– Kedves Albert bátyám! Pörgessük vissza az időt és az emlékezetet a II. világháború előtti évekre, Erdélybe: meg szeretném kérdezni, tulajdonképpen melyik könyve volt a legelső?
– A legelső könyvem egy verseskönyv volt, amelynek első verseit még a kolozsvári református kollégiumban írtam a 20-as évek elején mint diák, két ember hatására. Az egyik Áprily Lajos nagy erdélyi költő-tanárom volt. A másik Reményik Sándor, aki atyai jó barátunk volt. E két személy hatására írtam első verseimet és első könyvemet, amely 1926-ban jelent meg Világtemetés címen.
– Versek, dalok?
– Igen.
– Milyen volt az erdélyi magyar írók élete a két világháború között, a román elnyomás alatt Erdélyben? Hogyan éltek akkor a magyar írók?
– Ha címet akarnék adni annak a kornak, akkor azt mondanám: Az erdélyi irodalom őskora. Egy nagyon érdekes korszak volt, amit Kós Károly nyitott meg, amikor elkezdte az első elbeszéléseit írni a török megszállásról. Ez egyensúlyban volt és harmonizált azzal a korral, amelyben mi éltünk. Román elnyomás volt, cenzúra volt, az ember nem azt írt, amit akart, hanem azt, amit lehetett: Az erdélyi írók megtanultak úgy írni, hogy a magyar megértse, de a román ne. Ekkor született a székely meseirodalom, amely valójában a magyar hősiességről beszél, ám olyan mese formájában, amelyben a buta román cenzor nem láthat semmi rosszat: a róka története a medvével és a farkassal…
– Mostanában került a kezembe egy nagyon szép könyvecske: Utazás bölcsőm körül. Emlékszik rá?
– Hogyne emlékeznék: a 30-as évek derekán állítottuk össze, minden jelentősebb erdélyi író írt egy rövid írást a maga otthonáról.
– Ezt azért említem, mert én tavaly Erdélyben voltam, és egy kórus segítségével jártam körbe egész Erdélyt. A könyv leírásai alapján készítettem rengeteg felvételt. Vissza szeretnék kanyarodni azokra az időkre, amelyekben a fiatalságát töltötte: mikor kezdődött, és mikor szűnt meg az Erdélyi Helikon?
– Az Erdélyi Helikon együtt született az Erdélyi Szépmíves Céhvel. Ennek a története az, hogy az egyetlen megmaradt könyvkiadó vállalat, a Minerva nem rendelkezett elég tőkével ahhoz, hogy könyveket tudjon kiadni. Szükség volt egy új könyvkiadó vállalatra, ezért az erdélyi írók nyakukba vették Erdélyt, és előfizetőket kerestek. 500 lej évi tagsági díjért tagja lehetett bárki az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Ezért cserébe minden évben könyvet kapott. Az így összegyűlt tőkéhez ugyanennyit hozzáadott Bánffy Miklós. Bánffy Miklósnak a megmaradt vagyonából jött össze a tőke fele, és ilyen módon egy kiadóvállalat alakult. Az erdélyi írókat olyan sikerrel vitte a nyilvánosság elé, hogy az indulás után 6 évvel a budapesti Révai Kiadóvállalat szerződést kötött és tőkét adott az Erdélyi Szépműves Céhnek. A szerződés szerint az évente megjelenő hat könyvből a Révai köteles volt négyet kiadni különkiadásban Budapesten 10 000 példányban, de kiadhatta valamennyit is, ha akarta.
– Ez a háború előtt mennyi idővel történt?
– A Révaival 1933-ban vagy 1934-ben jött létre a szerződés, és tíz évig volt érvényben. Ez idő alatt rengeteg jó magyar könyv jelent meg Erdélyben: Tamási Áronnak a könyvei, Nyírő József könyvei, Bánffy Miklósnak a könyvei, és aztán jöttek a fiatalok, azok közé számítottam én is. Érdekes, különös gondolat számomra, hogy fiatal íróként azt írta rólam a kritika (Asztalos Sándor), hogy jó író, csak egyetlen nagy hibája, hogy fiatal, de ez idővel javulni fog. Voltak még fiatalok többen is, de sajnos közben sokan szerencsétlen módon elpusztultak. Kis Jenő, a költő akkor jelentkezett, Flórián Tibor most idekinn van, Szabédi szegény öngyilkos lett Kolozsvárott, az egyetem román átvétele során, és így tovább…
– Melyik a legkedvesebb, legkülönösebb munkája, mondjuk a II. világháború előtti időkben, és a háború alatt?
