Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

– Mária, vissza tud emlékezni arra, hogy 52 évvel a beszélgetésünk előtt, ezen a napon, október 7-én éppen hol volt, és mi történt?

– Már kijöttem a kórházból. Ágybérletben laktam a VIII. kerületben, annál a családnál, ahol mostam. Súlyos hepatitiszes lettem. Mikor bevitt a mentő a kórházba, László Barna doktor úr azt mondta, hogy ha két nappal később visznek be, akkor bekómálok. Hónapokig feküdtem a kórházban, amíg a sárgaság le nem jött rólam.

– Amikor kiengedték, nem lehetett valami jó állapotban.

– Nem. Még gyenge voltam, mint egy krónikus beteg. Kaptam borjúhúsutalványt, rá is írták a zárójelentésemre, hogy fizikai munkára alkalmatlan vagyok. Mivel nem volt hova mennem, mert az anyám nem fogadott be, ahhoz az asszonyhoz mentem vissza, akinél ágybérletben laktam. Azt mondta, ott alhatom, és nem kell fizetnem. Elég beteges asszony volt, három gyerekkel, abban maradtunk, hogy segítek neki vezetni a háztartást. Október 23-án, amikor hazafelé mentem, hallottam, hogy a József körúton sötétedéskor egy asszony állt egy gyerekkel a karjában, s amikor kilőttek egy autóból, eltalálták a gyermeket, aki azonnal meghalt ott, az anyja karjaiban. Futótűzként terjedt a tragédia híre. Odamentem a Szabad Nép székháza elé én is, vártuk az újság kinyomtatását a 16 ponttal. De nem győztük kivárni, mert jött a hír, hogy a rádiónál lövik a fiatalokat. Odaindultunk azonnal. A Bródy Sándor utcában ekkor már rengetegen voltak. A sarkon volt egy orvosi rendelő, amikor fáztunk, egy kicsit behúzódtunk oda melegedni. Nem volt hideg, de az éjszakák már hűvösek voltak. Közben zajlottak az események, emlékszem, egy mentőautót leállítottak a Szentkirályi utcában, mert feltűnt valakiknek, hogy jönnek-mennek a mentőautók, miközben nem volt annyi sebesült, hogy indokolt lett volna ennyi mentőautó, leállították az egyiket, és kiderült, hogy a kocsiban orvosi köpenybe bújt ÁVH-s egyenruhások ülnek, és a mentőautó tele van rakva fegyverekkel. A hátsó kapun hordták be a fegyvereket a rádió épületébe. Ezt a szállítmányt már nem tudták bevinni, és több mentőautót nem is engedtek be. Másnap reggel, amikor bementünk a rádióba, láttuk a rengeteg fegyvert szanaszét dobálva. Nagyon sokan fel tudtak innen szerelkezni puskával. Én is innen szereztem később a 48-as mintájú hadipuskát. A Pagodában hallgattuk meg Nagy Imre beszédét.

– Gondolom, korábban nem volt a kezében fegyver, honnan tudta, hogy kell vele lőni?

– Hogyne lett volna a kezemben fegyver. A gimnáziumban az MHSZ-en belül megtanították nekünk a 48-as mintájú kispuska használatát, és a 48-as mintájú hadipuska használatát. Ki voltunk rá képezve. Megtanították szétszedni és összerakni, és volt lövészet is. Amikor az egyik szemközti házba átmentünk megnézni, hogy kik vannak a ház tetején, két srácot találtunk, akiknek már gitárjuk volt.

– Gitárjuk?

– A dobtáras fegyvert hívták gitárnak. A fiúk megmutatták, hogy kell a dobtárba tölteni a lőszert. Hetven töltény ment bele. Én töltögettem a fiúknak a dobtárat, és adogattam jobbra is, balra is a betöltött fegyvert.

– Mi alapján dőlt el, hogy kire hallgatnak a harc közben, miként választódott ki a parancsnok?

