Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

Falujukban a hozzá hasonló korú gyerekek szeme láttára kergették, majd erőszakolták meg az asszonyokat, lányokat, s lőtték agyon a segítségükre siető férfiakat. Lelőtték a kutyákat is, akik viszont őket kergették – így múlt ki a tízesztendős Gyuszi házőrzője is. Összeloptak mindent, ami a kezük ügyébe került, volt, hogy éppen borotválkozó férfi kezéből szedték ki a borotvát zsákmányként.

Ezek a jelenetek még akkor is élénken éltek Kósa Gyulában, szörnyű álmom főszereplőjében, amikor 1956-ban a Széna téren a szabadságért harcolt. Kész volt az életét áldozni azért, ami több, mint harminc évvel később papírforma szerint megvalósult: „Magyarország független, demokratikus jogállam”. Bajtársaira lesújtott az „igazságszolgáltatás” – a diktatúrát kiszolgáló kegyetlen bírók diadalittasan mondták ki a szót: bűnös. S azt a szót is: halál¬. Ő külföldre ment a diktátorok bosszúja elől. Angliában élt, s csak két éve, azon az emlékezetes őszön, az őszödi hazugságbeszéd megismerésekor döntött úgy: hazajön. Úgy érezte, hogy szükség van rá. Vissza kell szerezni az országunkat. Ott volt minden tüntetésen, vitte a piros-fehér-zöld és Árpád-házi zászlót. Skandált, énekelt, s beszélgetett a többi magunkfajtával. Sőt, amikor csak mód volt rá, rendőröket is megszólított. Igyekezett meggyőzni őket: „Mondjátok, miért véditek ti ezt a szörnyű diktátort, miért nem akartok szabad országban, demokráciában élni?” Az ijesztő pajzsok, sisakok, sci-fibe illő védőöltözetek mögül gyakran emberi hangok válaszoltak Gyulának. Volt, aki azt mondta: „Miért csak kétezren vannak, miért nem kétszázezren, vagy még többen? Higgye el, akkor azt mondanánk, hogy szolgálják ki magukat, s mi is önök mellé állnánk”. Volt, hogy valahogy így szólt a válasz: „Ez a munkám, ebből élek, mit tegyek, valahogy el kell tartanom a gyerekeimet….”

A hazugságkormány léte s a velük rokonszenvező, szemkilövetés-párti liberális értelmiség szemtelenkedése sorra provokálta a demonstrációkat. Szeptember 20-án is bejelentett tiltakozó gyűlésre került sor. A résztvevők egyebek mellett a kommunizmus áldozataira kívántak emlékeztetni – s emlékeztetni azokat, akik olyan utódpártot éljeneznek, amelynek rezsimjéhez a világon százmillió halott vére tapad. Lidérces álmomban majd’ húsz évvel a kommunizmus vége után még egyhatalmas emlékmű dicsőítette azt a bizonyos felszabadító szovjet sereget, tetején a rosszemlékű ötágú csillaggal. S hogy hol volt az emlékmű? Nos, a Szabadságról elnevezett téren. Erről biztosan tudtam, hogy csak álmodok. A valóságban ilyesmi egészen biztosan nem fordulhat elő…

A demonstrálók cipőket hoztak magukkal, amelyeket jelképként el akartak helyezni az önkényuralmi emlékmű talapzatánál. Ezt nem tehették meg, mert bizarr álmomban a szörnyemlékművet a független, demokratikus jogállam állig beöltözött, felfegyverzett, sisakos-pajzsos rendőrei védelmezték a magyar emberek elől. Álmom főszereplője a maga 73 évével egy kis testmozgásba kezdett. 5-6 alkalommal lehajolt s a földről felemelt könnyű félcipőket, gumipapucsokat a diktatúra szakrális tere, a szörnyemlékmű irányába dobta. Nem találta el senkit és semmit, de ha netán’ eltalált volna, az sem kottyant volna meg sem a szörnyemlékműnek, sem az adóforintjainkból derekasan kistafírozott holdbéli rendőrlényeknek.

Lidérces álmomban azonban nem így látta ezt a HATALOM. Ők nem ismerték, így nem is tisztelhették azt a fogalmat: vélemény-nyilvánítás szabadsága. Az effélét vélhetően a galád imperialisták félrevezető cselekvésének tartották, amellyel a kizsákmányolásról terelik el a figyelmet.

Éppen ezért – az éberség jegyében – azonnal lesújtottak a 73 éves ellenségre. Speciális eljárásban bíróság elé állították, s megállapították, hogy csoportosan, társtettességben elkövetett hivatalos személy elleni erőszakban bűnös. Az indoklásból kiderült: dobálózásával elvonta a figyelmét a hősi emlékmű védelmét biztosító méghősebb vitézeknek, márpedig az ilyesmi - lássuk be - az imperialisták uszályába hajthatja népi demokráciánkat. A büntetés hasonló volt, mint az előző lidérces álmomban civil embereket az utcán összeverő, csontot törő, magukból kivetkőzött, Gyurcsány által csodált rendőrök esetében.
Egy év szabadságvesztés, négy évre felfüggesztve.

Gyula bátyánknak korára tekintettel egyenlőre nem kell leülnie a büntetést. A harmincas bírónő forradalmi öntudattal hirdette: pártfogó felügyelet alá helyezi a nép ellenségét. Így aztán havi rendszerességgel – négy éven át- beszámolhat majd egy öntudatos szociális munkásnak a brit-magyar kettős állampolgár, az 56-os szabadságharcos arról, hogyan igyekszik hasznos tagjává válni a társadalomnak. Álmomban nem kellett holmi jogszabályi alap – szőrszálhasogató jogászkodás – ahhoz, hogy az ítélet kiegészüljön a gyülekezési jog, mint állampolgári alapjog, alapvető emberi jog gyakorlásának megtiltásától: Kósa urat a bíróság eltiltotta az ötven fősnél nagyobb rendezvények látogatásától. (Szívből remélem, hogy ha a leprivatizált gyárakból multimiliárdossá vált kormány-vezetőink május elsején tribünjükről az előttük vonuló hálás dolgozók tömegeihez intéznek beszédet, akkor felmentést kapnak a hasonló büntetés alatt állók.)

Álmomban ott voltam az ítélethirdetésen és nem hittem a fülemnek. Újra csak azt éreztem ,amit az elmúlt években annyiszor: tehetetlenül kell néznem, ahogy tönkreteszik a Hazámat. Úgy éreztem, a húszfős hallgatóság és az immáron nem vádlott, hanem elítélt Kósa Gyula nem kulloghat ki lehajtott fejjel, vesztesen ebből a tárgyalóteremből. Nem taposhatnak állandóan földbe bennünket. Álmomban végigment az agyamon: a szigorú bírónő csak addig rendelkezik fegyelmezési, bírságolási joggal, amíg be nem rekesztik a tárgyalást. Attól kezdve semmi jogelleneset nem teszünk, ha elénekeljük a Himnuszt. Így tettünk. Az erkölcsi győzelem Kósa Gyuláé és az őt támogató, szabadságszerető, Hazájukat szerető embereké volt. Ezen a napon is, s míg világ világ marad, minden egyes napon.

Felébredtem s rájöttem, hogy bizarr álmom maga a valóság. Az Európai Unió tagállamában, Magyarországon, 2008-ban.

Morvai: Lidérces álmomban börtönre ítéltek egy '56-os hőst