Az őszirózsás söpredék

Jellegzetes kommunista történelemszemléletbeli örökség, hogy 1918. október 31-ének antihőse, egy jeles magyar arisztokrata család elfajzott, degenerálódott sarja, Károlyi Mihály még ma is úgy él a legtöbb honfitársunk emlékezetében, mint amilyennek Kovács András filmrendező megfestette őt A vörös grófnő című, nagyrészt az érintett személyét abszolút elfogultan, a szerető házastárs, Andrássy Katinka grófnő szemszögéből (egy másik, kiváló, hazánknak miniszterelnököt is adó, nagy múltú családnak a vörös fonal mentén a kor politikai labirintusában eltévedt sarja). Nos, Károlyiról annyit illik tudni minden, politika iránt elkötelezett hazafinak, hogy kb. olyan politikusi tehetséggel és a magyarság ügye iránti elkötelezettséggel bírt, mint a néhai Antall doktor.

A történelem a lehető legrosszabb pillanatban a lehető legalkalmatlanabb személyt rendelte az ország kormányzására. Károlyi korántsem az a nagyszerű, művelt lángelme és hazája jövőbeni sorsának alakulásáért felelősséget érző, nagyformátumú politikus volt, mint amilyennek az azóta néhai házastárs bemutatja. A filmben tendenciózus hazugságként az jelenik meg, hogy Károlyi vitézül küzdött párbajban az akkori legjelesebb magyar politikus, az éppen 90 éve, Károlyinak köszönhetően is meggyilkolt Tisza István ellen, noha a párbaj tényén kívül semmi nem igaz a filmben előadott históriából. Sőt, hiteles források tanúsítják azt, hogy Károlyi Mihály, a Tiszával vívott párbajában csúfosan alulmaradva, huszonöt(!) laposvágást kapva, amikor Tisza – miként macska az egérrel – játszva szorította a vívóterem falának gyatra, férfiatlan ellenfelét, megfogadta, hogy elpusztítja Tiszát, ha vele pusztul egész Magyarország is. Hát megcselekedte…

A budapesti szabadkőműves, polgári radikális ihletésű lapok egyébként már 1918 október elejétől gyilkosságra uszítottak, akárcsak mai jogfolytonos és szellemi örököseik teszik ezt, hiszen Az Est (kb. a mai Nápszava-féle szélsőséges sajtóorgánum akkori megfelelője) imígyen ír 1918. október 10-ei számában Tisza Istvánnal és a hozzá hű, nemzeti politikusokkal  kapcsolatban:

„Hogy ezek az emberek még élnek, hogy nevüket az ujságok (korabeli helyesírással) leírják, az az ország és a béke boldogulásának legnagyobb akadálya. Az egész világon érthető közvélemény alakult ki arról, hogy csak a szélső demokrácia és a haladás tudja a békét megcsinálni.”

Ezen idézet - nem mellesleg - sajtótörténeti érdekesség is: ízelítőt ad abból az antinyelvből, amellyel az elvtársak a későbbiekben, a mai napig(!) adekvátan kifejezik mondanivalójukat. Károlyit, a vörös grófot, kiváló kordokumentumában, a Bujdosó könyv című művében a következőképpen jellemzi Tormay Cecile írónő:

„Károlyi még akkor is elrettentő példaképe marad az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott (1918-ban 45 éves), és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta(…) Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával(helyesírással) ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben.(…) Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak, és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna lemosni.”

Nos, Károlyi és politikai elvbarátai, a polgári radikálisok (a mai SZDSZ evolúciós és politikai értelemben vett, magyargyűlölő elődszervezete), a marxizmus sátáni mételyével erősen fertőzött szociáldemokraták, szabadkőművesek és egyéb destruktív szervezetek 1916 óta erőteljesen hangoztatták, hogy itt, Magyarországon, úgymond demokráciát, kollektív nemzetiségi jogokat, általános választójogot kell bevezetni, s mindenekelőtt antantbarát külpolitikát kell folytatnunk.

Magyarán: a világháború kellős közepén a hazaárulás minősített tényét követték el. Lehetett ugyan akkoriban is arról politikai vitát nyitni, hogy államrendünk, intézményrendszerünk, a választójog, a nemzetiségi és különösen a földkérdés tekintetében szükség van-e reformokra, ám tisztességes magyar politikusnak egyet nem lehetett: mindezt abban az időben felvetni, amikor a nemzet élethalálharcát vívta, katonáink véreztek az Isonzónál, Szerbiában és az oroszországi frontokon az antanthatalmakkal folyó háborúban. Ráadásul a cseh, az oláh (román) és a rác (szerb) hadsereg 1918 októberében már állig felfegyverezve állott a történelmi Magyarország határain, hogy szétrabolja, és egymás között felossza hazánk földjét.

Történetírásunk és történelemoktatásunk a mai napig nem tisztázta megnyugtatóan azt a kérdést, hogy mit jelentett ebben az időben antantbarátságot hirdetni. Lényegre törően fogalmazva: Károlyiék aljas nemzet- és hazaárulást követtek el, hiszen Magyarország a nagy európai polgárháború első szakaszában (1914-1918) a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország és Bulgária)  oldalán állott az antanttal szemben, s ez utóbbi katonai tömb szövetségesei voltak a csehek, oláhok és rácok is.

Hazánk történetének talán legválságosabb helyzetében a délszláv ügynök, Linder Béla hadügyminiszter - majdan a szerbek megszállta Pécs katonai parancsnoka, ezt követően a királyi jugoszláv kormányok, végül Tito kegydíjasa - elkezdte a frontokról hazatérő magyar katonák leszerelését, mondván: „nem akarok többé katonát látni”. Épp a legmegfelelőbb történelmi pillanatban…

A következő, „klasszikus”, Az Est című lapból vett idézettel is illusztrálható a holtakat és a másvilágot idéző „őszirózsás” forradalom gyászhuszárainak és hírlapíróinak nemzetellenessége: „ Kormányunknak, nemzetünknek és mindenkinek, aki itt csak élni és boldogulni akar, közös legfőbb vágya az, hogy minél hamarabb pusztuljon szemünk elől az, ami a háborúra legjobban emlékeztet: az uniformis. Ugyanez a lap ájult gyönyörrel tudósít arról, hogy 1918. október 31-én, szerkesztőségi épületük előtt összeverődött társaság a Marseillaise-t énekelte. Tehát egy Magyarországgal hadban álló, ellenséges, Trianon guillotine-ját már buzgón ácsoló állam nemzeti himnuszát.

S ugyanezen a nemzeti gyásznapon Kéri-Krammer Pál, az Est vezérpublicistája, délután fél ötkor elővette az óráját, és a következőket mondta:” Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak!” S valóban, a korszak legjelesebb politikusa, akinek tudására, tehetségére és nemzete iránti szeretetére a legnagyobb szükség lett volna e vészterhes időkben, este hat órakor vérben fagyva feküdt otthonának, a Roheim-villának parkettjén…

Lipusz Zsolt

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.