– Nem volt akkor ott még parancsnok, az alapján dőlt el, hogy kire figyelnek a többiek, hogy ki mennyire tűnt tapasztaltnak. Én később benn, a börtönben, sokat gondolkodtam rajta, hogy a Corvin köz stratégiailag nagyon jó hely volt. Körbe volt építve házakkal. Tankkal lőni nem lehetett sehonnan sem, mert mire keresztbe fordult a tank, addigra el lehetett intézni Molotov-koktéllal. Aki kitalálta ezt a helyet, annak korábban katonának kellett lennie. Amikor átmentünk a Corvin közbe, és ki akartunk lépni a körútra, láttuk, hogy két tank áll az Üllői út és a Ferenc körút kereszteződésében, és egyszer csak észrevettük, hogy a Corvin közből oson kifelé két fiatal kölyök. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lesz a gyerekekkel. Láttuk, hogy az egyikük kezében van valami. Egy üvegpalack volt, akkor láttam életemben először Molotov-koktélt. A gyerek meggyújtotta, rádobta a tankra, izgatottan drukkoltunk neki, hogy időben visszaérjen a fedezékbe. Akkor gyulladt ki az első tank, a másik ezután egy darabig forgolódott, majd elment.

– Hogy gondoskodtak az élelmezésről?

– Nem nagyon érdekelt minket az étkezés. Arra emlékszem, hogy nagyon sok tepertőt ettünk, de hogy honnan volt a tepertő, nem tudom. Enni, vagy nem enni – ezek huszadrangú kérdések voltak. A környező házakban, a Corvin közben lakók mindig hoztak nekünk teát, zsíros kenyeret. Október 23. után mindig körbe szoktuk járni a környéket, megfigyeltem hogy a Vajdahunyad utca, Práter utca, Kisfaludy köz, Corvin köz, a Nap utca környékén több zászlót szoktak kirakni a házakra, mint máshol. Október 27-én, nem tudom, kinek az ötlete volt, a Vajdahunyad u. 41. szám alatti házba mentünk, ott alakítottuk ki a főhadiszállást. Ezt a házat mára lebontották, nagyon sok lövést kapott ez az épület is, nem is újították fel, mintha még a házakat is büntették volna. S végül három éve, Pongrátz Gergely temetése után egy héttel, ledózeroltak mindent.

– Hányan harcoltak ott?

– Változó volt a létszám. Nem tudom pontosan, hányan voltunk, a Práter utcai iskolában is sokan voltak. Az egyik utcában egy katonatiszt és két kiskatona őrzött egy honvédségi garázst benzinnel tele hordókkal, innen kaptunk személyautót és innét kaptunk benzint a Molotov-koktélokhoz.

– Néha hazamentek átöltözni?

– Én többé nem mentem haza, vagyis az ágybérletbe, végig ott voltam a Corvin közben. Később tudtam meg, '90-ben hogy az a ház, ahol ágybérletben laktam, '56-ban telitalálatot kapott.

– Amikor bejöttek az oroszok, akkor hol volt?

– A Vajdahunyad utca 35.-ben. Hajnalban hatalmas dörgésre ébredtünk. Aknavetőkkel támadtak, még védekezni sem lehetett ellenük. Amikor a Futó utcából lőszerutánpótlást vittünk a fiúknak, már éppen a Vajdahunyad utca 35. előtt voltunk, amikor belövést kapott mögöttünk a ház. Összecsuklottam, és átfutott az agyamon, hogy most meghalok. De abban a pillanatban fel is ugrottam, és bementem a garázsba. Mentőt hívtak, és bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. A combomból kiszedték a legnagyobb szilánkot, de nem tudták kiszedni az összes aknaszilánkot, a lábamban és a gerincem mellett is maradt, az egyik évek múlva bevándorolt, és beágyazódott a gerincidegek közé. Ez később sok problémát okozott nekem.

– Mennyi ideig volt kórházban?

– Öt napig. Az orvosok összeszedték mindenkitől a fegyvert, a lőszert, mindent, ami árulkodó lehetett. Így került az én Nemzetőr-papírom is hozzájuk, eltüzelték a kazánban, hogy amikor jönnek az oroszok meg az ávósok, ne találják meg.

– A politika eseményeiről, Nagy Imre kormányának megalakulásáról csak rádióból értesültek?

– Igen. Azt is tudtuk, hogy a statáriumot meghosszabbították este hatig, de minket nem érdekelt a statárium. Nem olyan helyzet volt, hogy a statáriumra figyeljünk. Azonkívül, ki a fene tudta, hogy mi az a statárium?

