Egy régi írás...

Kocsis L. Mihály - A népirtás gyakorlata

A 20. század a népirtás terén előkelő helyet foglal el az emberiség történetében. „A történészek sokféleképpen magyarázzák az ukrajnai (és észak-kaukázusi) népirtást – írja a nemrég elhunyt nagyszerű lengyel író-riporter, Ryszard Kapu¶ciński A Birodalom című könyvében (Európai Utas–Századvég Kiadó, Budapest, 1993), amely érdekes módon nem volt akkora olvasói siker, mint a Futballháború, A Sahinsah vagy A császár, pedig (enyhén szólva) közelebbről érintett minket, magyarokat, mint az utóbbiak. Talán nem véletlen, hiszen A Birodalomban olvasottak kapcsán sokakban támadhattak rossz érzések, már persze, csakis olyanokban, akikben egyáltalán vannak még érzések (a lelkiismeretről nem beszélve). – Az orosz történészek eszközt látnak benne [mármint az említett népirtásban – K. L. M.], amellyel a hagyományos orosz társadalmat pusztították, és alaktalan, meghunyászkodó, félrabszolga tömeggel, a homo sovieticusszal helyettesítették azt. Az ukrán történészek (…) úgy látják, hogy Sztálin célja a Birodalom megmentése volt. A Birodalom nem létezhet Ukrajna nélkül.

A húszas évek viszont éppen az a korszak, amikor újjáélednek az ukrán nemzeti törekvések, s a következő jelszó alatt növekszenek: Minél messzebb Moszkvától! Az ukrán szellem fő letéteményese a parasztság. Sztálinnak, hogy ezt a szellemet letörje, el kell pusztítania a parasztságot. Az ukrán parasztság lélekszáma akkoriban harmincmillió volt. Technikailag jelentős részüket meg lehetett volna semmisíteni gázkamrák hálózatával, ám Sztálin nem követte el ezt a hibát. Aki gázkamrákat épített, az az egész bűnt magára vállalta, a tömeggyilkos szégyenbélyegét hordta. Sztálin ezzel szemben a gyilkosságért magát az áldozatot okolta: éhen haltok, mert nem akartok dolgozni, panaszkodott, miattatok éhezik a városi lakosság, az asszonyok nem tudják szoptatni csecsemőiket, mert nincs tejük, a gyerekek nem járhatnak iskolába, mert olyan gyengék.”

Az áldozatokat tenni bűnbakká! Ez tehát a nagy titok. Ez volt a Népek Nagy Tanítójának (és felszabadítójának), a Generalisszimusznak, a fasizmus legyőzőjének bravurstückje, amivel mind a mai napig eliminálni tudja a haladó értelmiség szemében áldozatai tíz- és tízmillióinak számát. Tömeggyilkos volt? Igen, igen, talán valóban voltak… hm, túlkapások, de ami történt: nem volt népirtás. Csak hát, ahol fát vágnak, ott (ugye) hullik a forgács. A forgács viszont csak eselék. Esetlegesség, hulladék. Megtörtént. De nem ez a „lényeg”!

Az írót Ludwik atya elviszi öreg édesanyjához, aki átélte (s csodák csodája: túlélte) a harmincas évek ukrajnai népirtását – s ez is csak azt bizonyítja, hogy egyetlen népirtás sem… tökéletes (vannak szándékon túli túlélői, lám) – s van lelki ereje fölidézni a történteket. Az asszony tíz gyerekéből hat halt meg a karjai között, éhen (az atya, az utolsó gyermek később született).

A Főtitkár akciója 1929-ben kezdődött a kollektivizálás elrendelésével, ezt követte a beszolgáltatási, majd az úgynevezett „kalásztörvény”, amely a kolhozvagyon védelméről szólt. Elég volt egyetlen sárgarépa eltulajdonítása vagy hogy bedöglött valaki alatt a traktor, máris vitték a gulágra. Jobb esetben! Mert a rosszabbikban a helyszínen agyonlőtték. Volt honnan tanulni tehát a módszert Sztálin legjobb magyar tanítványainak, hiszen mi is ismerünk olyan bírósági eljárásokat az ötvenes évekből, amelynek során a szalonnasütés következtében véletlenül kigyulladt tarló elég volt a halálos ítélethez. (Egy joviális öregúr mesélte ezt az esetet egy dokumentumfilmben – maga az ítélkező bíró. Hja, kérem, akkor ez volt a törvény! És törvény ellen nincsen apelláta.)

Sorjáznak Kapu¶ciński könyvében a kisebb-nagyobb történetek.

A hatéves Tanyecska kitép egy fej fokhagymát a szomszéd kertjében, a sérelmet szenvedett gazda aztán úgy megveri a gyereket, hogy belehal.

Egy másik, hasonló korú kisfiú halat lop a piacon. Őt is agyonverik.

Egy Vaszilij nevű parasztember energikus felesége valahonnan mindig kerít egy falat kenyeret, de mindig a gyerekeinek adja. Mire egyszer hazaér, a férje felakasztotta a két fiát – így talán egyszer végre ő is kaphat egy falatot.

Az emberek megették a halottakat.

A szülők megölték saját gyermekeiket, hogy megehessék őket.

„Felüvöltött a falu, amikor megpillantotta a halált. Az egész falu üdvöltött: nem eszére, a lelkére hallgatott, hanem ahogy a falevelek susognak a szélben, vagy a szalma zizeg. (…) És úgy rémlett, az egész föld együtt üvölt az emberekkel. Hát, nincs Isten, aki meghallja?” – Írja ezekről az évekről Vaszilij Grosszmann (Pantha rei).

Több mint öt esztendeig tartott ez a rettenet. Fél évtized. Mértékadó történészek szerint is legalább tízmillió ukrán embert ítélt éhhalálra Sztálin.

Más történészek ezt az időszakot nevezik modernizációnak.

Ukrajna a birodalom egyetlen szeglete. Fél évtized. Nagy Éhség. Kicsi történelem.

Vajon eljön, valaha is eljön-e egy olyan kor, amikor elszámol ezzel a történelemtudomány, a politikatörténet (akármi) mindezzel a modern kori apokalipszissel, amit a kommunizmus építésének (a Nagy Kísérletnek) nevezünk? Eljön-e?

És a másik kérdés, hogy lehet-e komolyan venni bármiféle baloldalt, amelyik nem képes, nem hajlandó vagy egyszerűen csak nem tud szembenézni a kérlelhetetlen tényekkel. (Vagy ebben is tévedett volna Lenin? És a tények mégsem annyira… makacs dolgok? Mert attól függ: honnan nézzük őket?!)

Lehet, kérem, nagyimrézni, kádározni (akár naponta konferenciázni), a demokratikus magyar baloldal és a nemzeti progresszió ígéretes képeit fösteni a kanavászra!

Az őszinte megrendülés nélkül semmi sem lehetséges. Semmi igazi változás. És bizalom sem.