Miltiadészt, a meg nem értett hőst nem rendíti meg, ami a Duna túlpartján történt: azt, hogy magyar embereket rendőrök verjenek, valószínűleg mindenhol, minden körülmények között előremutatónak, osztályharcos szempontból helyesnek látja. Most mégis úgy érzi, hogy kellemetlen helyzetbe került; mi több, Miltiadészt elárulták. (Bár azt mondják: „Miltiadész elárulta a hont”.) Hiába aratott világraszóló győzelmet az igazság ellen a szavak thermopülai ütközeténél, megvalósítva Orwell paraboláját: hazugsággá vált az igazság, erény a nem tudás. Ezen felbuzdulva újabb hadjáratokra indult, ám árulói besarazták őt; börtönbe kívánta hősét a hálátlan Athén.

Enerváltság áradt az igazságbeszélő bajnok szavaiból: Pozsonyban kiállt nemzeti értékeink mellett, de hát ő megmondta, hogy már eleve nem tette boldoggá ez a találkozó.

Igen, Társadalom Pistike rossz volt, és most szégyellheti magát. Nem tanulta meg az egykori KISZ-agitproposoktól, milyen csúnya dolog magyarkodni. Amikor pedig mindenki tudja, hogy az a felelős magatartás a kisebbségben élő magyarok felé, ha feloszlatjuk a Határon Túli Magyarok Hivatalát, s ha végzett magyartanároknak továbbra sincs fogalmuk Szilágyi Domokosról, Dsida Jenőről, Csuka Zoltánról.

Társadalom Pistike néha elfelejti: neki nem kell foglalkoznia Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét képező nemzettársaival, úgy kell élnie, mintha ezer év meg sem történt volna, és mindez így jó. De a megátalkodott elfelejti mindezt és elcsámborog, régi városaiba tér be meccset nézni, közben Nagy-Magyarország-sziluetteket rajzolgat. (Hogy is fogalmazott az egyik magyar író? „Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, Fekete-Körös. Nem a vízmorajt hallom. Az elveszített hazák csikorognak.”) Beül a meccsre Társadalom Pistike, mert ismerős neki ez a hely; olyan déjá vu érzése van, ha erre téved; járt itt már valamikor. Nem érti, mennyire felbőszíti ilyenkor az ő saját pénzén fenntartott hivatalában, az ő nemzeti érdekeinek képviselete céljából, általa tisztségviselőnek megválasztott és az ő pénzén igen borsos térítést e célból kézhez kapó képviselő urakat:

„Rettenetes volt látni, ahogy a magyar szurkolók ostoba, a történelem szemétdombjára való plakátokkal megsértették a szlovák nemzetet Dunaszerdahelyen”. Így mondja az egyikük, és Társadalom Pistike már igazán elszégyellhetné magát és elfoglalhatná kijelölt helyét: duzzogva visszakódoroghatna oda, ahova való. Elhülyült arccal kell neki ugyanis hőbörögnie a lakótelepi kocsmában a pult mögül (vajon a másik lakótelep kocsmájába átmenni is nacionalizmus?), hogy vannak ám még hibák, aztán legyintenie és hazamenni, vagy folytatnia lehetőleg minél gagyibb, minél kevesebb szakképzettséget kívánó munkáját. Ehelyett nekiáll egy helyben ülni; ez már önmagában is provokatív, hogy csak úgy ül egy magyar ember egy helyben, sőt disznóság. Megérdemli, hogy rárohanjanak, mint 1919 júniusában a kaszával felfegyverzett, a kommunista terror ellen lázadó parasztokra a nehézfegyverrel támadó vöröskatonák Dunapatajnál.

Mit ül és nézi a meccset és néz ki a fejéből Dunajska Stredán egy magyar? Mit keres ott? Oda nem lehet menni csak úgy, oda a rendszer ellenségei mennek; meccset nézni Dunajska Stredán, az meg már kész revizionizmus. Üljön a legújabb valóságshow felvételén, ott jó lesz tapsembernek, és meg sem verik érte. De nem, neki el kell mennie egy magyarlakta városba, hogy az ott élő magyarokkal együtt a helyi csapatnak szurkoljon. Innen már csak egy lépés a Szolidaritás! Még elkezdenek ők is egy népként gondolkodni, meg átjárogatni egymáshoz, meg mindenféle közös szervezkedést kezdenek. Pfúj! Ilyen megátalkodott volt Pistike, Miltiadészünk szenvedett is miatta rendesen. Szégyenkeznie kellett, hogy a csőcselék már megint mire ragadtatta magát. Ült, nézett... – gyalázat! Mindet az ebtelepre!