– A kastély árnyékában. Ez tulajdonképpen egy előbb írott könyvnek, A fák megnőnek című kötetemnek a folytatása. Tudniillik ebben a két könyvben mutatok rá arra, hogy mi történt valójában Erdélyben: ha valaki hibás azért, ami történt, akkor kik azok és mi a hiba. Nagyon érdekes, ha innen, Amerikából tekintjük a helyzetet: azt kell mondanom, hogy a legnagyobb hiba, amit apáink, nagyapáink és dédapáink elkövettek, az az volt, hogy demokratikusabb gondolkozásúak voltak, mint ma az amerikaiak. Közben, sajnos megtörtént a II. világháború, és nagyon sokaknak el kellett hagyniuk hazájukat. Igy kerültem én is Erdélyből Magyarországra, és innen Németországba.
Engem 1942-ben behívtak katonának, és attól kezdve, mint a kilencedik hadtesthez tartozó zászlós harcoltam harcomat visszafelé. Hogy ez megtörtént, sok jó haszna is van. Megmondom, miért! Nagyon sokan vagyunk, akik azt kérdezzük, hogy mi az oka annak, hogy mi, magyarok nem harcoltunk úgy, mint a finnek? Mi az oka annak, hogy mi állandóan visszavonultunk? Mi lett volna, ha valóban küzdöttünk volna Erdélyért?
Én ott voltam és tudom, hogy mi volt az oka. A harcvonalon egy magyar hadosztály, egy német hadosztály, egy magyar, egy német volt. A németek akkor már nem harcoltak: sétáltak haza. Gyalog megindultak haza, és nem álltak meg. Mi tartottunk egy harcvonalat a Kárpátokon, de az első dolog, amit megtudtunk, hogy az orosz mögöttünk van. Közben kétoldalt a németek visszavonultak. Mi is visszavonultunk és így harcoltunk, vissza egészen a mai Ausztriáig. Az régi magyar terület volt. Onnan aztán Bajorföldre kerültem, ott vészeltem át a háború végét. Az igazság az, hogy engem soha senki nem szerelt le, soha nem tettem le a fegyvert. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen magyar honvéd, aki még mindig honvéd, de egyike vagyok azoknak, akik tulajdonképpen még ma is katonák: soha senki, se az orosz, se a magyar, se az amerikai nem szerelt le bennünket.
– Milyen formában írná le az erdélyi magyarok sorsát Trianon után a II. világháborús időkig? Tulajdonképpen mi történt Erdélyben az akkori román uralom alatt? Mennyire voltak a magyarság ellen, milyen károkat okoztak, milyen jogokat sértettek? Milyen volt az élet a II. világháború előtt Erdélyben?
– Ahhoz képest, ami most folyik, gyönyörű szép élet volt. Az embernek megvolt a joga, hogy tiltakozzék, megvolt a lehetősége, hogy elmenjen Bukarestbe és ököllel verje az asztalt, ha akarta, és ennek néha eredménye is volt. Megvolt a lehetőség, hogy az ember fenntartsa az iskolákat, a templomokat, megőrizze a nyelvet. Nemcsak megőriztük a nyelvet, de kibővítettük, gazdagítottuk. Az erdélyi kultúra óriásit nőtt az alatt a 20 esztendő alatt, azon egyszerű oknál fogva, mert nyomtak minket. Ha nyomják a magyart, akkor észhez tér. A románok a megszállást, az elnyomást kimondottan ipari és kereskedelmi térre szorították. Meg akartak bennünket fosztani az anyagi jóléttől, ami bizonyos fokig sikerült is, de túlságosan nem mehettek el, mert akkor saját fajtájuknak is ártottak volna.
– Ismerve a mai veszélyt Erdélyben, ezek szerint a háború előtti korszakban a románok emberibbek voltak a magyarsággal, mint most, a kommunizmus alatt?
– Sokkal emberibbek voltak, mert akkor az a román osztály uralkodott, amelyiket velünk együtt elpusztítottak, vagy kikergettek idegen földre.
– Az a román, aki ott élt a magyarokkal Erdélyben, nem volt annyira vad a magyarokkal szemben, mint a mai, frissen betelepített regáti románok?
