Hornyik Miklós író, irodalomkritikus interjúja a Vajdaság Mának

A legnagyobb gondunk huzamosabb ideje a szórványosodás. Mi szó nélkül lenyeljük azt, hogy állandóan a nyakunkra telepítenek idegen ajkú embereket. Ezzel az ENSZ hatályos döntését sérti meg nap-nap után a szerb állam. Korábban a jugoszláv állam tette ugyanezt. Elérkezett az ideje annak, hogy nyugvópontra jutunk, ami az új Balkán-háborúkat illeti. Már Szerbiának az Európába való betagozódása van soron. Ha jól viseli magát, eleget tesz a hágai törvényszék és a nemzetközi előírások kívánalmainak, akkor jövőre EU-s tagjelölt ország lesz. De ezzel a gyalázattal nem léphet be az EU-ba. Kutyakötelessége volna a szerb államnak a háborús menekülteket a természetes szállásterületeikre visszatelepíteni. Ezek az emberek ott boldogabban élhetnének, mert hiszen az a szülőföldjük. Ha ez nem lehetséges valami okból, akkor a többségi nemzet szállásterületeire kéne őket telepíteni. Mert megbomlottak az etnikai arányok, és ha így folytatódik minden, ahogy most van, akkor 30-40 év elmúltával törpe kisebbséggé válik a magyarság, és el fogunk tűnni a térképről. Minden nép élni akar, minden nép meg akarja őrizni önmagát. Ez nem szól mások ellen, ez a mi elemi érdekünk. És amíg magyar párt ezt szóvá nem teszi a nagy nyilvánosság előtt Belgrádban. Európában, Hágában, Brüsszelben, Londonban, Párizsban – addig látszat érdekképviselet folyik - mondta Hornyik Miklós a Vajdaság Mának adott interjújában.

Fel kell hagyni a trianoni nyavalygással!
Alkalmi beszélgetés Hornyik Miklós íróval, irodalomkritikussal

Az Újvidéken született, de a kilencvenes évek óta Budapesten élő Hornyik Miklósnak a temerini tájházban a hétvégén mutatták be esszéket, beszélgetéseket és tollrajzokat tartalmazó legújabb, Fénykörben c. kötetét. A rendezvényt követően arról vallott a Vajdaság Ma hírportálnak, hogy milyennek látja a vajdasági magyarok és az egyetemes magyarság helyzetét.

- Milyen érzés ismét itthon lenni?

- Túlzás nélkül mondom, mindig megrendítő érzés hazatérni, hazaérkezni. Az ember nem jókedvében hagyja el a szülőföldjét. Ezt azok a szegény vendégmunkásaink sem tették jókedvükben, akik a családjuk megélhetése érdekében a hatvanas években tömegével hagyták el Vajdaságot. Nem csak magyar emberek, szerb emberek is vándorbotot vettek a kezükbe, mert itthon a megélhetési gondok már a fejükre nőttek. Nem tudtak talpon maradni, kimentek Németországba, Franciaországba, Ausztráliába, Kanadába, sokfelé, még Latin-Amerikába is, és aztán úgy lettek vendégmunkások, hogy többé nem jöttek haza. Ennek nagyon sokféle oka van. De ha az ember megszokja a jobb életet, a normálisabb életkörülményeket, és ha van munkája, megszokja a magasabb életszínvonal által nyújtott luxust is. Ott aztán eljár magyar rendezvényekre, eltáncol egy-két csárdást, elénekel egy-két régi szép magyar nótát, vagy népdalt, megpróbál valamilyen közösséghez tartozni, honvágya van, de azért nem jön haza. Mi nagyon sok emberünket veszítettük ilyen formán el.

„Nem érdekelnek a trianoni országhatárok”

- És Ön ezt miként élte meg?

