– Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 5 évvel ezelőtt akkor jött létre, amikor a hivatalos politikai érdekképviselet – az RMDSZ – vezetői az autonómiaprogram feladására készültek. A belső önrendelkezés elvén alapuló közösségi autonómiák közjogi elismertetése a kezdetektől az erdélyi magyar nemzeti közösség politikai szabadságharcának zászlóshajója volt, nem véletlen, hogy ennek feladását kérte cserébe a magyarság elöljáróitól a mindenkori román politikai elit azért, hogy beengedje őket a hatalom sáncai mögé.

Az RMDSZ vezetői a végrehajtó hatalom közelében eltöltött „hét bő esztendő” után látták elérkezettnek az időt, hogy nyíltan szakítsanak az autonómiaprogrammal, annak kor- és időszerűtlenségére hivatkozva, megspórolandó azt a fáradságos egyensúlyozást, amelyet folytatni kellett a román politikai partnerek követelései és a szavazataikkal őket helyzetbe hozó magyar közösség elvárásai között.

Az EMNT tevékenységét tehát ebből a lassan történelminek számító perspektívából kell értékelni: sikerült-e megakadályozni a közösségi autonómia hajójának szándékos zátonyra futtatását, majd sorsára hagyását a „modernizáció” jegyében?

Ebből a szempontból az EMNT 5 éve sikeres, hiszen nincs ma a magyarság szavazatára számító politikai erő Romániában, amely nem az autonómia hajójával igyekezne a politika tengerén révbe jutni, azaz képviseletet és végrehajtó pozíciókat szerezni. Szintén sikeresnek értékelhető az, ahogyan az EMNT és az SZNT az autonómia ügyét képviselte a nemzetközi porondon, ráadásul olyan környezetben, amelyben a hivatásos, azaz a politikából élő tisztségviselők nagy része a végrehajtó hatalom berkeiből bevallottan a román nemzetállami érdekeknek rendelte alá az erdélyi magyar külpolitikát. Ha viszont az autonómia törvényi kereteinek megteremtése és a többségi elfogadottsága szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, nem sok eredménnyel dicsekedhetünk, annak ellenére, hogy az EMNT szellemiségéhez közel álló parlamenti képviselők a Székelyföld területi autonómiájának statútumtervezetét kétszer terjesztették a parlament elé, a személyi elvű – széles értelemben vett kulturális – autonómia csomagterve pedig még mindig a szenátus bizottságaiban vesztegel. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak tehát ezen tanulságokat szem előtt tartva kell megújulnia szervezeti felépítésben valamint cselekvésben egyaránt és erejéhez mért – a sikerélményt magában hordozó – többletfeladatokat vállalnia.

– Megalakulásakor az EMNT alapvető célkitűzésének tekintette a különböző autonómiaformák megismertetését a magyarság körében, illetve ezek fölvállalását a hazai közvélemény előtt. Egyik legutóbbi nyilatkozatában maga Tőkés László, az EMNT elnöke beismerte, hogy a rendszerváltás óta eltelt 18 évben az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek ügyében nem történt áttörés. Korrigálni kell az eszköztáron, más módszerekhez kell folyamodnia az erdélyi magyarságnak ahhoz, hogy a bukaresti román politikum jobb belátásra térjen? Ezt azért is kérdezem, mert a Székely Nemzeti Tanács az új román parlament elé szeretné terjeszteni Székelyföld autonómiastatútumát. Nem kell jósnak lennünk, hogy biztosra vegyük: ugyanaz lesz a sorsa, mint az előző előterjesztéseknek. Más utakat kell keresnünk?

– Ha azt szeretnénk, hogy a minket érintő kérdésekben mi magunk dönthessünk – ez minden autonómia lényege – és ennek törvényesen akarunk érvényt szerezni olyan választott, illetve kinevezett testületek létrehozásával és működtetésével, amelyek a döntésekhez szükséges jogosítványokat és eszközöket birtokolják, akkor a törvényhozó hatalom nem kerülhető meg. Nem hiábavaló tehát a parlament szoktatása a kérdéshez. Ugyanakkor naivság lenne csak ettől várni az áttörést: a többségi politikai elit „megjavulását” és „jobb belátásra térését”. Az autonómia eléréséhez komplex, összehangolt, kitartó, tudatos és következetes cselekvésre van szükség: mindenkinek – politikumnak vagy civil társadalomnak egyaránt – jut feladat, melyet sajátos eszközeivel legjobb tudása szerint kell elvégeznie. Ebből a megújulandó EMNT továbbra is ki szeretné venni a maga részét: egyrészt, mint a közösségi autonómia igényét alakító és országnak-világnak felmutató, egyféle virtuális erdélyi magyar parlamentként működő képviseleti testület, másrészt, mint konkrét társadalmi beágyazottsággal bíró és akcióképes civil-politikai mozgalom, amely az Erdélyt alkotó kisrégiók és a székely székek szintjén szerveződve képes az autonómiaprogram kovásza és lelkiismerete lenni.