– Nem, nem volt, de regátiak sem voltak akkoriban Erdélyben. Mondok egy példát: vasúton utaztam Szamosújvárról Kolozsvárra. A zsúfolt kocsin egy szamosújvári román telekkönyvvezetővel találkoztam, akivel még a háború előtti időkben apám vadászni szokott, Moldován Gergelynek hívták. Bejön egy diák – akkor kezdődtek a diákzavargások – és Moldován Gergely magyarul beszélt velem. A diák bejön, és azt mondja: „Ki mer itt magyarul beszélni?” Erre Moldován Gergely felállt, úgy vágta pofon a diákot, hogy kiesett a fülkéből. Jöttek a többi diákok, s akkor ő jól lehordta őket. Azt mondta nekik, hogy: „Idefigyeljetek taknyosok! Én, az apám és a nagyapám itt éltünk, még a dédapám is, ezen a földön. Románul beszéltünk magunk között, a magyarok megtűrtek, a magyarok iskoláztattak, a magyarok jók voltak hozzánk. Most mi vagyunk velük, most mi akarunk jók lenni hozzájuk, s az ilyen gazok, mint ti, menjenek vissza Bukarestbe!”
– Vajon mi az oka annak, amit a diákok is képviseltek, és ami a mai napig létezik Erdélyben, hogy tűzzel-vassal ki akarják irtani a magyarságot és a kultúráját?
– Hát ez nagyon egyszerű: térjünk vissza Moldován Gergelyhez és a korosztályához. Moldován Gergely a budapesti Ferenc József Intézetben nőtt fel. Ugyanúgy, mint többi tagja a román úri vagy polgári világnak. Demokrata gondolkozású, szabadságtisztelő emberek voltak. Ezekkel nem volt baj. A baj akkor kezdődött, amikor az ultranacionalizmus beszivárgott Romániába: Bukarestben kezdődött a vasgárdistákkal. Igen, igen, ott volt a baj. Ugyanazok a vasgárdisták később kommunisták lettek. Amit ők akarnak csinálni most, pontosan az, amit mi elmulasztottunk, vagy nem is akartunk megtenni. Ők a székely tömb és az alföldi magyar tömb között el akarják tüntetni a hidat. Azt a hidat, amely lehetővé tette az úgynevezett Bécsi döntést.
Gondoljunk arra, hogy a székely tömb kb. 1 millió székely lelket számlál. A másik 2 millió Erdély különböző részeiből való. Ha ők azokat eltüntetik, akkor többé korridor nincs. A másik 2 millió személy sajnos már annyira el van szórva, hogy a korridor lassan már átszakad Kolozsvár és Nagyvárad között.
– Térjünk vissza a háborús időkre: miután honvédként visszakerült Burgenlandba, hová vitt az élet?
– Onnan a katonavonat még kivitt Bajorországig, ott aztán elakadtunk a bajor erdőkben. A székely szakaszon otthagytuk a vonatot, és felmentünk a hegyekbe. Nagyon érdekes, tipikusan székely történet: amikor otthagytuk a vonatot, azt mondtam a fiúknak, hogy itt is hegyek vannak, otthon vagyunk, mindenki menjen egyedül. Megegyeztünk, hogy egy hét múlva, éjfélkor egy roskadó vízimalomnál találkozunk. Ott találkoztunk.
Három évet töltöttem el Bajorországban, összekerültem megint a fiaimmal, az első feleségemmel. Onnan aztán én kivándoroltam a fiaimmal ide, a feleségem ott maradt, német volt.
– Melyik évben jött ki Amerikába?
– 1951-ben.
– Közben Németországban továbbra is írással foglalkozott?
– Ott is írtam, igen. Voltam fadöntő, éjjeli őr, napszámos, és ami lehetett. Nem panaszkodtam soha, nem is panaszkodhattam. Nagy előnyöm volt azokkal a magyarokkal szemben, akik ott voltak. Azok városiak voltak. Flórián Tibor szegény, nagy nehézséggel viselte a megpróbáltatásait: még azt sem tudta, hogyan kell felhasítani egy rönköt. Falusi ember lévén, jól megéltem a fiaimmal, és ma már elmondhatom azt is, hogy az asztalra való húst a puskámmal szereztem. Egy német erdésszel együtt vadoroztunk, az amerikai megszálló csapatok füle hallatára, de sose tudtak elcsípni.
– Amióta Amerikában él, merre vitte a sors, milyen élete volt?
– Először meghívott Délre egy azóta már nem létező Katonaiskola, ott tanítottam egy évig, amikor meghívást, ajánlatot kaptam Genesvillebe egy tanári állásra. Attól kezdve nyugdíjazásomig tanárkodtam.
