Baráti társaságban többször is hangsúlyozta, nem kalandvágyból, hanem kényszerből úszta át öccsével 1982 nyarán a Dunát a román–szerb határon. Egy évvel korábban ugyanis ő is jelen volt azon a Szent Anna-tó melletti eseményen, ahol a menedékházra kitűzték a magyar lobogót, és olyan nótákat énekeltek, amelyeket az akkori elnyomó rezsim irredentának tekintett. „Mennem kellett, mert nem akartam a Duna-csatorna építésénél végezni” – meséli Jánosi, és azt is hozzáfűzi, ő a szerencsések közé tartozik. Őt ugyanis értesítette az, aki a Szekuritáté vallató szobájában kénytelen volt felismerni a fényképről. Jánosinak két választása volt akkoriban: menekül, vagy megvárja, míg rá is lecsap a megtorló gépezet.
Rövid jugoszláviai, majd olaszországi tartózkodás után Kanada fogadta honpolgárai közé. Itt egyetemet végzett – a számítástechnika terén szerzett szakképesítést –, majd családot alapított, de egyetlen pillanatig nem érezte otthon magát a befogadó országban.
Jánosi András azt is bevallja, Kányádi Sándor egyik kanadai látogatása során róla jelentette ki, hogy ő „az az ember, aki húsz éve él Kanadában, de még nem szállt le a hajóról”. Az is kiderül, hogy voltak olyan időszakok az életében, amikor évekig nem volt kivel magyarul beszélnie. Hogy ne felejtse el a nyelvet, novellákat írt, amelyeket később az Irodalmi Jelen közölt.
Interneten fedezte fel, hogy időközben szülővárosában rádióadó létesült, azonnal felvette velük a kapcsolatot. A szerencsés egymásra találás eredményeképpen született a Star Rádió Kínodai Napló rovata, amelyet éveken át Kanadában írt és küldött a szülővárosába. Aztán huszonöt év múltával, egy sikertelen házassággal a háta mögött, úgy döntött, felnőtt korú gyermekei boldogulnak immár nélküle is. Ekkor határozta el, hogy hazatér. Sikerként élte meg, hogy több mint két évtized után végre neki is lett a román hatóságok által kiállított személyi igazolványa, „buletinje”, mint bárki másnak. Beleborzongott, amikor egy falunapi rendezvény vendégeként ő is tele torokból énekelhette a Székely himnuszt, amely miatt – többek közt – menekülnie kellett. Könnyes szemmel nézte végig első itthoni szilveszterén szülővárosa főterén a tűzijátékot, és arról mesélt: 25 évvel ezelőtt „abban a sötétségben” még álmodni sem mert volna ilyesmiről. Most viszont végre itthon van, régi barátai ugyanolyan szeretettel fogadták, mintha el sem ment volna.

