Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

Az Erdélyben zajló párját ritkító vérengzés előzményeit tekintve 1848 tavaszáig kell az időben visszamennünk. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta a szűkebb értelemben vett Magyarország és Erdély unióját. (Erdély is a Szent Korona joghatósága alá tartozott, csak külön magyar kormányzata volt.) Ezt követően az utolsó erdélyi rendi országgyűlés is kitörő lelkesedéssel fogadta el 1848. május 30-án Kolozsvárott az unióról szóló törvényt. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet, külön román rendfenntartó alakulatot követeltek, egyúttal létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Minthogy ez irányú követeléseiket a Batthyány-kormány nem teljesítette, sőt, felvilágosították küldöttségüket Pest-Budán, hogy mindazok a jogok, amelyek a magyarokat megilletik (a jobbágyfelszabadítás kivívása, a feudális járadékok eltörlése, cenzusos választójog), értelemszerűen rájuk is - miként az ország minden polgárára - vonatkoznak, legyenek elégedettek, így a románok szembefordultak a magyarokkal. A magyar elit képtelennek tartotta a románokat az önálló politikai gondolkodásra, és - joggal - a bécsi kormányzat, illetve a cár marionettfiguráinak tekintette őket. (Tudniillik a román vezetők már ekkor hirdették a dáko-román elméletet - miszerint ők az ókori dákok és rómaiak leszármazottai, tehát őslakosok -, és végső politikai céljuk a két román fejedelemséggel való egyesülés volt.)

Tehát az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel. Az a császári katona, akinek a főhatóságát mind a Román Nemzeti Bizottság, mind Andrei Saguna ortodox püspök elismerte, Erdély osztrák katonai parancsnoka, Puchner Antal tábornok volt. Az osztrákok által a magyarság ellen heccelt románság végül 1848. szeptember 16-án önálló politikai nemzetté nyilvánította magát, sőt a második balázsfalvi gyűlésen Schurber osztrák tábornok arra is ígéretet tett, hogy 10 ezer fegyvert fognak kiosztani a románok között. Ennek hatására a románok fegyverkezni kezdtek, és Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Ekkor történt ugyanis este 10 órakor, hogy az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát Nagyenyed magyarságának kiirtására, majd megindultak a város felé. Amikor ez a rablógyilkos ármádia a városba ért, valami olyasféle végítélet vette a kezdetét, amelyhez hasonló talán csak a francia forradalom idején, 1792. szeptemberében történt utoljára, amikor az ún. forradalmárok betörtek a börtönökbe, amelyekben akkortájt meglehetősen elit társaság zsúfolódott össze, arisztokraták, papok, írástudók, vagyis csupa olyan ember, aki ezzel a tébolyult őrülettel, melyet nagynak is szokás nevezni, szemben állott, vagy a forradalmár csőcselék úgy ítélte meg, hogy szemben állhat. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára (megjegyzés: 1572 augusztusában ekkor mészároltak le Párizsban a katolikusok a vallásháború során több ezer reformátust, azaz hugenottát): amint a csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak, ahol a Zérics- tetőről nézték a város égését. Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 25-30 fokos hidegben, és őrült kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni. A fosztogatás és a vérontás látványától megrészegült oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt - a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot - egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ó maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd' (ti: majdnem) halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban - miként említettem - a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon tehát a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből.

A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt az erőszaknak köszönhetően, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Sajnálatos, hogy a magyar történelemben méltán jó nevű erdélyi főparancsnok, Bem tábornok , Erdély felszabadítója nem büntette meg méltóképpen a bűnösöket, mert - véleményem szerint hibásan - azt az elvet vallotta, hogy „ha a kegyelmet elébe helyezzük a jognak, akkor legádázabb ellenségeink csodálatát és tiszteletét nyerjük el, és erkölcsi lefegyverzéssel barátainkká tesszük”. Elmondhatjuk, hogy nem Bem „apót” igazolta az idő és a történelem…

Román részről természetesen a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, mi több Silviu Dragomir történész később - bár elismerte a barbárság tényét - azt állította, hogy a románok megfizettek az előző századokért a magyaroknak (sic!). 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentárt fűznöm. Azonban ami a legtragikusabb, hogy a magyar köztudatban sincs benne ez genocídium, népirtás, s van még néhány hasonló történelmünkben. A magam részéről én fejet hajtok bármely nemzet vagy felekezet ártatlanul meghurcolt és meggyilkolt áldozatai előtt, no de arra gondolva, hogy annyi emléknapunk létezik már, kikerülhetetlenül adódik a kérdés: mikor emlékezünk már meg végre méltóképpen saját , magyar áldozatainkról?

Lipusz Zsolt: Nagyenyedi apokalipszis 1849-ben