– Akkor már jól beszélte az angolt?
– Mikor ide jöttem, egy szót se tudtam angolul, de egy esztendő során rám ragadt azon egyszerű oknál fogva, hogy a magyar és a román mellett a német és a francia nyelvben nőttem fel. Nyolc évet tanultam latinul: ezeket a nyelveket az ember bedobja egy kosárba, jól megrázza, és kijön az angol.
– Ahogy az évek teltek, mindig foglalkozott írással is?
– Az írás volt mindig a foglalkozásom. A többire azért volt szükség, hogy legyen mit enni, s legyen a fiaim számára ruha.
– Milyen könyveket írt a háború után?
– A legelső könyvem, amit a háború után írtam még ott, az erdők között, a Kolozsvárról magammal hozott írógépet rátéve egy tönkre, a honvágy regénye volt. Ez szerintem a legjobb könyvem. Igen, A Funtineli boszorkány című. Azt kimondottan a honvágy, a hegyek, az erdélyi havasok utáni honvágy íratta velem. Mikor aztán annak vége volt, kis gondolkodás után rájöttem, hogy miután engem a Jóisten nemcsak magyar írónak, hanem erdélyi magyar írónak teremtett, olyan kötelességeim vannak, amelyek más nemzetiségű írónak nincsenek. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy azt írjak, amit a szívem kíván. Nekem az a kötelességem, hogy azt írjam, amit nemzetem jövendője kíván. Utána való könyvem mindjárt az Adjátok vissza a hegyeimet! volt, ami megjelent németül, angolul és spanyolul is. Attól kezdve ez az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.
– Ez tulajdonképpen az egész Erdély elvesztése fölötti fájdalom regénye. Melyik évben született?
– Körülbelül ‘48–49-ben, még Németországban.
– Hogyan kezdődött munkálkodása a nyugati emigrációban?
– Mielőtt ebbe belemennék, térjünk az apró részletekbe, hadd mondjam el, hogyan kerültünk oda. Mikor én Amerikában az egyetemre mentem, és kitöltöttem a papírokat, azt kérdezte a papír, hogy hova való vagyok? Azt írtam, hogy Erdélybe, erre a regisztrálásomat végző úr azt mondta, hogy ilyen ország nincs. Mondom, ez a maga gondja, ha ilyen ország nincs, pedig én ott születtem. Kiderült, hogy nem tudtak róla semmit. Végignéztem a könyvtárat: azon kívül, hogy egy angol író szerint Erdélyben élt Drakula, az égvilágon semmit nem lehetett Erdélyre vonatkozóan találni. Ekkor a magyar történelmet kerestem, hogy lássam, mi van benne. Az egyetlen magyar történelemkönyvnek, amit a könyvtárban találtam, Masaryk volt az írója. Az egész Magyarországra és a magyar népre vonatkozó rész a Közép-Európa történelméből három oldal volt. Még azt sem ismerte el, hogy volt független Magyarország. A független Magyarországot csak az első világháború után ismerte el. A könyv szerint volt cseh gyarmat, osztrák gyarmat és minden egyéb. Az ezeréves magyar történelmet eltagadta. Magyar történelme arról szólt, hogy a vad magyarok betörtek a Kárpát-medencébe, sanyargatták az aranyos kis szlovákokat, gyötörték a románokat, gyötörtek mindenkit, de aztán a jó Habsburgok kezükbe vették... Tudjuk, hogy ki volt Masaryk: amellett, hogy egyetemi tanár volt Amerikában, ő volt Csehszlovákia első elnöke. Ő volt az, aki Wilson barátjaként létrehozta Trianont, létrehozta Csehszlovákiát és Romániát. Az utána felnövő nemzedék, bármilyen jóakaratú is volt – államférfiak, politikusok, egyetemi tanárok –, ránk, magyarokra vonatkozóan csak ártalmas anyagokat talált. Azt mondták, ez egy izgága népség, amelyik minden európai háborúnak az okozója volt.
– Most már értem, hogy miért kellett magyar és erdélyi történetet megjelentetnie, vagyis megpróbálta korrigálni a hamis képet.
