Életünk titkos, soha föl nem adott vágya teljesült 1990-ben, amikor először ünnepeltük kokárdával, nemzeti lobogóink alatt gyülekezve Március Idusát, a magyar história egyik legfényesebb napját, mely politikai kurzusoktól függetlenül, történelmi szélviharok ellenében reményeinket védte és tartotta össze, hogy újra nemzetként nézhetünk önmagunkra, s Március jegyében fog diadalra jutni nációnk szellemi-érzelmi újraegyesítése.

A tavaszi szél azóta is újra és újra felszítja a reménység tüzeit, s megyünk tiszta szívvel, fénylő homlokokkal ünnepelni és emlékezni, megyünk hitet tenni arról, hogy mi, minden magyarok itt, a Kárpátok koszorújának ölelésében egy nemzet vagyunk és maradunk, s ha szét is szaggattak a történelmi fátumok, ezt a gondolatot soha nem adjuk fel. Nincs szebb, nincs felemelőbb ünnep március ünnepénél, a reménység újbóli kivirágzásánál, a mesterséges határok feletti nemzeti egymásra találás nagy gesztusánál.

1990-ben azt hittük, hogy így lesz ez már mindörökre, s „mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot". Mi, a határokon túl élők eddig tartottuk magunkat a fogadalmunkhoz, s ha a kisebb-nagyobb közösségeink élő testét ki is kezdi néha a kivagyiság torzsalkodó indulata, azért március méltóságát nem vetettük szemétdombra.

Ám odavetették azok, kiknek a nemzeti összetartozást kellett volna és kellene foggal és körömmel védelmezniük, s a politikai nézeteltéréseken túl az összefogás eszméjét tényekké kellene testesíteniük. Az anyaország botcsinálta politikusai, önjelölt hangadói, futóbolond szerencselovagjai, a nemzetárulók, ország és náció leszólói, kifosztói. Kik elsőkként a históriában Március Idusán a Nemzeti Múzeum timpanonjára mesterlövészeket palántáltak, hogy azok védenék koszos életüket, kik csak ártatlan gyermekek védőfala mögül mernek „üzengetni" országuknak-nemzetüknek, kik óriási „erőfeszítéssel kivívták" a 2004. decemberi népszavazás eredményét, a nemzet jó egyharmadának megtagadását.

Elképzelem Petőfi Sándort, amint golyóálló mellényben szavalja el a Nemzeti dalt, s elképzelem a mostani miniszterelnököt, ahogyan vitézül indul csatába Pákozdnál, Segesvá­ron, Isaszegnél, Vácott, Ácsnál, de akár később is, Doberdónál, a Don-kanyarban... S elképzelem a költőt, ahogyan hátsó kijáratokon somfordál el saját népe színe elől, s bevágja magát páncélozott járművébe, irháját menteni...

Lidérces látomások ezek, de ím, beteljesültek, s úgy homályosítják el Március fényeit, hogy belekeseredik, beleborzong a lélek.

De nálunk még — sok bajunk és gondunk ellenére — tisztává tud fényesedni a tavaszi ég, s ha a „poklok kapuival" is kell szembemenni, újra és újra kitárjuk szívünket Márciusnak.

Lobogjanak lobogóink, zendüljön fel újra és újra a fohász és az ének! A keserves hétköznapok sorában csak egy szívdobbanás Március Idusa, de az a megmaradás szívdobbanása.

Magyari Lajos, Háromszék

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.