- Én vigasztalásképpen azt mondtam magamnak, amikor 1991 szeptemberében kénytelen voltam áttelepülni Magyarországra, hogy engem nem érdekelnek a trianoni országhatárok, tudniillik nem én találtam ki őket. Én egyébként még Magyarországon születtem, Újvidéken 1944. januárjában, amikor még magyar volt Újvidék. Én tulajdonképpen az állampolgárságomat sem kettős állampolgárként kaptam meg, hanem visszahonosítás útján. A Kárpát-medence a magyarság természetes szállásterülete. De ennek ellenére, akinek lehetett, azok közül, akik innen átvergődtek Magyarországra, segítettem állással, munkalehetőséggel, vagy egyéb módon. Mégis úgy érzem, mintha cserbenhagytam volna valakit, mert a szülőföld millió gyökerű, és sok ezer kötelékkel fogja az embert vissza. Lelkileg hontalanná válik az ember, ha nem a szülőföldjén él. De mondok még valamit. Ez a vallomás nem új, ez magamnak szól inkább. Nem akarom azt mondani, hogy rossz az életem Budapesten, mert nem erről van szó, ugyanis normálisan élek, dolgozom a családommal együtt. De itt vannak a testvéreim, a rokonaim, a barátaim. Itt vannak a régi utcák, itt a gyermekkor, itt az első szerelem emléke, minden itt van, itt maradt. És ahogy visszajárok, rengeteg változást látok. Nagy írók mondták, így Dickens például, de hivatkozhatnék akár Ottlik Gézára is, hogy „azok a boldog emberek, akiknek boldog volt a gyermekkoruk”. Ez nem gazdagság kérdése. A boldog gyermekkor az a kötetlenség, a szabadság. Nekem itt boldog volt a gyermekkorom. Nagyon sok nyarat és telet töltöttem el Temerinben, mert édesapám temerini születésű volt, apai nagyszüleim révén is ide kötődöm. Mi gyerekek akkor itt nagyon jól éreztük magunkat. Mért fontos a gyerekkor és a szülőföld? Mert ha az ember egyszer ráérzett arra, hogy van egy teljes, egy igazi, egy tiszta és őszinte világ, amit a kisgyerek maga körül érez - ez maga a szeretet, a játék, és a szabadság, meg a testvérek, az unokatestvérek és a rokonok jelenléte, a természetes emberi kapcsolatok megléte, a közösséghez, és a nagy családhoz való tartozás - akkor tudja, hogy egyszer volt egy aranykor, és bízik benne, hogy talán még egyszer lesz ilyen. Így, nehéz helyzetbe kerülve, az ember a gyerekkori energiáit fel tudja használni lélektani értelemben. Nagyon örülök annak, amikor adódik egy-egy alkalom arra, hogy hazajöhetek. Most a magyarkanizsai írótáborban voltam. Onnan érkeztem ide Temerinbe, a tájházba, ahol az új könyvem bemutatójára sor került.

A délvidéki magyar életre való, de bátrabbak is lehetnének politikusaink

- Érdekel, hogy mit lát itthon, milyen változásokra került sor Vajdaságban, amit mi, akik itt élünk, nemigen látunk magunkon.

- Először azt mondanám, és ez nem hízelkedés, hanem mély meggyőződés: a mi fajtánk egészséges, életrevaló fajta. A délvidéki magyar ember most már nagyon hosszú ideje, Trianon óta, a világon semmit nem kapott ettől az idegen államtól, mindig csak elvettek tőle. Meg is félemlítették, meg is alázták. A húsz körmével kellett az életben kapaszkodnia ahhoz, hogy földművesként, szakmunkásként vagy értelmiségiként tisztességben felnevelje a családját, s hogy megmaradjon az emberi arca, és hogy lehetőleg a nemzeti önmagát ne adja fel. A temerini magyar az ilyen fajta, a délvidéki magyar az ilyen fajta. Egészséges, életrevaló, talpraesett. Tehát jót nem kapott az államtól, önmagára volt és van utalva. Mi történt a bombázások idején? Az a tisztviselői réteg, amely nem magyar ajkú, hanem értelemszerűen szerb ajkú vagy jövevény, tulajdonképpen az élet alap dolgai nélkül, üres kézzel maradt itt. Leálltak a gyárak, az üzemek, az intézmények. Ezzel szemben a mi földműves népünknek továbbra is ott volt a tyúk az udvarán. Ott volt a tehene, a szántóföldje, a gyümölcsöse. Megvolt sok mindene. Tehát az élet az nem a városban terem, hanem faluhelyen és vidéken. Az aszfalton nem terem élet, ott más szokott teremni, sajnos. És ez a mi népünket tulajdonképpen az élethelyzete megóvta attól, hogy megtartsa önmagát. Az élethelyzete mentette meg. Most már azonban – erről az Aracs folyóiratban megjelent írásomban már szóltam – ki kell lépnünk a trianoni nyavalygásból. Ez lelkileg sem tesz nekünk jót. Tudnunk kell, hogy mi volt Trianon, de valami okos dolgot kéne végre kitalálnunk, és javítani a sorsunkon. Az Európai Unió ugyanis nem fogja a mi sorsunkat megoldani. Azzal, hogy Trianon megtörtént, valami jó is született. A népünk egyharmada ugyanis megtanulta a szomszédos népek nyelvét, megismerte észjárását és ez hatalmas tudás, de nem fordítjuk a javunkra. Tehát tulajdonképpen a magyarnak egy olyan szerepe van, – Isten őrizz, hogy hidat mondjak, mert a hídon egy irányban szoktak közlekedni, a hátunkon és a fejünk tetején – hogy kötőanyaga az egész Kárpát-medencének. Minden szomszédos, ún. utódállamban élnek magyarok nagy számban. Mindenütt ott vannak, és szorgalmas, becsületes, komoly, megbízható emberek. Ez egy nagyszerű adottság. Én bízom a népünk megmaradásában, de szeretném, ha bátrabbak lennének a politikusaink.

