Beszélgetésünk történészi munkásságához kötődik. Olyan történészpályát próbáltunk közösen számba venni, amely magán hordozza az erdélyi magyar történetírás legfontosabb jegyeit a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveitől napjainkig.

– Magyar nemesi családból származol, kúriátok volt Nagyenyeden. Mennyire határozta ez meg későbbi életed?
– Gyermekkoromra ez a származás nyomta rá bélyegét. 1951-ben lakoltattak ki nagyenyedi kúriánkból: édesapámat Tövisre vitték kényszerlakhelyre, édesanyám Kolozsvárra került velem. Hároméves voltam akkor. „Kizsákmányoló” származása miatt anyám csak mosónőként talált munkát. Rettenetes körülmények között, egyszobás kis lakásban húztuk meg magunkat. Pici gyerekként éltem át édesanyám kínlódásait, szenvedéseit, a megaláztatásokat. Végül Kolozsváron maradtunk, itt végeztem el a középiskolát, majd az egyetem történelemszakát.
– Ha egyetemre felvételizett az ember, akkoriban rossz útravalónak számított az „úri” származás...
– Emlékszem, harmadéven véletlenül a kezembe került felvételi dossziém. Öles, piros betűkkel rá volt írva románul: maghiar... Jó, hogy csak a nemzetiségemet, és nem a származásomat vették figyelembe. Szerencsére, a hetvenes évek elején a származás már nem volt annyira fontos. Amikor 1973-ban kikerültem az egyetem padjaiból, turkológiával akartam foglalkozni, érdekelt a magyar nép eredete. Akkoriban Imreh István tanárom hívta fel a figyelmem arra, hogy ne kalandozzak olyan utakra, amelyek számomra járhatatlanok. Így kerültem Gyergyóremetére történelemtanárnak...
– Kire emlékezel szívesen egykori tanáraid közül?
– Szakmailag Imreh István irányított, neki köszönhetem, hogy 1972-ben, a Korunkban megjelent az első írásom. Tőle tanultam, hogyan kell tanulmányt írni, ő vezetett rá a szakírás útjára. Szakmai előmenetelemben nagy segítséget kaptam Egyed Ákostól és Demény Lajostól is. Hármuknak köszönhetem, hogy történésszé váltam.
– Kutatóként, a magyarság eredetével nem foglalkozhattál, de gondolom, kárpótoltak a Székelyföld múltjával, jelesül Gyergyó vidékének történelmével kapcsolatos kutatásaid.
– Amikor tanárként a Gyergyói-medencébe kerültem, tudatosult bennem, hogy a tájegység múltjának feldolgozása sok elégtétellel kecsegtethet. Elhatároztam, hogy megírom Gyergyószentmiklós történetét. Ez akkoriban nem bizonyult könnyű vállalkozásnak. A kommunista éra keményen behatárolta a magyar vonatkozású történetírást. Szerencse kellett hozzá, hogy az éppen aktuális pártpropaganda szűrőjén átjusson egy-egy ilyen munka. Elsőként Gyergyóremete monográfiáját készítettem el. Akkoriban kaptam levelet Dávid Gyulától, aki egy készülő szociográfiai kötetbe kért tőlem tanulmányt. Eléggé meglepődtem, hogy vidéki kezdő tanárt kér fel a Kriterion egy ilyen munka megírására. Ekkor készültem el a Gyergyóremetei erdőmunkások élete tegnap és ma című tanulmányommal, ez került be a Változó valóság című szociográfiai sorozat első kötetébe.
– A román hatalom számára a magyar történelem soha nem számított a kedvenc foglalatosságok közé. Gondolom, „kitüntetett figyelemmel” kísérték tevékenységed...
– A hetvenes évek viszonylag szabadabb légkörében még hozzájuthattam levéltári dokumentumokhoz, csak részben akadályozták kutatásaimat. Később egyre gyakrabban hangzott el az az érv, hogy a kért levéltári anyag rendezés alatt áll, nem lehet hozzájutni. A csíkszeredai levéltár igazgatója, Boar Liviu például bevallotta: felettesei megtiltották, hogy bizonyos iratokat kiadjon nekem. Akkoriban már figyeltek az államhatalom emberei. Jellemző, hogy az igazgató kollegialitásból kijátszotta ezeket a tiltásokat, és hozzájutottam a keresett anyagokhoz.