– Amikor kiengedték a kórházból, hova ment?

– Vissza a Corvin közbe.

– Sérülten?

– Sérülten.

– És volt ott valaki, aki gondoskodni tudott volna önről?

– Nem. Akkor már szét volt ott verve minden, halottak voltak, romok mindenütt. Találkoztam Jurával, ő október 23-án érkezett haza a Szovjetunióból a Práter utcában lakó nagynénjéhez. Jól beszélt oroszul, tőle hallottam, hogy az oroszok Pestről és Budáról egymást lőtték a nagy kavarodásban. Állítólag azt hitték a Dunáról, hogy az a Szuezi-csatorna. Utána Jura küldött le üzenettel a Bakonyba, hogy keressem meg Maléter Pált. Úgy tudta, Maléter ott szervez újjá egy ellenállócsoportot. Ez november közepén történt. Székesfehérváron lekapcsoltak a vonatról egy csomó disszidenssel együtt. Én is azt mondtam, hogy disszidálni akartam, így bevittek engem is a rendőrségre, majd másnap felvittek Pestre, a Fehér Házba, le a pincébe. Pár óra múlva felvittek kihallgatni, az egyik kihallgató az asztalnál ült, ő kérdezett, a másik meg mögöttem járkált. Kérdezték, hol voltam 23-tól, megmondtam, hogy a rádiónál meg a Corvin közben, meg hogy november 4-én megsebesültem. Ők azt mondták, hogy az első rész forradalom volt, hogy akkor vált ellenforradalommá, amikor kiengedték a börtönből a köztörvényeseket, és a szovjet hadsereg ellen fordultak. Ez után telefonáltak a portára, hogy hozzák fel a cuccomat, és kiengedtek. Azt gondoltam, ha engem elengedtek, akkor biztos a többieket is, ezért bevártam őket. Úgy döntöttünk, disszidálunk. Mosonszentjánosnál mentünk át gyalog a határon. Bécsben voltam egy hónapig, Ausztráliába regisztráltam, aztán mégis hazajöttem. Később pedig már nem lehetett kijutni.

– Pár hónap múlva letartóztatták, és halálra ítélték, amit másodfokon életfogytiglanra "enyhítettek". Végül "csak" tizenhárom évet ült.

– '70-ben szabadultam. A másodfokú tárgyaláson az ügyész azt mondta: helyesen ítélt az elsőfokú bíróság, amikor a cselekményemet vette figyelembe, de nem ítélt helyesen, mert nem vette figyelembe, hogy még nem töltöttem be a huszadik életévemet, amikor elkövettem a cselekményt, ezért kéri a halálos ítélet átváltoztatását életfogytiglanra. Sokáig el is hittem ezt a szöveget, amíg nem tudtam meg, hogy a Mansfeld Péternél megvárták, hogy betöltse a 18-at. Akkor nagyon megrendültem.

– Talán azért kegyelmeztek meg, mert nő…

– Ugyan, dehogy. Akkor már a Mányi Erzsit és a Tóth Ilonát is kivégezték. Mányi Erzsit, úgy tudom, lent, vidéken, egy laktanya udvarán egy fához állították, gondolom, oda is kötözték, és egy egész tárat eresztettek bele, úgy, hogy a haja belement a fa törzsébe.

– De az legalább katonához méltó kivégzés volt…

– Méltó?! Egy egész tárat engedtek bele egy nőnek az arcába, úgy, hogy a haja belesült a fa törzsébe. Azt a fát később ki is vágták. Hogy eltüntessék a nyomokat. Annyian meghaltak. És egyetlenegy sincs a hóhérok között, aki megbánást tanúsítva elmondaná az igazságot. Nagyon sok mindenre nem derült még fény mind a mai napig.

– Mária, az ön élete lassan negyven éve, szabadulása óta arról szól, hogy ápolja a harcostársainak az emlékét, és arról, hogy járja az országot, hogy elmondhassa, mi történt '56-ban és a megtorlás éveiben. Leülte a 13 évet, de ma is úgy él, mint aki az életfogytig tartó büntetését tölti, hiszen a mai napig nem tud megszabadulni az emlékeitől.