– Érdekes történet, hogy amikor elkészültem egy rövid, angol nyelvű magyar történelemkönyvvel, s elmegyek vele az egyetemi kiadóhoz, s kiadom, mint egyetemi tanár, két hét múlva behívnak, s azt mondják: professzor, ez a könyv nagyon érdekes és jól is van írva, de egy nagy baja van. Kérdem, hogy mi? Hogy nem igaz. Itt van huszonnyolc könyv a könyvtárban, ami mind azt mondja, hogy ez nem igaz. Tehát nem adhatják ki. Így jártam a nagy magán-kiadóvállalatokkal is.
A magam regényeivel is így jártam angol nyelven. Az Adjátok vissza hegyeimet! angol fordítására – ami jó fordítás volt – azt mondták, hogy gyönyörű könyv, de nem adhatják ki, mert nem igaz. Ferdíteni akarja a történelmet. Ekkor megmérgelődtem, s azt mondtam: mi is megcsinálhatjuk ugyanazt, amit megcsináltunk annak idején Erdélyben.
Ekkor alapítottam 1963-ban az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, mégpedig úgy, hogy nyakamba vettem Amerikát, és mentem magyarlakta városról magyarlakta városra azzal a gondolattal, hogyha össze tudok szedni ötszáz magyart, aki hajlandó befizetni minden évben tíz pohár sör árát, hogy meg tudjuk mondani az igazat könyv formában, akkor sikerül megalapítani a könyvkiadó vállalatot. Az első évben négyszázötven tagot értem el, ennyien jelentkeztek, és elkezdtük a munkát. Egyszer voltunk ötszáz főnél. Bár az amerikai kontinensen másfél millió magyar él, sohasem volt a Szépműves Céhnek ötszáznál több tagja. Ma négyszázhúszan vagyunk.
– Mióta ez megtörtént, az amerikai népnek, a professzoroknak, az iskoláknak, az egyetemeknek ke-rült-e új magyar történelem a kezükbe?
– Attól kezdve, hogy elkezdtük kiadni a Nagy Magyar Történelmet angolul, kiadtuk Erdély Történelmét, kiadtuk a Magyarság szerepét a világban, és így tovább. Nem tudtuk nagy példányban kiadni, mert nem volt rá pénz, de az ezer példányt, amit kiadtunk, el tudtuk helyezni a nagy könyvtárakban.
– Attól kezdve, hogy könyveik ott voltak a könyvtárakban, milyen fogadtatásban részesültek?
– Doktorátusokon dolgozó amerikai diákok ezeket a könyveket választották forrásmunkaként. Könyveink ma elismert forrásmunkák az egyetemeken, egyre többen fordulnak hozzánk. Hangulatot kell teremtsünk a magyarság mellett, mert hangulatot teremtettek a magyarság ellen, és ez okozta a bajt. A bajt elhárítani csak úgy lehet, ha a közvéleményt felvilágosítjuk, és megismertetjük a világgal, hogy tulajdonképpen mi is a magyar.
– Véleménye szerint a kortárs nyugati világban, Amerikában megváltozhat-e a magyarokról alkotott kép? Masaryknak az elmélete mennyire hat manapság?
– Ez megváltozott. A probléma csak az, hogy a magyarok között van a baj! Ezt ki is fejtem. Florida szenátora jó barátom, vadászni szoktam vele, ismeri könyveimet: azt kértem tőle, hogy szavazzon a románok ellen. Addig ne adjanak a románoknak segélyt, amíg nem tesznek eleget a magyarokkal szembeni kötelezettségeiknek, amik benne vannak a román alkotmányban, a helsinki egyezményben és a békeszerződésekben. Azt mondta, nem a szenátorokkal van a gond, hanem a magyarokkal. Ha itt van egy kis erdélyi csoport, túl van egy másik, máshol egy harmadik, külön-külön egyik sem tud sokat elérni. Az volt az elképzelés, hogyha össze tudjuk fogni az összes erdélyit, hogy mindenütt, minden erdélyi elmenjen a maga választott szenátorához és képviselőjéhez, ott helyben, ahol él, akkor lesz annyi szenátor és képviselő, hogy többségbe kerül a magyar ügy. Megmondom, mi volt a baj. Az Egyesült Államok 23 államában a magyar közösség elég erős, a többi helyen nincsenek magyarok. Sajnos bizonyos erdélyi szervezetek nem voltak hajlandók együttműködni velünk, mert mi az erdélyi magyarságot mint elszakított nemzettestet kezeljük. Nem tudják megérteni azt, hogy erre más megoldás nincs. Helyzetünket csak úgy tudjuk megértetni az amerikaiakkal, ha azt mondjuk nekik: ha holnap Kuba elfoglalja az Egyesült Államok déli részeit, akkor a floridai angolszász ember kubai kisebbségi lesz vagy nem? Hát persze hogy nem! Kubai megszállás alatt is amerikaiak maradnak! Az itteniek azt mondják majd: ameddig élünk, harcolni fogunk, hogy Floridát visszaszerezzük Kubától, ez a mienk. Ezt ők megértik, úgy mondják, úgy nevezik, hogy hazafiság. Köztudottá kell tenni tehát Amerikában, hogy Erdély a Kárpát-medence szerves része: hazájában, kultúrájában, mindenben 1000 éve. Továbbá az erdélyi magyarság nem egy kisebbség Romániában, hanem a Kárpát-medence magyar nemzettömbjének egy elszakított nemzetsége.