Kimenni is, hazajönni is megérte

Jánosi András története azonban csak egy a hasonlók közül. Vannak olyanok is, akiket a honvágy mellett a fellendülő romániai gazdaság adta lehetőségek is vonzottak. „Ugyanazért tértünk haza, amiért annak idején kitelepedtünk: a megélhetésért” – mondja Benedek Lukács, aki családjával panziót, vendéglőt, sípályát és lovardát működtet a Székelyudvarhely melletti Homoródfürdőn. A családfő 1989 őszén, a zöld határon szökött Magyarországra, fél év múlva már legálisan követte őt a felesége és az akkor öt- és tízéves fia is. 1998-ban telepedtek vissza Erdélybe.
„A nyolcvanas évek elején már megérett bennem az elhatározás, hogy innen el kell menni. Hiába voltam a szentegyházi vasmű étkezdéjének a vezetője, ami abban az időben akár irigylésre méltó állásnak is számíthatott, úgy éreztem, itt olyan szegénység van, hogy soha nem jutunk egyről kettőre. Nagykárolynál szöktem át a határon. Az első félév nehéz volt: a család itthon, én egy piaci zöldségesnél árultam reggeltől estig a hét minden napján, és nagyon keveset kerestem.” Miközben a részletekbe elveszve mesél, a szemét azért rajta tartja a síliften, intézkedik, hogy a büfésfiú igyekezzen a reggelivel, mert a sízők vásárolnának. Kint a szikrázó napsütésben ugyanis telt ház van a sípályán.
„Közben kivittem a családot, ’90 decemberében bérbe vettünk két lerobbant üzlethelyiséget az egyik piacon, tavasszal nyitottuk meg az élelmiszer-, és rá félévre a hentesüzletet. Keményen dolgoztunk, és lett is eredménye: autót vettünk, télen sízni jártunk, nyaranta a tengerre, de éreztem, hogy ennél tovább nem jutunk. Ezért aztán itthon kezdtünk befektetési lehetőségek felől érdeklődni. Semmivel sem könynyebb itthon sem az élet, de más. Legfennebb hamarabb lehet az ember a maga ura. Bár az itthoni nagyprivatizációt is lekéstük, mire hazajöttünk, a nagy vagyonokat már összerakták. Vettünk telket Szovátán, érdeklődtünk tusnádi, hargitafürdői villákról, aztán végül csak itt kötöttünk ki Homoródon. 1998-ban volt az első kapavágás, és ez lett belőle” – mutat körbe.
A család az első panzió mellé tíz év alatt faházakat épített, aztán egy második panzióépületet, összességében több mint ötven személyt tudnak elszállásolni. Sí- és korcsolyapálya télen, nyáron lovaglás egészíti ki a kínálatot.
„Bennünk nem okozott törést a hazatérés – részletezi a tapasztalatokat Benedek Lukács. – A két fiam viszont Magyarországon nőtt fel, ott járt iskolába. Először hallani sem akartak arról, hogy itthon éljenek. Nekik is, de mindenkinek azt mondom: el kell menni nyugatabbra. Az ember lát, tanul, és hazatérve megbecsüli azt, ami itt van. A kisebbik fiam például vendéglátó-főiskolát végzett, Dublinba szerződött egy újonnan nyíló szállodába. Második nap felhívott, hogy küldjek háromezer eurót a szállásköltségeire. Mondtam neki, akinek ennyi pénze van, az nem megy Dublinba dolgozni, hanem itthon befekteti. Ő meg menjen el a parkba, és aludjon a tuja alatt, és egy hét után kérjen előleget a szálláspénzre, mert itthonról nem kap. Fájt, de mindketten megtanulták a leckét: a pénzért dolgozni kell. Néhány év szakácskodás-pincérkedés után jöttek haza, az ő szaktudásuk és a mi befektetésünk jól kiegészíti egymást. Ha kell, a hóágyút kezelik éjjel, a lovakat gondozzák vagy főznek, de eredménye is van” – összegzi a családfő.

