznek kivégzések. Brünek a két lelkes honleány: a két Vásárhelyíné testvére, s Damjanichnak szintén személyes barátja volt. Ő már értesült arról, hogy Damjanich el van ítélve, de mégis az ezredestől biztosabb adatot akart szerezni, s kérdezte, hogy kiket fognak kivégezni. Az ezredes azt felelte: Többen el vannak ítélve, de valószínűleg csak egy-két ítéletet hajtanak végre példaadásképpen. Különösen érdeklődött Brünek Damjanich iránt, s az ezredes azt felelte: Nem hiszi, hogy kivégezzék, hiszen nyomorék a törött lábával, őt kivégezni már valósággal kegyetlenség lenne.

Ez október 5-én este történt. Október 6-án reggel hét óra tájban a halálos ítéletek végrehajtásához kivonult katonaság dobszóval tért vissza a Pesti úton volt laktanyába. Midőn a Templom utcában a Brünek-ház előtt elvonultak, az ott szállva volt ezredes kihajolt a földszintes épület ablakán, s egy tisztet odaintve megkérdezte őt a történtek felől. Ez a tiszt elmondta az ezredesnek, hogy mind a tizenhárom elítéltet kivégezték, négyet agyonlőttek, kilencet bitófán.

Az ezredes elszörnyűködve [!] értesítette erről házigazdáját, aki azonnal sietett a Fő téren lakó nővéréhez. Útközben egy percre bejött hozzánk, és atyámmal is közölte a borzasztó eseményt. Midőn atyám bejött hozzánk, s megtudtuk, hogy a nagy Damjanichot is kivégezték, volt nálunk a családban olyan sírás, mintha legközelebbi családtagot sirattunk volna.

Jóformán sírva mentem öcsémmel és Eleránszky Béla barátommal a magyar Golgothára, a szabadság vértanúinak halálával megszentelt vesztőhelyre…

… Mind a két vesztőhelyre, mint a búcsújárás, egész nap özönlött ki Arad lakossága. Hűvös, borongós őszi nap volt. Időnként permetezett is az eső. Jól emlékszem, hogy a nap reggeltől estig egy percre sem sütött ki. Délután ismét kimentünk mind a két vesztőhelyre. Akkorra már a bitófán kivégzettek arca nagyon megváltozott. Az arc megduzzadt, szederjes színűvé vált. A halál átvette teljes hatalmát.

Délutáni négy óra tájban újabb katonaság vonult ki. Eltávolították mind a két helyről a közönséget. Az agyonlőttek számára a vár sáncában, a fal mellett ástak nagy közös sírt. A bitófán kivégzettek részére pedig minden bitófa előtt egy-egy keskeny sírt ásatott a brutális katonai hatalom…”

Forrás: mek.oszk.hu 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.