Ők azt mondják, hogy rossz a diplomácia: így nem lehet semmire sem menni, el kell ismerni, hogy Erdély Románia része, és hogy az erdélyi magyarok magyarul beszélő románok. És mivel ők magyarul beszélő románok, joguk van követelni, hogy a nyelvüket megtanulják. Ezt én már régen megmondtam a románoknak, hogy ilyen nincs. Akármilyen népnek joga van a saját nyelvét, kultúráját megőrizni. A székelyek jóval a honfoglalás előtt uralták már Erdélyt, ugyanakkor a románok a hamis dákó-román elmélet háromezer éves uralmat kürtölik, s világszerte ezzel a joggal akarják Erdélyt megtartani maguknak. A magyarság csakis az erdélyi székely nép kultúrájával tud magyar maradni! Mi a történelmi jog alapján állunk, a dákó-román elmélet nem érdekes, azt már régen megcáfoltuk, nemcsak mi, a franciák, az angolok és a németek is. Sajnálatos, hogy ennek ellenére a világ sok részén elhiszik a románok állításait.
Azok, akik azzal jönnek elő, hogy magyarul beszélő románok, minek akarnak megfelelni? Itt Amerikában spanyolul beszélő amerikaiakról, magyarul beszélő amerikaiakról és németül beszélő amerikaiakról hallani. Ausztráliában beszélnek magyarul beszélő ausztrálokról. Nem értik meg ezek a derék honfitársaim, hogy nem lehet a kettőt párhuzamba hozni. Én saját jószántamból vándoroltam be ebbe az országba, tehát itt magyarul beszélő és magyarul cselekvő amerikai állampolgár vagyok. Erdélyben nem ez a helyzet: a székely nem vándorolt be Erdélybe, ő ott volt, hanem a román az, aki románul beszélő magyar kellett volna legyen. És ezt nem tudják megérteni, és ezzel felbecsülhetetlenül sokat ártanak.
Az erdélyi magyarok a fontosak, nem mi. Ezért hangoztatjuk állandóan, hogy a megoldás nem értünk van, nem Washingtonért, hanem ott, ahol magyarjaink élnek. Mindenki a maga körében terjessze az igazságot. Ha jól végzi munkáját, mást nem tehet, mint az összetartozást hirdesse.
– Milyen kapcsolat van az Erdélyi Világszövetség és a magyar csoportok között?
– Világszerte van három nagyobb csoport, vagyis három különböző gondolat. Ezek közül a Teleki csoportja azokból áll, akik az erdélyi magyarságot a két világháború között képviselték a román parlament körül. Ők úgy érzik, a feladatuk az, hogy ezt a vonalat folytassák, vagyis a román emigrációhoz tartozva képviseljék az erdélyi magyarságot. Kevesen vannak. Nekünk nagyon sokat ártanak ezek a buta emberi jogosok. Ma senki az ég világán nem veszi komolyan az emberi jogokat, sehol senki. Ez üres szónoklattá vált, amiről jól hangzik csevelyeket összehozni, de a politikusok csak mosolyognak rajta. Amit megértenek, s amit mi folyton hangoztatunk, az az, hogy mi lehetne az erdélyi magyarság nemzeti joga a Kárpát-medencében? Hogy ezt miként oldja meg a jövő, az majd kiderül: egy Dunai Konföderáció keretében legyen Erdély az ottani magyar örökség birtoka, mint egy kultúregység és egy gazdasági egység... Tartsuk észbe, hogy a világ legfontosabb egysége ma futurisztikai egység. Addig is legyen legalább a magyarságnak egy közös napja, amikor nem feledkezik meg arról, ami az összetartozásra figyelmezteti.