– Egyesek szerint ma az a legnagyobb gond, hogy a különböző régiókban élő erdélyi magyarok sincsenek tisztában azzal, hogy milyen autonómiát szeretnének, következésképpen nehéz tömegtámogatást szerezni olyan ügyek számára, amelyről az egyszerű polgárnak is zavaros elképzelései vannak. Miközben a hazai magyar, de a román média is egyetlen autonómiáról, Székelyföld területi autonómiájáról tud, Erdély más régióiban, a gyakorta tömbben élő magyarság diszkriminálva érezheti magát, hiszen Kalotaszegen, az Érmelléken, vagy a Szilágyság bizonyos területein tömbben élő magyarságot éppúgy megilletné az önrendelkezési jog, mint a székelyföldi magyart. Miként tudná az EMNT „emberközelbe” hozni a különböző autonómiaformákat?

– Kétségtelen, hogy van még tennivaló a saját házunk táján is ebben a vonatkozásban. A Székely Nemzeti Tanács a belső népszámlálás megszervezésével sokat tett a Székelyföld területi autonómiaigényének társadalmiasításáért, megnyitva ezzel az utat az ügy hatékonyabb külpolitikai képviselete előtt, de a polgárokhoz közelebb vinni az autonómia gondolatát, annak a mindennapokra gyakorolt pozitív hatásaira és kihívásaira irányítani a figyelmet, és ezáltal alakítani a politikával szembeni elvárásokat, csak csekély mértékben sikerült. Annál nehezebb a feladat a Székelyföldön kívül, tehát összemérhető interetnikus környezetben vagy éppen szórványban élő magyar közösségek számára kézzelfogható közelségbe hozni a jóval elmosódottabb kontúrú kulturális autonómia jótékony hatásait az egyéni magyar életpályák tervezésére és alakulására. Az EMNT számára, azon túl, hogy megjeleníti és képviseli a különböző – területi és személyi elvű – autonómiák egységes és összehangolt programját, a legnagyobb – és mindeddig megoldatlan – feladat: lebontani az autonómiaprogramot és fogyaszthatóvá tenni a települések és kisrégiók számbeli kisebbségben élő magyar közösségei számára. Ezt pedig nem lehet megtenni egy csupán elvi állásfoglalások által irányt mutató országos testület – a Tanács plenáris ülése révén, hanem szükség van a mozgalmi jelleget erősítő kisrégiós képviseletekre, amelyek egyrészt az önrendelkezési jog és képesség szempontjából monitorizálják a politikai érdekképviselet önkormányzati tevékenységét, másrészt a civil képviselet minden békés és demokratikus eszközével figyelmeztetik közösségük tagjait, de az egész helyi társadalmat a kulturális autonómia, avagy a sajátos jogállás hiányából fakadó esélyegyenlőtlenségekre. Hogy ez hatékony legyen, ezt programszerűen kell csinálni, alaposan kidolgozott módszertan szerint. Az EMNT országos vezetőinek feladata meghirdetni ennek programját, kellő tudással felvértezni a kisrégiók elkötelezett elöljáróit és összehangolni, hálóba szervezni a helyi kezdeményezéseket.

– Az EMNT az elmúlt időszakban közvetíteni próbált az RMDSZ és az MPP között. Mint utólag kiderült, ezt egyik szervezet sem nézte jó szemmel. Az RMDSZ kijátszotta Tőkés László és köre tárgyalási szándékát, az MPP egyes tisztségviselői pedig öncélúnak tartották az EMNT kezdeményezését. Ön szerint létrehozható-e a romániai magyar politikában olyan nemzeti minimum, ami köré pártállástól függetlenül felsorakoztatható a romániai magyar politikum és közélet?

– Hinnem kell, hogy létrehozható, mert – az EMNT keretében szerepet és feladatot vállaló társaimhoz hasonlóan – személyes meggyőződésem, hogy e nélkül az erdélyi magyar közösségi autonómiák megvalósításáért vívott csata nem lehet sikeres. Ezen meggyőződés vezette Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum létrehozásának gondolatához és ez a meggyőződés munkál bennem is akkor, amikor közös fellépést szorgalmazok minden olyan kérdésben, amelyben közösen hatékonyabbak és eredményesebbek lehetnénk, legyen szó parlamenti vagy EP-választásokról, avagy stratégiai célok képviseletéről Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben. Sajnos, a csupán szavazatmaximalizálásra, illetve pozíciószerzésre, nem pedig a probléma megoldására koncentráló pártpolitikai logika nem kedvez ennek a megközelítésnek, emiatt fogadták a pártpolitikusok értetlenül, helyenként ellenségesen az EMNT és annak elnöke közvetői törekvéseit. Az eddigi néhány éves közvetítői tapasztalat azt mondatja velem, hogy akkor kerülünk közelebb a megegyezéshez, amikor a plurális politikai mezőben minden szereplő számára nemcsak meggyőződéssé, hanem túlélési kényszerré válik az összefogás és együttműködés.

