Annak idején az ilyen irodalmi dolgozatokat egy mottóra, szabad fogalmazásként írtuk. Az akkorinak a mottója egy Babits idézet volt Jónás könyvéből: nem tudom, hogy pontosan idézem-e, de valahogy így volt, hogy „bűnösök közt cinkos, aki néma".

Abban az írásomban, azt írtam meg, hogy a kommunista testvériség leple alatt, a hamu alatt izzik a nacionalizmus parazsa, a magyarellenes nacionalizmus parazsa és ha összeomlik a kommunizmus, a Kis Antant fel fog támadni ellenünk a magyarság ellen. Na és a végkicsengése írásomnak az volt, hogy aki erről nem vesz tudomást hallgat, az bűnös, a nemzet ellen vét. Szerencsém volt, hogy olyan tanárok javították dolgozatomat, akik nem dogoztak a román titkosszolgálatnak és eltüntették, másként megjártam volna, vagyis egy néhány kihallgatásban lett volna része szüleimnek és nekem.

Úgy néz ki, hogy amit írtam az beteljesedett, biza létezik Kis Antant a magyarsággal szemben, amint a szlovákiai helyzet bizonyítja, na meg a Vajdaságban is meg-meg vernek időközönként egy-egy magyart. Nálunk meg megint gerjednek a magyarellenes indulatok, mint azt a madéfalvi példa mutatja, vagy a nyárádszeredai ortodox templom építés szándék.

Egy másik írásomban leírtam, hogy ha nem nézünk szemben több évszázados negatív folyamatokkal, melyek a nemzetet emésztik, akkor elvesztünk. Ilyen, ami több évszázada tart, a Kárpát-medencében a magyar ingatlanok felvásárlása idegnek által. Ezzel a folyamattal nem néztünk szembe, hogy ennek mi lehet az oka. Székely autonómia, legyen, de kiknek, ha a székely adja el a földjeit románoknak. Olyan nemzeti problémáink vannak, aminek a tisztázása elengedhetetlen, ahhoz, hogy a székelység esetében autonómiáról beszéljünk.

De miért engedjük át földjeinket idegeneknek? Ezt csak egy olyan nép teszi, amelynek a vitalitásával, élni akarásával gondok vannak. Életteréről az a nép mond le, mely nem akar élni, lemondott megmaradásáról. Iorga román történész azt írta a múlt század elején, hogy egy nép vitalitása épp akkor mutatkozik meg, vagy kellene megmutatkoznia, amikor az illető népnek az életlehetőségek negatívak. És azt is írta, hogy a nép amelynek van igazi vitalitása, annak folyamatosnak kell lennie és nem csak időközönkénti fellobbanásokban kell megnyilvánulnia. Nekünk vannak időközönkénti szabadságharcaink, amikre büszkék vagyunk, de épp a folyamatos vitalitásunkkal vannak gondok.

Még olvastam Iorgánál nagyon érdekes dolgokat, amin nekünk magyaroknak érdemes elgondolkodni. A neves román történész, aki Mircea Eliadenak életideál volt, azt írja, hogy a románságot nem a külső parancs, hanem a belső tartotta meg. Másutt meg azt írta, hogy a románság soha nem egy külső eszmét akart megvalósítani, hanem csak azt ami benne volt a lelkében.

Hát honnan származhat máshonnan egy nép vitalitása, mint belülről önön lelkéből. A magyar bízott váraiban, abban, hogy katona nép, abban, hogy a külső parancs megvédi, de ez egy nemzeti illúziónak bizonyult. Erdélyben, a külső parancs alul maradt a belsővel szemben.

A zsidóság prófétái, amikor bajban volt a nép önön lelkükben reflektálták a nép gondjait. Tudták, hogy a nép külső katasztrófái a nép belső, lelki katasztrófáiban gyökereznek. Tehát a mi nemzeti életterünk elherdálása mögött is belső lelki problémák lapulnak a magyarság esetében, amivel szembe kell néznünk és reflektálnunk kell. És azt hol? Ott ahol a zsidó próféták a pusztában a csendben. Soha nem olvastam arról, hogy a csend szükséges lenne nemzeti létünk megújulásához, pedig szerintem elengedhetetlen, az mindennek az alapja.

Mi magyarok, kisebbségiek, megmaradásunk zálogát, a megtartó erőt az intézményeinkben látjuk. Ebben van is igazság meg nincs is. Tényleg megtartó erő lehet az intézmény, de csak viszonylagos. Horia Roman Patapievici, jelenkori román filozófus írja a modernitásról, hogy a forma, a modernitásban tartalom is lett, tehát elvesztek az igazi tartalmak, csak a forma maradt. A kisebbségi intézmények is csak formák, külső módozatok, ami nem tartalom. Akkor mi a tartalom?