– Úgy tudom, két nap is szóba került a Világszövetségben.
– Két lehetőség van: az egyik az a nap, amikor az orosz és román seregek átlépték a Kárpátokat Sepsiszentgyörgynél. Ez valamikor 1944 szeptemberében volt. A másik 1919. október 18., amikor két román ezred lerohanta Kolozsvárt, és iszonyú mészárlást végeztek. Az elsőnek az a baja, hogy közel van október 23-hoz. Véleményem szerint a szeptemberi jobb lenne. Igaz, hogy itt megint széthúzás van. Az Erdélyi Világszövetség kijelöl majd egy napot – valószínűleg az október 18-át. Kell beszélni a szabadságharcosokkal is, mert ha ütközünk, nem lesz belőle semmi. Érzékenységet ne sértsünk meg.
– Végre eljutottunk egy közös nevezőhöz: milyen formában és milyen gondolatok mentén képzelhető el egy olyan szervezet, amelyik átfogná a világ magyarságát?
– Amikor minden erdélyi, vagy különben is, minden magyar egy szív és egy lélek, nem számít, hogy melyik csoporthoz tartozik. Egy itteni vállalkozó mondta, hogy legyen egy közös jelvényünk, egy közös reklámunk. Nagyon fontos, bár gyerekesnek tűnik, hogy minden magyarnak a kabátkihajtóján legyen az a bizonyos jelvény, amiről a másik magyar, aki az utcán meglátja, ráismer, hogy ez erdélyi, hogy testvér. Ez a fontos. Azt is megmondom, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeni. Rájöttem, hogy az amerikai magyarság 85 százaléka nem olvas magyar lapot. A magyar lapokban történő hirdetéssel tehát csak 15 százalékát érjük el az itteni magyaroknak. Szükséges, hogy az angol nyelvű lapokkal is ugyanolyan propagandát végezzünk ezen a vonalon. Azt elolvassák. Ha nem is olvassa el a magyar, elolvassa a szomszédja, és átmegy hozzá, hogy szóljon: Frank, olvasd el, ti csináltok valamit! Ezen a napon mindenütt a világon hirdetnénk magunkat. A televízióban is, és ugyanakkor egy általános rádióadás kezdődhetne Európában, az összes európai magyarnak magyarul és románul. A kihaló magyar kultúrát, népművészetet és történelmet tanítaná, sugározná. Ez nagyszerű lenne. A baj csak az, hogy sok pénz kell hozzá.
– Tehát esélyt lát arra, hogy az erdélyieket újból össze lehessen hozni?
– Valahogy meg kell teremteni az anyagi alapot rá. Az Erdélyi Világszervezet állandó bálokat rendezhetne, embereket hívhatna stb. Nem akarok beavatkozni a szervezetek dolgaiba, de egy dolgot el kell mondanom: Amerikában tizennyolcezer román él. Öt évvel ezelőtt a nagygyűlésükön elhatározták, hogy minden amerikai román külön adót fog fizetni. Ez a román adó a tiszta jövedelem 10 százaléka. Miamiból nyert információink szerint, ahol a tőzsdei román adó befolyik, egyetlen egy sem marad el. Mindenikük pontosan befizeti a román adót, és abból folytatják a propagandát, abból tartják fenn az egyesületet. Miért nem tudjuk mi, magyarok ezt megtenni?
– Említette, hogy ezt meg fogja beszélni a társelnökkel.
– A magyar adó kérdését kétszer vetettem föl. Egyszer Kanadában, aminek az lett az eredménye, hogy bár én az erdélyi református egyházban magas szerepet töltöttem be, a kanadai református lelkészek mind ellenem fordultak. Egyikük feljelentett Ottawában, hogy bajkeverő vagyok. Ugyanez történt az Egyesült Államokban, mert ők azt mondják: ha mi most azt kérjük a magyaroktól, hogy fizessenek magyar adót, nem fognak az egyházaknak fizetni, és akkor miből élnek meg a lelkészek? Ne felejtsük el: egy lelkésznek nemcsak az a kötelessége, hogy Isten felé terelje a nyáját. A magyar lelkésznek a hivatása ma pontosan az, ami a román pópa hivatása volt Erdélyben: a népének vezetője kell hogy legyen szellemi, lelki és politikai síkon egyaránt. Ha ezt nem végzi, akkor nem végez Istennek tetsző, tökéletes munkát. Emiatt engem már sokan leszidtak. Mindig pozitív terveim voltak, de nem tudtam mindegyiket megvalósítani. Az a fontos, hogy felhívjuk a világ közvéleményét arra, ami Erdélyben történik. Hogy mindenki tudjon róla. Ha ezt elérjük, a kérdés megoldódott, mert a népek nem fogják ezt eltűrni. Rá fogják kényszeríteni Romániát arra, hogy ha élni akar, és tovább akarja élvezni Nyugat segítségét, akkor alkalmazkodnia kell. Az Erdélyi Magyar Világszövetség meg fogja tenni a lépéseket a nemzeti ünnep megvalósításához, a közös jelvény bevezetéséhez, az összhang megteremtéséhez, és a szükséges anyagiak megszerzéséhez egy rádióállomás létrehívásáért.
