Magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás honlapja

Az 1848-49-es forradalom nagy megoldatlan problémája maradt a nemzetiségi kérdés: a magyarokéhoz hasonló jogokat követelő románok, szerbek, szlovákok és horvátok semmire se mentek a magyar kormánynál ( szerk.megj. jellemző az Indexre ,hogy ezért a magyar kormányt okolja, pedig eza kérdés nem ilyen egyértelmű és nem is igaz ez az állítás) , nem csoda, hogy kapva-kaptak Bécs ígéretein. Fegyvereikkel a szabadságharc ellen fordultak, de a bukás után nekik sem lett jobb. "Azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül" - terjedt a gúnyos mondás Magyarországon.

A Bécs szolgálatába állt nemzeti vezetők hősök lettek saját hazájukban, legalább akkorák, mint a magyar forradalmárok itthon. Követeléseik nemzeti önrendelkezésről és polgárosodásról szóltak, csak ők Pest ellenében akarták ezt kivívni. Miközben egymás ellen harcoltak, ugyanolyan típusú nemzetépítő és szabadságszerető hősökként tartják őket számon, mint Kossuthot vagy Petőfit itthon. Most azzal a két figurával foglalkozunk, akiket a 90-es években bankjegyekre is rányomtak a szomszédban.

Avram Iancu román parasztokból verbuvált szabadcsapata ölte meg Vasvári Pált. Kolozsváron van egy utca, amit románul Avram Iancunak, magyarul viszont Petőfi Sándornak hívnak. 160 év alatt mindketten a forradalom hőseivé magasztosultak, hiába álltak a barikád ellentétes oldalán.

Avram Iancu felszabadított jobbágy családba született, majd jogot tanult és a birodalmi közigazgatásban vállalt állást Marosvásárhelyen. Még nem volt 30 éves, amikor 1848-ban Európa-szerte forradalmak törtek ki. A jobbágyság felszabadítása és a nemzeti önrendelkezés programja mellé állt, és a románok balázsfalvai gyűlésén már főszerepet kapott. Az ottani hangulatot jól jellemzi az egyik román vezető felkiáltása: "Mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat!" - vagyis a hasonló célokat a magyaroktól külön, akár azok ellenében kell kiharcolni. Iancu parasztokból verbuvált szabadcsapatokat, hasonlókat mint a magyar nemzetőrök voltak. A Habsburg udvar támogatásáról biztosította, Anton von Puchner személyesen engedélyezte felfegyverezésüket. Pedig Bécs és a románok csak egyetlen kérdésben értettek egyet: a 12 pontból az utolsót - Unio Erdéllyel - nem szabad engedni.

1848 ősze és 1849 tavasza között Iancu csapatai több ezer, jórészt fegyvertelen magyart mészároltak le Erdélyben. Falvak, fegyvertelen nemzetőrök ellen vonultak, áldozataikat sokszor megkínozták. 1849 január 8-án csak Nagyenyeden 800 magyart végeztek ki.

Bem tábornok erdélyi hadjárata a hegyekbe kényszerítette őket, ettől kezdve már csak kisebb összecsapások törtek ki a magyarok és románok között. Végül a magyar kormány rendkívül későn, már csak az orosz fegyverek árnyékában adott értelmezhető ajánlatot a nemzetiségeknek, így a románoknak is. Iancu - akit a "Havasok királya" néven is neveztek hívei - még 1849 június végén is ezt írta a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásról: "Még agóniánkban sem tudunk egymással közelebbről értekezni". Pedig ekkor már ott tartott a közeledés, hogy a román szabadcsapatok semlegességet hirdettek az orosz beavatkozást követően.

Végül július 14-én a román vezetők (Iancu nem volt köztük, de ő is elismerte) és a magyar kormány aláírták a "Projet de pacification" nevű megállapodást: ez a román többségű megyékben biztosította a romány nyelv szabad használatát, és külön nemzetiségnek ismerte el a románságot. Az alapvető jogot túl későn adta meg a magyar kormány, eddigre a cári csapatok döntő csapást mértek a magyarokra, immár közösen sem lett volna esély. A két oldal úgy véreztette ki egymást Erdélyben, hogy fő követeléseik megegyeztek.

Iancut az osztrákok börtönbe vetették 1849 őszén. Később házi őrizetet kapott, könyveit elkobozták és szigorú cenzúra sújtotta élete végéig. A csalódott vezér Bécsbe is elment, hogy kihallgatást kérjen Ferenc Józseftől, és kérje a 48-as ígéretek betartását. Az udvarban nem fogadták, megalázták. Iancu ezután depresszióba esett, vagy kedvelt magyar változat szerint begolyózott. Élete utolsó éveit ivással és hegyi kóborlással töltötte. A román legenda szerint cseresznyefából faragott furulyájába fújta bánatát a hegyekben, a magyar legenda szerint berúgva dudált az erdőben. Egy fontos követelése viszont teljesült Iancunak: a jobbágyi rendszert Erdélyben sem állította vissza az udvar. Az Unio követelése viszont a kiegyezéskor teljesült, és Iancu még ezt is megélte.