– Ezek szerint a Szekuritáté emberei követtek, ismerték írásadat, megfigyeltek. Mennyire volt ez akkoriban veszélyes?
– Fiatal tanárként nem éreztem ennek a súlyát. Jóval később, a rendszerváltás után döbbentem rá, amikor hozzájutottam a szekus-megfigyeléseket tartalmazó dossziémhoz. Már az egyetemen szemet szúrt a magyar történelem iránti érdeklődésem, így szemmel tartottak. A dossziémba történt bejegyzések szerint kezdő tanár korom óta figyeltek. A jelentésekben az szerepelt, hogy a magyar történelem kutatása miatt veszélyt jelentek a román állam számára.
– Az volt a fő bűnöd, hogy eltértél a hivatalos román történelemszemlélettől?
– Egyértelmű, hogy rögtön kiszűrték az olyan tanárokat, akik magyarságtudatot, valós történelemismereteket adtak át diákjaiknak. Gyergyószentmiklóson létrehoztunk egy igen sikeres történelemkört, ahova örömmel jöttek a diákok. Diákdolgozatokat mutattunk be, rendszeresen bejártunk a levéltárba, eljutottunk más településekre. A körnek idővel neve lett Erdélyben. Meghívtak Kolozsvárra, a Korunk-délelőttökre, de sokfelé megfordultunk az országban, kapcsolataink voltak más iskolákkal. Küldetésnek tekintettem a magyar történelem bemutatását, és erre ez a keret bizonyult a legjobbnak. Utólag visszagondolva veszélyes vállalkozás volt ez: megfigyeltek, aprólékos jelentéseket készítettek rólam.
– Ekkoriban fejezted be Gyergyószentmiklósról írt könyvedet. Miért nem jelenhetett meg?
– Aktív tanári és szakírói munkám nyilván kezdett kényelmetlenné válni a hatalom számára.
Úgy próbálták felvenni a harcot a másként gondolkozókkal, hogy igyekeztek szakmailag diszkreditálni. Megpróbálták rám bizonyítani, hogy szakmailag jelentéktelen, középszerű vagyok. Esetemben ez nem működött, mert azok a szaktekintélyek, akiket elmarasztaló nyilatkozatra kértek, nem vállalták. Imreh István professzor például a Gyergyószentmiklósról írt könyvemet pozitívan véleményezte. Hasonlóan vélekedett Kovács József egyetemi tanár, az államtanács alelnöke is. Gyergyószentmiklós 1982-ben ünnepelte fennállásának 650 éves évfordulóját, ekkorra kellett volna a könyvet kiadni. A város vezetősége a fentről jött utasítások ellenére mégis úgy döntött, hogy az évfordulóra kiadják a könyvem. A szekus dossziémban sokat foglalkoznak azzal, hogy a két egyetemi tanár miért véleményezett pozitívan egy ilyen „államellenes, magyarkodó” könyvet? A döntéshozatal különböző fórumain megmaradt néhány magyar megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy egy-egy ilyen munka, a kommunista megtorló rendszer körülményei között is, napvilágot láthasson. Az ő szavuk, legalább is a könyv előkészítésének idején, nagyobb súllyal került latba.
– 1982-ben már bekeményített a Ceauşescu-rendszer. Ekkor üzentek hadat a magyar kultúra még fellelhető végvárainak.
– Valóban a Ceauşescu-rendszer legsötétebb időszaka következett. Egyszerűen betiltották a magyar történelmet és néprajzot: ilyen témakörökben nem lehetett kutatni, szakkönyvet, tanulmányt írni. Az erre kiképzett cenzorok leállítottak mindenféle próbálkozást. Ez akkor nem tűnt ennyire egyértelműnek, emiatt is bíztam könyveim kiadásában. Gyergyószentmiklós történetével párhuzamosan elkészült közben a teljes Gergyói-medence történetét átfogó kéziratom is. Ennek annyiban „érdekesebb” a története, hogy amikor a Kriterionnál megjelenés előtt állt, Domokos Géza annyit mondott: a könyv híre eljutott Elena Ceauşescuhoz irodájához, aki a cenzorok révén letiltotta. Ezzel megpecsételték a sorsát. A város történetéről szóló könyvem kéziratát a Politikai Kiadóhoz nyújtottam be, de akkor már itt is eldurvultak a dolgok: felsőbb pártutasításra 14, frissen megjelent magyar könyvcímet zúztak be. A város vezetősége erről nyilván nem tudott: az évfordulóra készülve úgy gondolták, a könyv helyi szinten megjelenhet. Mint utólag kiderült, nem így történt.