– Kedves Albert bátyám, másra is szeretnék rákérdezni: ma egy vércseppet kaptam. Mi ennek a háttere?
– Az Erdélyi Vércsepp megfogalmazója Zolcsák Pista volt két évvel ezelőtt. Az volt az elgondolása, hogy legyen valami, amiről egymásra ismerünk. Kis rubintokat vásárolt, néhány ezret, és azokat befoglalta ebbe az anyagba. Minden magyar, aki valami érdemes munkát végzett Erdélyért, vagy akinek erre nincs ideje, de mások munkáját támogatja ötszáz dollár erejéig, egy ilyen vércseppet kap. Az Erdélyi Hűség Rend Vércseppje ez, így nevezte el: erről a többi megismeri, hogy közénk tartozik, hogy dolgozik, hogy aggódik, és cselekedni kíván Erdélyért. Aki pénzével segít, az egy szép tűt kap rubinból.
– Befejezésül megkérdezném, mi lenne az üzenete az ausztráliai magyarsághoz? Van-e kilátás egy esetleges ausztráliai látogatáshoz, egy szép erdélyi esthez, mondjuk a Sydney Operaházban, vagy Melbourne-ben, egy professzionális helyen?
– Nézd, öcsém, a kettőt el kell választani most. Az üzenet, amit az ausztráliai magyarságnak küldhetek, az nagyon rövid: Legyetek hűséges magyarok, mert ha nem vagytok hűséges magyarok, sohasem lesztek jó állampolgárai Ausztráliának sem. Ez igaz. Ahogy én mondani szoktam: aki magyarnak nem jó, az embernek is hitvány. Ez az üzenet. Én már vénember vagyok – ha nem is úgy néz ki –, és a csontjaim tudják, hogy az utazás már nehézkes számomra. Ami még az életemből hátra van, azt írással akarom tölteni. Az ünneplés, a felesleges szófecsérlés már nem érint meg. Én nem kívánok ünneplést, tapsot, mindez engem ma már nem érdekel. Ezen én már túl vagyok, ebből már volt elég, nem kell több. Ha haszna lehet Erdélynek abból, hogy elmegyek a Szahara közepére, és ott leülök a homokra, és ott ülök két hónapot, akkor megteszem, ha bele is halok. Ez azt jelenti, hogy ha haszna van Erdélynek abból, akkor szívesebben elmegyek Ausztráliába, mint a Szahara közepére.
– Én azt tudom, hogy az ausztráliai magyarságnak a személyére van nagy szüksége: sok erdélyi magyar, vagyis ausztráliai magyar nevében tudom ezt mondani. A kishitű embereknek szükségük van valakire, aki hitet ad nekik. Egy olyan rendezvényről beszélek, ahol tulajdonképpen nem is a magyarok fejét kell megmosni, hanem egy angol–magyar nyelvű irodalmi, kulturális előadásról van szó, ahol az erdélyi magyar népnek az életét és kultúráját ismertetnénk meg idegen ajkú emberekkel, hogy azokat megnyerjük közös ügyünk számára.
– Hát lehet próbálkozni vele, meglátjuk.
– Tehát lenne egy esély rá? Kedves Albert bátyám, én nagyon szépen megköszönöm az erdélyi magyarok és az ausztráliai magyarok nevében ezt a közel kilencven perces interjút. Feltétlenül tovább juttatom a többi magyar rádióba Ausztráliában, hogy minél több magyar meghallja ennek a kedves magyar embernek a hangját, és remélhetőleg minél több magyar ember tudja az erdélyiek sorsát istápolni.
– Segítsen meg a jó Isten benneteket. Köszönöm szépen.

Megjelent az Erdélyi Napló 895.-dik számában, 2008 decemberében

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.