Sebek ezek, mélységes sebek. Nehéz lehet jó Miltiadészünknek így emelgetnie kardját. Olyan nehéz, hogy el is felejtette, miért jött az ó Révkomáromba, melyet szóvivője és sajtója így ejt ki szépen, helyesen: Komárnó. Miért is jött? Mintha eredeti céljaként holmi videofelvételt emlegetett volna bölcs hadvezérünk, melyek szlovák részről azt bizonyították volna, hogy Pistike galádul viselkedett, nem csak úgy ette a szotyiját, amikor váratlanul agyba-főbe verték. De erről valahogy megfeledkezett, különben is közös internacionalista feladata akadt a bratislavai baloldali harcostárssal, együtt kellett szidni a fasisztákat. Csak Pestre érkezve jutott az eszébe: ja, és a felvétel?

Miféle felvétel is? Ráérünk. Pártja, amely persze nem a türanniszoké, dehogy (az igazi Miltiadészt is meghurcolták, amiért korábban Kherzonezosz türannisza volt; elvtárs – mondták neki –, te, ilyen múlttal?), a jó párt is megmondta a nagy révkomáromi kudarc után:

„...egy esetleges jövőbeni megállapodás már szólhat a dunaszerdahelyi események tisztázásáról, és rendezheti a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ügyét is.” Csak először el kell jönnie a jövőnek, meg a megállapodásnak. Tehát egyszer, a megvalósult, fejlett szocializmusban majd folytathatunk gazdag, derűs eszmecseréket szlovák elvtársakkal a szélsőségesek randalírozásáról és a sajnálatos Dunajska Streda-i eseményekről.

Viszont a derék vezér mindenkit megnyugtatott: csak a társadalom peremén élő emberek hőzöngése ez az egész. A szlovák rendőrség Miltiadészünk logikáját követve a társadalom peremén él; az, hogy egy sporteseményen passzívan szemlélődő magyar állampolgárok lerohanására és agyba-főbe verésére használják őket, nem több, mint marginális jelenség. A modern államnak mintha feladata volna, hogy megvédje polgárait külhonban is, de ha ez már otthon sem megy, ugye... Minek ezt külföldön erőltetni? Miltiadészt mondjuk ilyen kijelentésekért, hogy a perzsákat marginális elemeknek nevezte volna, nem egyszer, de ötször vetik börtönbe; de ez nem az ókor, hanem egy fejlettebb, korszerűbb időszak.

Hozzá vagyunk már szokva mindehhez; ami a jó athéniaknak inkább szemet szúrhat, hogy ki itt a sérült. Mert Miltiadész arról beszél, hogy egy ilyen vitában mind a két oldal sérüléseket szenvedhet, s mivel nem az összevert magyarokra („fasisztákra”) gondolt, nyilvánvalóan a vitázó felekre; ezek közül ő az egyik, aki sérüléseket szenvedett. Tehát ő a sérült.

Nem a megvert magyarok a sérültek. Sztratégoszunk nem azért ment Komáromba, hogy választott közhivatalnokként (ne adj’ Isten: felelős magyar miniszterelnökként) szót emeljen, név szerint említve például a 18 éves Lengyel Krisztiánt, akit úgy összevertek a szlovák rendőrök Dunaszerdahelyen, hogy fél fülére megsüketült, állkapcsába fémprotézist ültettek, amit egész életében viselnie kell, csigolyáját megoperálták.

Nem, itt Miltiadész a sérült.

A sérült... Mintha a harcedzett athéniak már hallottak volna egy olyan sztratégoszról, aki ideggyenge; rángatózva táncol magányában, lélekgyógyászok hada elemzi kényszeres kirohanásait, Athén polgárait elzavaró handabandázását, hogy el lehet innen menni, furcsa mozgásait gyanakodva nézik. Mintha már halottak volna egy ideggyenge, sérült sztratégoszról, aki elpityeredik, ha valamit be kell jelentenie. „Nyilvános szereplései során össze-vissza gesztikulál, hirtelen és indokolatlan hangulatváltások jellemzik a megnyilatkozásait, és sokak számára ijedelmet keltő indulatkitöréseket látunk” – ezt hallották nemrég a vitéz athéniak, és beszéltek is róla, hogy ki a sérült. Igen, vajon ki a sérült?

(Udvardy Zoltán MNO)

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.