A régi korok emberei a külső forma mögött, látták a láthatatlan lényeget, a forma nekik csak arra utalt, de nem volt a lényeg. Hát a ténylegesen megtartó erő, nem az intézmények, hanem a bennünk lévő láthatatlan belső, amiből a vitalitás forrásozik. Hogy igazam van, bizonyítja, hogy a kevesebb intézménnyel rendelkező románság, Erdélyben szaporodott, mi meg intézményeink, váraink körül kihaltunk.

Egy népnek, melynek van igazi vitalitása, annak külső eszközök nélkül is képesnek kell lennie megmaradni. Erre nagyon jó példa, amit megfigyeltem gyerekkoromban, a gyergyóditrói kézilabdapályán. A leaszfaltozott pálya szélén, az aszfaltot áttörve kibújt a gyermekláncfű. Saját erejével, minden külső eszköz nélkül törte át az aszfaltot. Nekem ez egy életre szóló példája maradt, annak, amikor valami, pusztán csak a belsőre alapozva életképes.

Szerintem a kis népeknek is így kell lenniük életképeseknek és csak az után jön az intézmény megtartó ereje. Vagy az intézményeket is a belső tartja meg? Szerintem tévedés az, hogy a külső tartja meg a belsőt. És itt van a Székelyföld területi autonómiájának hamis illúziója, hogy a külsőben keressük a megtartó erőt és nem a belsőben. Ezzel nem azt mondtam, hogy ne harcoljunk az autonómiáért, csak épp ne lássuk fordítva a dolgokat, hogy az tart meg, amit nekünk kellene megtartanunk.

A területi autonómia ügye igazolja, hogy nem reflektáltuk történelmünk negatív folyamatait. Még mindig a külsőben keressük a megtartó erőt és nem a belsőben, pedig már a történelem a külsővel keményen feladta a leckét. Nem tudom van-e nép mely ennyire illúziókra építi nemzeti létét!

A Székelyföld területi autonómiája ürügyén tegyük fel a kérdést, hogy mitől autonóm, egy nemzeti közösség, kisebbség? Attól, hogy önmagát kormányozza önálló intézményekkel? Nem! Vagyis nem igazán ettől.

Egy nép autonómiája abban nyilvánul meg, hogy az ellene irányuló, létét fenyegető támadásokra, spontán reflexekkel, spontán önvédelmi reflexekkel képes válaszolni. Spontán önszerveződésre képes bármilyen körülmény között, de leginkább a negatív körülmények között. A spontán önvédelmi reflexeknek folyamatosaknak kell lenniük, hogy megvédjék a népet, gyakorlatilag ez a folyamatos vitalitás miről Iorga beszélt. Ennek a folyamatos hiányával, a magyarság életében, még mindig nem szembesültünk.

Most rátérek Iorga utolsó megjegyzésére, márpedig arra, hogy a románság nem valami külsőt akart megvalósítani a történelemben, hanem azt, ami benne volt önön lelkében. Annak ellenére, hogy sok idealizálás is rejlik a iorgai idézetekben, ami a románságot illeti, mégis érdemes elgondolkodni rajtuk, mert nagy igazságok rejlenek benne. (Itt zárójelben jegyzem meg, hogy annak ellenére, hogy bálványozta Iorga a román államiságot, egy anarchistára utalnak írásai.) A iorgai kijelentés fényében nézzük meg, hogy mi magyarok mit akartunk megvalósítani a történelemben, azt ami bennünk volt, vagy mást, valami külső idegent. A magyarság vitalitását az tette tönkre, hogy egy olyan kultúrát majmolt akart magáévá tenni ami nem ő volt. És itt összekapcsolódnak a iorgai idézetek, mert mindkettő a belsőre helyezi a hangsúlyt: a belső a nép megtartó ereje és a népnek nem egy tőle idegen külsőt kell megvalósítania, hanem azt ami benne van. Ha megnézzük a múlt század elejének íróit, Babitsot, Illyést, akkor azt látjuk írásaikban, hogy van bennük valami kényszeres megfelelni akarás nyugatnak, igaz ezzel találkoztam a lengyel Leszek Kolakovszkij írásában is. És valami tipikusan magyar kisebbrendűségi érzés nyugattal szemben.

Murvai Miklós, Arad megye MPP elnöke, egyik írásomra tromfként azt írta, hogy Európa értékrend. Hát azt hiszem, hogy Murvai úr gondolkodásában az a fordított európai gondolkodás nyilvánul meg, amire Patapievici figyelmeztet, hogy a forma tartalom is és igazi tartalom nincs. Nyugaton az értékek pusztán formaiak, mivel tartalmak is, tehát igazi értékek nincsenek is. Ahol a megtartó erő a belső, ott az értékek is belül vannak és nem egy olyan Európában, amelyet Hamvas Béla tévútnak nevezett. Sajnos Európát követtük tévútján ezerszáz éven keresztül és így elveszítettük saját belső értékeinket, belsőnk elvesztésével elveszítettük vitalitásunkat. Egy nép mely nem önmagát, azt, ami benne van, akarja megvalósítani, hanem valami külsőt, ami nem ő, az elveszíti életenergiáit. A belső megvalósítása szabadítja fel életenergiáinkat, vitalitásunkat ez érvényes a népre is és amely nép nem ezt teszi elvész. Tehát a magyarságnak azért vannak vitalitás gondjai és veszíti életterét, nem működnek spontán önvédelmi, önszervező reflexei, mert megfeledkezett önön belső világáról és nem a szerint él és nem azt valósítja meg.