– Egy polgármesteri hivatalnak több lehetősége adódhatott, mint egy könyvkiadónak?
– Tartottam velük a kapcsolatot, ismerték a kéziratot. Többször is beszélgettünk róla, és megígérték, hogy kiadják. Állták is a szavukat, hiszen a könyvet kinyomtatták, csak azzal nem számoltak, hogy a Szekuritáté már mindent tudott. A szekus-dossziémban hosszú oldalakon keresztül foglalkoztak ezzel. Egy Gál Gyula nevű szekustiszt bejegyzése arról szól, hogy a könyv „túl székelyes jellegű, ezért nem jelenhet meg”. A Bukarestben született jelentés arról is rendelkezik, hogy „Hargita megyében mindent el kell követni, nehogy megjelenjen helyben”. A szeku tehát figyelemmel követte a városvezetés minden lépését, és várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson. Erre a könyvkötészetben került sor. A dossziém tanúsága szerint egy Rab Ştefan nevű propagandatitkár parancsára elégették a kinyomtatott lapokat. Ennek köszönhetően nevezték ki Kovászna megye első titkárának. Elrettentésként a városi pártbizottságot példásan megbüntették.
– Miután tiltott listára került, jöttek más megtorlások is?
– A könyveim körüli hercehurca egyik érdekes fejezete, hogy egykori kedvenc tanáromat, Imreh Istvánt is bekísérték miattam a Szekuritátéra. Arra próbálták rávenni, hogy írjon elmarasztaló véleményt rólam és a könyvemről. A dossziémban megtalálható kézirata szerint ugyanazt írta le, amit géppel már megírt a kiadónak. Személyes találkozásainkon mindig elmondta, hogy vigyázzak magamra, mert követnek. A Szekuritáté nyílván úgy dolgozott, hogy az embernek ne legyen tudomása róla. Látszólag szabadon hagytak, nem kísértek be, nem kényszeríttettek tanári állásom felmondására, azonban mindenben akadályoztak. Kényelmetlen helyzetekbe hoztak: például előadást kellett tartanom magyar közösség előtt, de az utolsó pillanatban megtiltották, hogy magyarul beszéljek. Állandóan provokáltak, hogy nyilvánosan mondjak véleményt a magyar történelem számukra kényes kérdéseiről. Terhelő bizonyítékokat gyűjtöttek ellenem tanári állásomból való felfüggesztésemhez. Zaklatták az iskolaigazgatót, szóval megpróbálták ellehetetleníteni az életem.
– Hogyan vészelted át a rendszerváltásig tartó időszakot?
– Az utolsó néhány év nagyon nehéz volt. Szerencsémre nem tudtak semmit rám bizonyítani, így megmaradhattam tanárnak. Végül onnan jött a megmentés, ahonnan nem is reméltem.
Váratlan meghívást kaptam a Román Akadémiától, ahol a székelység történetéről kellett egy több részes előadássorozatot tartanom. Demény Lajos meghívásának köszönhetően utaztam Bukarestbe. Román egyetemi tanárok, az akadémia vezetősége hallgatta végig ezeket az előadásokat. Olyan előadások voltak, amelyeket ma is megtartanék. A tényszerűségre törekedtem. A román szakma elismeréssel fogadta. Ez mentett meg a későbbi meghurcoltatástól. Bukaresti előadásaimról beszámolt a Scânteia című napilap, illetve a Revista de istorie. Bármennyire is korlátolt volt a román történelemtudományi felfogás, a szakma azért elismerte a teljesítményt. A román nyelven írt történelmi tanulmányaim nem kerültek tiltott listára. A hatalom nem tartotta veszélyesnek. Magyar szöveg viszont csak úgy jelenhetett meg, ha össze-vissza faricskálták.