Nem elég a jólét

Szilágyi László szatmárnémeti mérnök 15, Németországban töltött év után telepedett haza a feleségével és a gyerekeivel. „Rájöttünk, hogy nem szeretünk ott élni – meséli a negyven év körüli férfi, akinek két jól menő vállalata volt Németországban, a jövedelemből pedig futotta saját házra és több nyaralóra is. „Igazából soha nem szerettem a német társadalmat, nagyon hidegeknek tűntek az emberek, a másfél évtized alatt egyetlen barátot sem tudtunk szerezni – sorolta kifogásait a férfi. – Valahogy családon belül sem olyan meghittek a viszonyok, mint más népeknél, a nagyszülők például nemigen törődnek az unokáikkal. Egy nő, ha felnőnek a gyerekei, a hobbijainak él, wellness centrumokba jár, utazik – sehol sem látni arrafelé olyan igazi nagymamákat, akiknek az az életük, hogy összetartsák a családot, és kényeztessék az unokáikat.
A végső lökést az elhatározáshoz az adta, hogy Olaszországban nyaraltunk, és az ottani házigazdánk, egy idős hölgy unszolt minket, hogy menjünk csak nyugodtan szórakozni kettesben a feleségemmel, ő majd foglalkozik a gyerekekkel. Ez nem volt benne a panzió árában, viszont láttuk, mennyire szereti a gyerekeket. Akkor érett meg bennünk az elhatározás, hogy nem fogjuk Németországban felnevelni a gyerekeinket, mert ott nem tanulják meg, milyen egy befogadó közösségben élni.” A hazatelepült család építkezési vállalat alapításával és lakóházak építésével szeretné megteremteni itthon az egzisztenciát.
Egy Szatmár megyei faluba hazajött fiatal házaspár kocsmát nyitott. „Akkor települtem ki Magyarországra, amikor a Fidesz-kormány jelentősen megemelte a pedagógusok fizetését – magyarázza a neve elhallgatását kérő harminc év körüli tanár. – Túlórázást vállaltam, és pedelluskodtam is egy bentlakásban. Így a többszörösét kerestem meg az itthoni fizetésnek.” Idő közben családot alapított, és a szintén erdélyi felesége is jobban keresett a nyíregyházai pékségben, mint előző, romániai munkahelyén. Tavaly viszont mégis úgy döntöttek, hogy viszszatelepülnek. „A tanügyben azóta nem voltak számottevő béremelések, a nősülés után abbahagytam az éjszakai pedelluskodást, így a fizetésemből egyre kevesebb és kevesebb dolgot engedhettem meg magamnak. A feleségem hasonlóképpen járt, és az az igazság, nem tudtunk beilleszkedni az ottani társadalomba. Valahogy nem kerültek olyan jó barátaink, mint itthon” – sorolja az okokat. A végső döntést mégis az segítette leginkább elő, hogy örököltek egy házat Romániában. „Mindig is szerettünk volna vállalkozásba kezdeni, így hát kocsmát nyitottunk a házban” – jelenti ki a családfő, aki egyelőre csak reméli, hogy jól döntöttek.

Gyermekként el, felnőttként haza

A 25 éves Ráduly Emőke még kisgyerek volt, amikor szülei úgy döntöttek: a jobb sors reményében feladják marosvásárhelyi lakásukat, és egy Kecskeméthez közeli, alföldi faluba telepednek. Az élet viszont úgy hozta, hogy főiskolai gyakornokságát a turisztikai iparban diplomázó lány Szovátán töltse. Elég volt két nyári szünidő ahhoz, hogy megszeresse alkalmi munkahelyét és a fürdőtelepet. Az egyetem után Ráduly Emőke Szovátát választotta. „Élj külföldön, és megismered a haza fogalmát – válaszolja kérdésünkre a lány, aki döntésével sokakat sokkolt. – Az ok összetett. Vonzó volt szakmai téren a tanulás lehetősége, a helyiek segítőkészsége és közvetlensége. De az itthon maradt vásárhelyi nagymamám betegsége is irányt mutatott, vagy inkább megerősített abban, hogy itt a helyem”.
A gyerekként elkerült, és a román nyelvet most újratanuló Emőkének sokan szögezik neki a kérdést: megbánta-e, hogy hazatért. „Amikor a megbánás apró szikrája megfordul a fejemben, csomagolok és megyek. Ennek talán a szüleim örülnének a legjobban” – jelenti ki mosolyogva.
Kilencévesen, gyermekként hagyta el 1989-ben szülőföldjét a gyergyószentmiklósi Barabás Orsolya is, aki Budapesten lelt új otthonra. „Sok kedves élmény és barát fűz Budapesthez, de soha nem éreztem otthon magam Magyarországon” – fejtegeti Barabás, és azt is elmondja, már 16 éves korában azt fontolgatta, hogy felnőttként úgyis visszatér Gyergyószentmiklósra. Erre 2000-ben adódott lehetőség, amikor elvégezte a főiskolát, és szülővárosa egyik hetilapjánál az Új Keletnél állást ajánlottak neki. Pillanatig sem habozott, csomagolt és hazaköltözött a nagymamájához.
„Sokan furcsállották lépésemet, sokan nem értik még mindig, miért tértem haza” – magyarázza Barabás Orsolya, aki azt sem titkolja, hogy meglehetősen bonyodalmas feladatnak bizonyult itthon a személyi igazolvány megszerzése. Noha soha nem mondott le a román állampolgárságáról, mégis egy évbe telt, míg sikerült elintéznie a személyit. „Már ismertek Csíkszeredában a lakossági nyilvántartó irodában” – meséli. A hosszúra nyúlt ügyintézést annak tulajdonítja, hogy előtte nem sok hasonló esettel találkoztak a hivatalban. Évente két-három alkalommal látogatja meg édesanyját Budapesten, de aztán siet is vissza, hiszen Gyergyószentmiklóson otthonra lelt.