– Így van. Azt szoktam mondani, hogy amit ezután elkövetek, én már azt is leültem. '56-osok voltunk, de az ENSZ-amnesztiába mi nem estünk bele. Furcsa módon. Beleestek olyanok, akiket ki akartak engedni. Volt, akire azt mondták, hogy ez egy megrögzött ellenforradalmár, és az bent maradt. Aki nem volt hajlandó hajbókolni. Én több mint kétszer annyit ültem, mint azok, akik ’63-ban kijöhettek. De nem csak én. Sokan benn maradtunk. Elvették az egész ifjúságomat, elvették az életlehetőségeimet, elvették az életteremet. Amikor kijött az ember, utána is állandóan ott függött a feje fölött a Damoklesz kardja, hogy "jaj, Istenem, mikor fognak visszavinni?".

– Mária, emlékszik arra, hogy amikor kitört a forradalom, mi volt éppen a divat?

– A lódenkabát. A lódenkabát volt a divat.

– Milyen színű?

– Olyan zöldes…

– A korabeli fotók, amiket láttam, mind fekete-fehérek, azért is kérdezem a divatszínekről.

– Jól megírták az ’56-os rockoperában, hogy minden szürke volt. Szürke az ég, szürkék az emberek, szürke minden. Emlékszem rá, hogy állami gondozottként is szürke kockás kabátot kaptam. Tényleg, minden nagyon szürke volt.

– És milyen korabeli zenére emlékszik?

– Nekem szívfájdító volt a Honvágydal, az "Oly távol, messze van hazám". Valaki nagyon jól kitalálta ezt is. És azt is tudta, hogy hol kell lejátszani, és hogy mikor. Én ezeken a dolgokon utólag elég sokszor leragadok, és töprengek rajtuk. Vajon ezzel is volt valami szándékuk? Nem tudom. Azt szoktam elmondani, hogy amikor másodfokon életfogytiglanra ítéltek, akkor az életre ítéltek, és nem tudom, hogy mi lett volna a jobb nekem. Életre ítéltnek lenni, vagy pedig…

– Emlékszik arra, mi volt az a mozi, amit utoljára látott, mielőtt börtönbe került?

– Nem is tudom. Utoljára a Csokonai filmszínházban voltam, a Népszínház utcában. S meg nem mondom, hogy mi volt a címe, mert rosszul lettem. Másnap elmentem az orvoshoz, és mentővel vittek be a Bakáts téri kórházba, ahol megműtöttek, majdnem perforálódott a vakbelem. A Maximkára emlékszem, de láttam a Rigolettót is. Az nagyon tetszett. A Maximkára azért emlékszem, mert a Maximka szünetében a Bizet Gyöngyhalászát játszották. És az nekem annyira tetszett, hogy meg kellett tanulnom. Egymás után három előadásra váltottam jegyet, és az előadások szünetében, mert akkor még volt a moziban szünet, meg is tanultam a dallamát.

– És miről szólt ez a Maximka?

– Ez egy film orosz tengerészekről, akik a hajón találnak egy kis néger gyereket, aki ott elbújt. Erről szól.

– És színházban volt?

– Színházban nem voltam.

– Húszéves koráig nem látott semmilyen színházi előadást? Hangversenyen volt?

– Nem.

– Semmi ilyesmi? Semmi klub, semmi szórakozás?

– Semmi. Csak a könyvolvasás.

– Ki volt a kedvenc szerzője?

– Olvastuk ugye a szovjeteket. A magyarok közül nagyon szerettem Jókait. És Kossuthot, Széchenyit.

– A börtönben lehetett olvasni?

– Igen. A börtönben ragyogó könyvek voltak. Széchenyi, a legnagyobb magyar. Széchenyit mind a mai napig olvasom. Sőt nagyon-nagyon sok könyvet meg lehetett találni a börtön könyvtárában, olyanokat is, amelyek kint indexen voltak.

Igen, lehet eszméletre térni. De ha valaki egyszer eszméletre tér, akkor tartsa magát észnél. És ne forogjon, mint a napraforgó, mert az embereknek nem áll jól a napraforgó forgása. Arra ott van a napraforgó. Az egy haszonnövény. De az embereknél nem hasznos, ha napraforgót játszanak.

Wittner: "Egyetlenegy sincs a hóhérok között, aki megbánást tanúsítva elmondaná az igazságot"