– A rendszerváltás mérföldkőnek számíthatna az erdélyi magyar történetírás újrakezdésében. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
– Sokszor megkérdezik tőlem, hogy a rendszerváltás után miként sikerült 14 könyvet publikálnom, amellett rengeteg tanulmányt, tudományos cikket? Ennek az a magyarázata, hogy a kommunista évekből rengeteg kézirat, gyűjtés, kutatási eredmény várt kiadásra. Erre csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Rögtön a rendszerváltás után azonban megjelent egy fiatal nemzedék, amelynek néhány képviselője minket, idősebb korosztályt akár élve eltemetett volna, megkérdőjelezve addigi munkásságunkat. Nem akarok vitatkozni ezzel a nézettel, nem is érdemes. Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Egyértelmű, hogy sok olyan fiatal került a pályára, akik már értek el eredményeket. Még hosszú út áll előttük, előttünk, hogy az erdélyi magyar történetírás a magát megillető, méltó helyére kerüljön. Ebben sokat segít a rendszerváltás után létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület.
– Miben változott a történelemoktatás? Változott-e lényegesen?
– A magyar történelemoktatás ‘90 előtt és ’90 után is sokban függött a történelemtanár hozzáállásától. Én a kommunista rendszerben is magyar szellemben tanítottam a történelmet. Akkor is megköveteltem diákjaimtól, hogy ismerjék a magyar múltat, kezdve a kettős honfoglalástól, a hétvezértől, az Árpád-házi királyoktól egészen a két világháború közötti időszakig. Ezért is üldözte akkoriban a magamfajta történelemtanárt a Szekuritáté. Tanítási módszereim a rendszerváltás óta lényegesen nem változtak. Mindig a történelmi tényszerűség bemutatására törekedtem. Soha nem hallgattam el a mi múltbéli hibáinkat sem, ugyanakkor reálisan közelítettem a románság, illetve más népek történelméhez. Számomra igen fontos volt a gyerekek magyarságtudatra való nevelése.
– Magyarságtudatot említesz. Minden értéket kikezdő korunkban lehet-e úgy nevelni a fiatalokat, hogy ők is büszkék legyenek őseikre, illetve, hogy ne hagyják el szülőföldjüket?
– Nem fogadom el az olyan elméletet, miszerint nem lehet a gyerek jövőjét befolyásolni. A gyerek elsőrendű példaképe mindig a szülő kell, hogy legyen. Hasonlóan fontos a pedagógus szerepe. Úgy érzem, hogy az 1973-ban elkezdett pedagógusi pályám, amelyhez az elején nem ragaszkodtam, mert kényszernek tartottam, a történelemtudat, a szülőföld szeretete szempontjából sokat jelentett a fiatalok számára.
– A rendszerváltás után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem két székelyföldi főiskolát hozott létre Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson. Ha jól tudom, a gyergyószentmiklósi lett volna az első állami főiskola az országban, ahol csak magyarul folyik az oktatás. Hol bukott el a kezdeményezése?
– Azért szomorú ez a történet, mert egy magyar emberen, jelesül Szilágyi Pál egykori rektor-helyettesen múlt, hogy ez a kezdeményezésünk nem jött össze. Az RMDSZ parlamenti képviselőjeként akkoriban sokat kilincseltem Bukarestben, hogy ez a székelyföldi főiskola valóban magyar nyelvű legyen. A tanügyminiszter és a miniszterelnök is rábólintott, csak éppen az egyetem vezetőségének az aláírása kellett volna. Andrei Margát jól ismertük, ő nem volt kapható erre, viszont rövid ideig Szilágyi Pál helyettesítette őt. Ebben a minőségében aláírhatta volna főiskolánk új státusát, de sajnos nem tette meg. Végül is a multikulturalitás jegyében kétharmad magyar és egyharmad román nyelvű főiskola maradt a gyergyószentmiklósi, ahol turisztikát és földmérést lehet tanulni.
– Hosszú évek óta parlamenti képviselő, aktív politikus vagy, aki a közvélemény szemében elsősorban az erdőmaffiával folytatott harcban vált ismertté, diákjaidról mégsem mondottál le. Ma is tanítsz, főállású oktató vagy. Összeegyeztethető ez a két foglalkozás?
– Nézd, én évtizedek óta tanárember vagyok, aki mindig is büszke volt diákjaira. Ma is zsúfolásig telt terem előtt tartom kurzusaimat. Úgy érzem, hogy amit tanítok, azt örömmel fogadják, nem kényszerből jönnek az előadásaimra. Egy tanárnak aligha kell ennél nagyobb elégtétel.

Makkay József

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.