Hazahozott tudás

Czimbalmos Attila gyergyószárhegyi festő-restaurátor lényegében tanulni ment Budapestre, csak egy kicsit hosszabbra sikeredett a magyarországi tartózkodása. „Abban az időszakban, amikor érettségiztem, Romániában még nem képeztek festő-restaurátorokat” – indokolja 1993-ban történt távozását Czimbalmos, de azt is hozzáfűzi, hogy lényegében a Lázár-kastély közelsége késztette a restaurátori pályára és az a gyermekkori álom, hogy majd egyszer ő restaurálhatja szülőfaluja műemlék épületeit. 2002-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében, ám a hazatérésre csak 2006-ban gondolhatott.
„Azt hittem, hogy a diplomámat lobogtatva könnyedén hazatérhetek, és máris munkához láthatok, de nem így történt” – fejtegeti a restaurátor, és elmondja, bonyodalmas, hosszas folyamat volt a diplomája honosítása, a jogosítványok megszerzése. Most már saját vállalkozása keretében restaurál, és büszke arra, hogy első munkái között éppen szülőfaluja kultúrotthonának sikerült visszaadni egykori szecessziós csillogását. És a gyermekkori nagy álom – a Lázár-kastély pártázatának feltárása és resturálása – is elérhető közelségbe került.
Veres Valér szociológus: sokakat a kudarcérzet tart távol
Romániában alig léteznek migrációra vonatkozó adatok, ezért a jelenség nagyon nehezen kutatható, nyilatkozta a Krónikának Veres Valér szociológus, a Babes–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa. Elmondta viszont, hogy személyes tapasztalatai is alátámasztják a hazatelepülés jelenségét. Az egyetemen több olyan kollégája van, akik külföldi tanulmányok után tértek haza. Némelyikük jól fizető kutatói állást hagyott maga mögött, és egy éven át lebegtette annak a lehetőségét, hogy visszatér a külföldi intézetekbe, aztán mégis itthon ragadt.
Veres Valér szerint azoknak könnyebb visszatérni, akik gyermekként, a szüleik döntése következtében kerültek külföldre. Nekik ugyanis ez nem jelenti annak a beismerését, hogy nem találták meg számításaikat. A szülők generációjából viszont sokakat éppen ez az érzés tart továbbra is távol. A szociológus szerint elsősorban a Magyarországra távozottak számára szempont, hogy addig térhetnek vissza, míg a gyermekek nem kezdték el ott az iskolát. A szülők ugyanis úgy érzik, a hiányos romántudás később nehezen pótolható.
Veres Valér felvetésünkre elismerte, a román nyelv megtanulásától való eltúlzott félelem afféle fóbiának is tekinthető. Az EU-ban ugyanis általában sokkal gyakorlatiasabban viszonyulnak egy-egy nyelv megtanulásához.

VajdaságMA - Krónika

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.