Természetesen a gyakorlatias, nyugatira torzult agyunk azt kérdi, hogy akkor mit kell tenni. Egy olyan civilizációban, ahol a forma a tartalom is, és csak forma létezik, ott mindent formálisan látnak, és mint a puszta formába kívülről nyúlnak bele, vagy csak külsőleg, pusztán formálisan alakítják át, rendezik el és arról azt tartják, hogy jó és elégséges. A nyugati mindig is csak a külső formát strukturálja át, ha gond van és a lényeggel nem törődik. A nemzet vitalitása dolgában nem lehet kívülről belenyúlni a nemzet életébe, nem elég csak a külső átstrukturálása, úgy a nyugati világlátás alapján. Inkább itt a kínai taoista szemlélet segít, kell hagyni a dolgokat, belülről, maguktól kibontakozni hagyni és nekünk a dolgunk, csak az akadályok elhárítása. Csak nézzük meg a természetet, és ne menjünk Kínába: ahol megszűnik a természetellenes tevékenység, ott a természet magától megújul. Ez érvényes a nép életére is. Ameddig a nép megtűr nemzetet károsító gyurcsányokat és markóbélákat, addig nincs megújulás, de az csak a kezdet lenne, mert sokat kéne még sepregetni.

A nyugati embernek, az a rákfenéje, hogy elveszítette a láthatatlan lényegek, tartalmak iránti érzékét és identitását már csak a kézzelfogható tudja megadni és már nem ismeri a Láthatatlan adta igazi identitást, ami nem tárgyi, hanem szellemi. És ezt hol találjuk meg? Fennebb azt írtam, hogy a csendnek alapvető szerepe van a nemzet életében. Hát a csendben bontakozik ki a nemzet igazi lényege, ott szabadulnak fel a nemzetet megtartó láthatatlan energiák a vitalitás. Vissza kell adni az embernek a magyarnak az élete természetes ritmusát, a csend és az aktivitás természetes, egymást váltó természetes ritmusát.

Természetesen a szlovák helyzet közvetlen gyakorlatias problémákat vet fel olyanokat, melyekre sokan nem is mernek gondolni. Amikor szétszedték Nagy-Magyarországot a nemzetiségiek, akkor a jogaikra hivatkoztak. Most mi mért nem kérhetjük az utódállamok szétszedését épp nemzeti jogainkra hivatkozva. Az utódállamok nemzetellenes politikája jogossá teszi Trianon revíziójának követelését. Szerintem követelnünk kell Trianon revízióját és a többségében, meg a szórványban élő magyarságnak a jogát, hogy önálló államban éljen, vagy Erdély esetében egy több nemzetiségű államban, vagyis egy független Erdélyben, egy Székely Köztársasággal a szélében. Tehát, amihez joguk volt a koszovói albánoknak, ahhoz legyen joguk a magyaroknak is. De egy dologra figyelmeztetnem kell, hogy ezt csak egy olyan nép tudja kiharcolni, melynek a megtartó ereje a belső. És a belső megtartó ereje nélkül egy nép a saját államában is elveszhet, lásd a mai Magyarország. Jogokat olyan nép tud kiharcolni melynek vitalitása van, vagy olyan képes új történelmi helyzeteke teremteni, mint a koszovói albánok.

Épp a nemzeti vitalitáshiányból kifolyólag gondoltam arra, hogy kellene egy uniós törvény, mely nem csak jogokat adna a kisebbségeknek, hanem kifejezetten védené, épp a vitalitáshiánnyal küzdő kisebbségeket. A totalitárius, csak gazdasági érdekekben gondolkodó Uniótól elvárni egy ilyet naivság. Egy ilyen törvényt kikényszeríteni nyugatból az már a vitalitás jele lenne, ami nincs.

Amerikától meg nincs mit várni ilyen értelemben. Obama kormányzása sem fog lényegi változást hozni, mert az amerikai hatalmi struktúra nem fog változni. A változtatás ígéretével Obama úgy megszívatta, átverte az amerikai népet és világot, hogy az még így nem volt a történelemben.

És mivel a magyar, nem számíthat semmi kedvező történelmi körülményre, csak önmagára, így szükséges vitális energiáit visszaszereznie, mert ha nem elvész.

Végül eszembe jutnak a kerti csigáink melyek a házukat a hátukon cipelik, meg bele bújnak. A csiga ugye nem valami külső mintát használ háza megépítéséhez, hanem önmagából építi meg házát, saját belső mintája alapján. A Székelyföld területi autonómiája esetében azt hiszem, hogy nem a nyugati, pusztán formális minták kell, hogy irányadóak legyenek, hanem maga a csiga a házával.

Nagy Attila, Puli
nyugatijelen.com