Egy nép akkor válik nemzetté, ha képes összefogni és egyet akarni. A nemzet legfőbb mércéje, legfontosabb jellemzője: a szolidaritás. Ha a nehéz pillanatokban képesek vagyunk félretenni sérelmet, bántást, nézetkülönbséget, haragot és hiúságot, és össze tudunk fogni, akkor valóban egy nemzet vagyunk. Hogyha nem tudunk szolidárisak lenni egymással, és nem tudunk kezet nyújtani a másik magyarnak, akkor csak sodródunk iránytű nélkül erre–arra, vergődünk céltalanul a történelem markában.

Mi képesek vagyunk az összefogásra. Tudom, most sokan kétkedve csóválják a fejüket, hiszen annyi civódást, annyi fölösleges belháborút lehetne idézni a történelmünkből, és annyira recseg–ropog ma minden a magyar közéletben Magyarországon is, másutt is. Nézetkülönbségek mindig vanak, ez természetes. Nem ez a baj. Akkor van baj, ha nem tudunk ezen túllépni, és nem tudunk egyszerre mozdulni, amikor kell.

1848 március 15-e ezért legfontosabb történelmi pillanatunk nekünk. Mert egyszer s mindenkorra nemzetté kovácsolta ezt a magyar népet. Pedig hányféle ember, hányféle ideológia, hányféle temperamentum volt egymás mellett akkor is. A reformpárti, mérsékelt Széchenyi, a fontolva haladó Deák Ferenc, a forradalmár Kossuth Lajos, a nála is jóval radikálisabb Petőfi Sándor. Nem is szerették mind egymást ezek a külön–külön kiváló férfiak, sokszor bizony rossz véleménnyel voltak egymásról, kit megalkuvónak, kit hebehurgyának tartottak. Mégis félre tudták tenni minden fenntartásukat, és össze tudtak fogni a közös nemzeti cél érdekében.

Éppen ezért március 15-e üzenete ma sem csupán a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét jelenti, hanem az összefogás lehetőségét is. A mai magyar nemzetnek nagy szüksége van erre az üzenetre. És nekünk, erdélyi magyaroknak is kell ez az üzenet, mert bizony az utóbbi időben kezdtük megtanulni mi is a széthúzást, a viszálykodást. Pedig amit elértünk, együtt értük el.

Nemrég az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megállapodott, közös listát indítunk a tulipán jele alatt, a Magyar Összefogás listáját. Biztos, hogy ezután sem fogunk mindenben egyetérteni, de egy dologban igen: a sokféle egyéni igazságon túl van egy ennél sokkal lényegesebb közös igazság: a magyar nemzet igazsága. Ami itt Erdélyben azt jelenti, hogy nekünk tudnunk kell közösen fellépni, tudnunk kell kezet fogni egymással, amikor a történelem ezt diktálja. Tudnunk kell együtt cselekedni a jövőért, mert csak így van esélyünk.

Tizenkilenc évvel ezelőtt még tiltani próbálták itt Erdélyben a piros – fehér–zöld lobogót és a nemzeti himnuszt, templomi éneknek kellett álcáznunk azt, hogy „Isten áldd meg a magyart”. Tizenkilenc évvel ezelőtt még vér folyt a szabadságért Marosvásárhelyen, de ma már szabadon ünnepelünk. Tizenkilenc évvel ezelőtt is sokszor mondták nekünk, hogy soha! Soha nem lesznek magyar feliratok, soha nem lesz magyar a Bolyai középiskola, soha nem fogunk magyarul beszélni a hivatalokban. És vannak magyar feliratok, van magyar Bolyai középiskola, beszélnek magyarul már sok helyütt a hivatalokban. Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét. Ha egységesek vagyunk, a román „soha” szó magyarul azt fogja jelenteni: „hamarosan”.

Ha egységesek vagyunk, nem lehet ezután sem legyőzni minket.

Sok a dolgunk együtt.

Erdélyt fel kell emelnünk, modernizálni kell, Európa erős, sajátosan több–kultúrájú, többnyelvű régiójává kell tennünk.

Székelyföldön is sok a teendőnk. A román politikusok egy része úgy fél az autonómia szótól, mint az ördög a tömjénfüsttől. De ha megkérdezzük, hogy a székely emberek ügyes–bajos dolgaiban miért Bukarestben kell dönteni, senki sem tud erre egy épkézláb magyarázatot adni. Mi jónéven vesszük, hogy jönnek a román miniszterek Székelyföldre, és velünk együtt akarnak gondolkodni fejlesztési kérdésekről, de szeretném elmondani mindenkinek, hogy távlatilag nem ez a megoldás, nem képzelhetjük úgy a jövőt, hogy Bukarestben döntsék el, Alszegen vagy Felszegen kell-e megjavítani az utat. Ezt mi jobban tudjuk, jobban tudja az, aki itt él. Ezt senki sem vitathatja. Ebből pedig az következik, hogy a többségében más nyelvű, más kultúrájú, más mentalitású Székelyföldnek meg kell adni a lehetőséget, hogy nyelve, kultúrája, de településeinek fejlesztése, gazdasága dolgában is maga döntsön. Jobb lesz nekünk, jobb lesz az országnak. Erre kell az autonómia!

Tisztelt Székelykeresztúriak!

Ennek a városnak nehéz, de szép felelőssége van 1848-49-el kapcsolatosan. Székelykeresztúr valamiképpen Petőfi Sándor szellemének őrizője. Itt töltötte utolsó éjszakáját a költő, itt virradt utolsó napjára. Itt tűnt el nem messze, halálában örökre erdélyivé vált, és örökre székelykeresztúrivá is. Ez az 550 éves város ma Petőfi Sándor városa is. Ahogy a nemzet összefogás által születik, úgy a haza a közös történelem által válik igazán hazává. Székelyföld és egész Erdély azért a mi hazánk, mert védtük tatártól, töröktől, orosztól, osztráktól, és még ki tudja, hányféle betolakodótól, és mert azóta is őrizzük azok szellemét, akik a magyar nemzet nagyjai közül itt éltek, itt küzdöttek velünk. És Bethlen Gábortól Petőfi Sándorig sokan vannak, akiket őriznünk kell nekünk.

Azért lesz jövőnk, mert van múltunk.
És mert képesek vagyunk az összefogásra.
A magyar összefogásra.
Boldog ünnepet kívánok minden magyarnak!

Markó Béla
Székelykeresztúr 

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.