Fő gondunk: a szórványosodás!

- Most értettem meg, hogy a kilencvenes évek legelején Szabadkán, a történelmi VMDK Kongresszusán felszólalva mért mondta azt, hogy a „vajdasági magyar ember olyan, mint a temerini paraszt ember, aki, amikor esik az eső, hagyja, hogy essen”. De mire gondolt a temerini könyvbemutató alkalmával elmondott beszéde során, amikor azt hangsúlyozta, hogy nem csupán magyar nyelvű irodalomra és magyar nyelvű politizálásra van szükség, hanem hogy csak magyar irodalomra, magyar politikai érdekvédelemre építkezhet a nemzet…

- Arra gondoltam, hogy a legnagyobb gondunk huzamosabb ideje a szórványosodás. Mi szó nélkül lenyeljük azt, hogy állandóan a nyakunkra telepítenek idegen ajkú embereket. Ezzel az ENSZ hatályos döntését sérti meg nap-nap után a szerb állam. Korábban a jugoszláv állam tette ugyanezt. Elérkezett az ideje annak, hogy nyugvópontra jutunk, ami az új Balkán-háborúkat illeti. Már Szerbiának az Európába való betagozódása van soron. Ha jól viseli magát, eleget tesz a hágai törvényszék és a nemzetközi előírások kívánalmainak, akkor jövőre EU-s tagjelölt ország lesz. De ezzel a gyalázattal nem léphet be az EU-ba. Kutya kötelessége volna a szerb államnak a háborús menekülteket a természetes szállásterületeikre visszatelepíteni. Ezek az emberek ott boldogabban élhetnének, mert hiszen az a szülőföldjük. Ha ez nem lehetséges valami okból, akkor a többségi nemzet szállásterületeire kéne őket telepíteni. Mert megbomlottak az etnikai arányok, és ha így folytatódik minden, ahogy most van, akkor 30-40 év elmúltával törpe kisebbséggé válik a magyarság, és el fogunk tűnni a térképről. Minden nép élni akar, minden nép meg akarja őrizni önmagát. Ez nem szól mások ellen, ez a mi elemi érdekünk. És amíg magyar párt ezt szóvá nem teszi a nagy nyilvánosság előtt Belgrádban. Európában, Hágában, Brüsszelben, Londonban, Párizsban – addig látszat érdekképviselet folyik.

- Ön itt azt mondta, hogy sokszorta nagyobb probléma a nemzet megmaradása szempontjából a betelepítés, mint ami 1944-45-ben történt…

- Én ezt komolyan gondolom. Iszonyat történt 1944-45-ben, amikor részben szerb partizánok, részben mások – tudjuk, hogy kik – a katonai közigazgatás örve alatt tömegesen gyilkolták a magyarokat itt a Délvidéken. A németek tömeges elpusztítását is említhetem, vagy a belgrádi szerb értelmiség ellen elkövetett retteneteket is – ahol 25 ezer embert gyilkoltak meg. De beszélhetnék a dalmáciai olaszok elűzéséről és kiirtásáról, valamint a koszovói albánok tömeges likvidálásáról. Ezek iszonyatok. Én azonban nem az iszonyatokat akartam összehasonlítani, hanem a történelmi következményekre szeretném felhívni a figyelmet. Akkor eléggé céltudatosan a nemzőképes fiatal magyar férfiakat ölték meg tömegével. Nem tudjuk hányat, nem is a számok a fontosak. Ez demográfiai hullámvölgybe vitte a népünket. De az, hogy utána és előtte és közben állandóan idegeneket telepítettek közénk, ránk, és a fejünk tetejére, az elkobzott földjeinkre és a házainkba, ez föllazította a nemzettestet és a mi délvidéki magyar népünk elkezdett szórványosodni. Ezt csak úgy lehet megállítani, ha a jövevények visszatérnek eredeti szállásterületeikre, mert itt egy tudatos asszimilációs politikáról van szó, amelyet az ENSZ hatályos döntése tilt.