Avram Iancu kultusza végigkísérte az elmúlt 100 év hivalos román kultúrpolitikáját. Emlékét versekkel, színdarabokkal, tanulmányokkal ápolták a két világháború között, a kommunizmus alatt és a rendszerváltás után is. Tebea településen lévő sírja nemzeti kegyhely lett, a díszes emlékművet két ágyú őrzi. 1935-ben itt kötött titkos szövetséget az illegális román kommunista párt és egy parasztszövetség. Ceausescu később egy fát ültetett a síremlék mellé. 1996-ban Iancu tiszteletére nagy ünnepség-sorozatot rendeztek itt, ahol megjelent a román politikai elit sok tagja: Ion Iliescu (kétszer is volt elnök), Emil Constantinescu (ő is volt elnök) és Victor Ciorbea (volt miniszterelnök) is.

Lovas szobrot kapott Marosvásárhely központjában és 1995-ben hatalmas talapzaton szobrot kapott Kolozsváron is (utóbbi eltávolítását városi román értelmiségiek is követelték, annyira giccsesnek találták. A mozgalmuknak az lett a jelszava, hogy "Iancu többet érdemel").

Két települést is elneveztek róla, mindkettő magyarok által is lakott. Az egyik Arad, a másik Fehér megyében van.

Avram Iancu Társaság néven befolyásos, nacionalista civil szervezet is alakult, aminek tagja volt a magyar-román alapszerződést aláíró Melescanu külügyminiszter is. Iancu nevét sok utca és közintézmény neve is őrzi.

1992-ben arcképe rákerült az 5000 leies bankjegyre is. Az új román pénzekről viszont már lehagyták.

Josip Jelacic Buzimski

A volt horvát bánt Magyarországon "Jellasics" formában szokás leírni, ezt a helyesírást Petőfi Sándor terjesztette el. "Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába" - írta A vén zászlótartó című versében.

A német anyától és horvát apától származó Jellasics fényes katonai pályát futott be a Habsburg birodalomban. Az 1848-as európai forradalmak idején Horvátországban is megindult az önrendelkezésért folytatott küzdelem. Jellasics horvát bánként, vagyis a tartomány közigazgatási vezetőjeként állt az események élére. Hamarosan Bécstől a katonai főparancsnokságot is megkapta.

Az általa vezetett 1848 tavaszi horvát-illír tartományi gyűlés (Sabor) a magyar forradalom szellemiségéhez illeszkedő törvényeket hozott: kimondta az uniót a Horvát-szlavón királyság, Dalmácia és Isztria között, az elszakadást a magyar koronától, eltörölte a jobbágyrendszert, megerősítette a polgári jogrendszert és kimondta a népek közötti egyenlőség elvét.

Jellasics úgy vélte, hogy Bécs inkább garantálja a horvátok jogait mint Pest, ezért Habsburg támogatáshoz fordult a magyar kormány ellenében. Bécs mindent meg is adott neki, sőt, a magyarországi császári csapatok vezetőjévé nevezték ki. Szeptember elején császári katonákból és horvát önkéntesekből álló seregével megindult Magyarország ellen, ám Pákozdnál vereséget szenvedett. Innen Bécs irányába fordult, ahol segítette az ottani forradalom leverését. Ezzel hatalmas szolgálatot tett a Habsburgoknak, az októberi bécsi forradalom győzelme könnyen a birodalom bukását is jelenthette volna.

Jellasics haláláig megtarthatta a báni címet, és a terület a kiegyezésig megmaradt Bécs fennhatósága alatt, 1867-ben viszont visszacsatolták a magyar koronához. Ezt Jellasics már nem élhette meg.

Élete végén verseket kezdett írni és egy súlyos betegség következtében - ahogy Avram Iancu vagy éppen Széchenyi István esetében láthattuk - az ő elméje is elborult.

Jellasicsot már halálakor (1859) is nemzeti hősként tisztelték. Nemzeti gyásznappal tisztelegtek előtte, testét bebalzsamozva ravatalozták fel. A nemzeti önállóság kiépítésének legfontosabb figurájaként tisztelik ma is, csak Magyarországon él róla a gyáva és szolgalelkű ember képe.

Zágráb főterén ma is látható lovas szobrát közadakozásból emelték 1866-ban, a főváros főterét is róla nevezték el. A szobrot a kommunisták a második világháború után ledöntötték, ám 1990-ben visszaállították. Fontos megjegyezni, hogy a szobor eredetileg Magyarország felé állt, úgy, hogy a bán kivont kardjával fenyegetően nézett. 1990-ben azonban a megváltozott politikai helyzet miatt a szobrot megfordították, és immár Szerbia felé áll. Cserébe a magyar kormány a honvédség napját a pákozdi csata évfordulójáról Buda visszafoglalásának évfordulójára cserélte.

Két ellenségünk '48-ból: Jankó és Jellasics