Ahogyan a világpolitikában az atomfegyverrel bíró nagyhatalmak tárgyalásra és együttműködésre kényszerülnek érdekeik érvényesítése – és nem utolsósorban nemzeti létük fenntartása – érdekében, úgy alakul majd ki az összefogás az erdélyi magyar politikában is, ha a pártok összemérhető – legalábbis azonos nagyságrendű – erővel és befolyással bírnak. Bölcs vezetők persze nem várják meg a válság bekövetkezését – például a közösség végzetes elfordulását a politikától – hanem elébe mennek és elkerülik azt. Úgy látszik, az erdélyi magyar politika még nem rendelkezik elegendő bölcs és előrelátó vezetővel és a szükséges erőegyensúly sem alakult ki a politikai szereplők között, de ez csak idő kérdése. Egyelőre maradunk a mondással, miszerint „Tőkés Lászlónak soha nincs igaza, hanem mindig igaza volt”, amikor szót emel valamiért.

– Az EMNT megalakulása után rövid időn belül egyértelművé vált a legendás magyar széthúzás. A Székely Nemzeti Tanács tisztségviselői a külön utat választották, azzal érvelve, hogy Székelyföld autonómiája ügyében hatékonyabb az SZNT keretében tevékenykedni, ugyanakkor más tekintetben sem jött össze az EMNT elképzelt ernyőszervezet szerepe. Az SZNT képviselői legtöbbször az Állandó Bizottság munkájában sem vettek részt, ami az egész szervezet működését hátráltatta. Lát-e esélyt arra, hogy a megújuló EMNT olyan ernyőszervezetté váljék, amelyik közös keretet jelenthet az autonómiaküzdelemhez?

– Az, hogy az EMNT plenáris ülése közel három évig nem ült össze jelzi, az autonomisták táborában is vannak feszültségek. Nyílt titok, hogy az SZNT külön utas stratégiája nem mindig aratott osztatlan sikert az EMNT Székelyföldön kívüli tisztségviselőinek soraiban, a kisebbségi környezetben élő közösségek óvatosabb hozzáállása és az eltérő élethelyzetből eredő körülményesebb problémaközelítés sokszor a székelyföldi harcostárcak értetlenségét és elégedetlenségét eredményezte. De ez még nem ok arra, hogy lemondjunk az erdélyi autonómiák együttes és összehangolt képviseletét felvállaló ernyőszervezetről, még akkor se, ha ennek működtetése fokozott empátiát és egymásra figyelést kíván.

Az elmúlt két évtized egyik legaggasztóbb jelensége az a szétfejlődés, ami egyrészt a tömb és szórvány, másrészt az anyaország és a határain kívül élő nemzetrészek között mutatkozik. Miközben az egységes magyar nemzet valóságáról szónokolunk, egyre nagyobb igyekezettel értjük félre egymást. A nemzeti összefogás jegyében immár nemcsak ideológiai alapon vívjuk belső harcainkat, hanem a törésvonalak történelmi-földrajzi alapon is mélyülnek-szélesednek. Megálljt kellene mondani ennek a folyamatnak, míg nem válik végzetessé és visszafordíthatatlanná.

Az autonómiaprogram mellett ez lehet a másik olyan feladat, amelyet a megújuló EMNT felvállalhat: egy olyan szervezeti testvérkapcsolatokból álló sűrű háló kialakítását, amely egymáshoz köti egyrészt a Székelyföld – a „belső anyaország” – székeit Erdély egyéb kistájaival, másrészt az anyaország régióit az erdélyi tájegységek magyar közösségeivel. Az EMNT kisrégiós-széki képviseleteinek lenne a dolga számba venni, ha szükséges, katalizálni és segíteni ezen – az önkormányzatok, az egyházi közösségek és a civil társadalom szintjén kialakuló – testvérkapcsolatokat, a mozgalom országos vezetőségének pedig összehangolnia, és eltéphetetlen szövetté fonnia ezt a kapcsolatrendszert.

– Lesz-e tisztújítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban, illetve az új struktúrát jelentő küldötteket milyen szempontok szerint választják majd meg a régiók?

– Az EMNT év végi plenáris ülésének elsődleges célkitűzése az ünnepi megemlékezésen túl a mérlegkészítés: a tapasztalatok összegzése és egy fejezet lezárása. Célja továbbá ezen tapasztalatok alapján a megújulás és a továbblépés programjának, hívószavainak eszközeinek, ütemtervének megvitatása és elfogadása. Ezen kerethatározat alapján a minél szélesebb területi és közéleti legitimitással bíró új küldöttek kijelölése a kisrégiók szintjén immár formálisan is létrejövő EMNT-képviseletek feladata, az országos tisztújítás és a konkrét cselekvési programok elfogadása pedig a jövő év tavaszán összehívandó EMNT-plenáris ülésre marad, amennyiben ez a megújulási program megkapja a Kolozsváron november 15-én összesereglett küldöttek jóváhagyását.

Makkay József

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.