Magyarország nem tud odafigyelni a határon túli magyarokra

- E tekintetben tényleg úgy véli, hogy nem eléggé hangos a vajdasági magyar értelmiség és a politikai elit?

- Azt hiszem, hogy itt a befogadó közeggel van baj, nem pedig azzal, hogy az egyik-másik, politikai értelemben is bátor közírónk, politikusunk nem hallatja szavát. Magyarország népe ma, a saját elképesztően rossz helyzetével van elfoglalva. A globális tőke már talán felszámolta a magyar önállóságot is. Magyar gazdaság már régen nincs. A multinacionális tőke birtokában van a magyar nemzetgazdaság 76 százaléka. Ennek megfelelően az ezt kiszolgáló sajtóértelmiség is a nemzetközi gazdasághatalom szolgálatában áll és nem a saját népének az érdekeit nézi. Ezzel van most elfoglalva Magyarország, már-már a hideg polgárháború és a kétségbeesés határán. Nem tud odafigyelni a határon túli magyarokra. Ez nagyon nagy baj, és ezt fájó szívvel mondom. Nem azt mondom, hogy nincs érdeklődés, és azt sem mondom, hogy nincsenek nagyon rendes, becsületes, komolyan, egységes magyar nemzetben gondolkodó emberek. De ez kevés. Eljött az idő, hogy angol, német, francia nyelven meg kell fogalmazni alapvető gondjainkat. A Magyar Koalíciónak ezt a nemzetközi fórumok elé kell vinnie. Nem szabad arra várni, hogy a magyar kormány ebben segít, vagy nem segít. Itt nyílegyenesen el kell menni azokba a hatalmi központokba, ahol a döntések születnek, és ezt éppen most kell megtenni, amikor az EU-s csatlakozás vár Szerbiára. Ha már a maradék két háborús bűnöst át kell adni a hágai törvényszéknek, akkor Szerbia hajtsa végre azokat az ENSZ által hozott döntéseket is, amelyek rá is érvényesek. Ha az ausztrál őshonos bennszülötteket és az amazonasi indiánokat védik a törvények, akkor a délvidéki magyarok mért lennének kivételek. Azért mert hallgatnak? Azért mert dolgoznak? Azért, mert nem vettek fegyvert a kezükbe? Felelőtlenség az ilyen politika. Ezen felelőtlen és asszimilációt serkentő politika elé kell gátat emelni.

Az értelmiség jelentős része árulóvá vált

- Mennyire látja súlyosnak a nemzet helyzetét? Túl sok körünkben a szomorkodó…

- Sajátságos történelmi, társadalmi megfeneklések következtében az elmúlt húsz év nem volt elegendő ahhoz, hogy olyan politikai osztályt neveljen ki Magyarország, amely az érdekeit fogja képviselni a teljes népességnek és a nemzet egészének. Én most nem akarom címkézni a pártokat, mert ennek a világon semmi értelme nincs. Önmagukkal vannak elfoglalva, kishatalmi harcaikkal, ígérgetésekkel, félrevezetésekkel van tele a magyar közélet. Unom, nem szeretem, nincs kedvem ezzel foglalkozni. Tehát az alapvető gond az, hogy nem tudtunk magunknak egy olyan politikai osztályt teremteni, amely képvisel bennünket a világban és mindenütt. A másik gond pedig az, hogy ebben a hatalmi harcban, amely Magyarországon folyik a politika küzdőterein, tulajdonképpen az értelmiség jelentős része árulóvá vált, nem a nemzet érdekeit képviseli. Van azonban egy eszmélkedő Magyarország, amelyben érezhető, hogy talpra áll egy nagyon egészséges, sok reményre jogosító civil mozgalom. Egyre többen ébrednek rá erre a képtelen helyzetre, és veszik kezükbe a sorsukat, és egyre többen vannak úgy, hogy többé már nem alattvalóként, hanem állampolgárként viselkednek. A szocializmus leszoktatta az embereket az önálló gondolkodásról. Korábban az állam bácsi és a mindenható párt gondolkodott helyettünk. Ezt nehezen, megkésve, de Magyarország is megértette, és egyre több a gondolkodó ember. Én bízom abban, hogy néhány éven belül helyre rázódnak a dolgok. Ha Magyarország egyenesbe kerül, és jól teszi a dolgát, akkor a határon túli magyaroknak is tud segíteni.

Kép és szöveg: Ternovácz István (VajdaságMA)

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.