Hogy hány vajdasági magyar él ma munkavállalóként külföldön, pontosan nem tudni. De az biztos, hogy sok. Mert ha körülnézek szűkebb környezetemben, azt látom, hogy a legtöbb családnak van valakije, aki a biztosabb jövő reményében elhagyta a Vajdaságot. Akkor döbbentem meg, amikor elkezdtem számolni, és kiderült, hogy munkahelyemről, az Újvidéki Rádió egykoron száztagú magyar szerkesztőségéből legkevesebb húszan távoztak a határon túlra, zömében Magyarországra. Megdöbbentő adat. A kilencvenes években a háború és a bizonytalanság miatt mintegy 50 ezer magyar távozott a Vajdaságból, a 300 ezerből. Ilyen lélekszámvesztésre az elmúlt évszázadban az 1944-es magyarellenes atrocitások óta nem volt példa. Azzal a sovány reménnyel, hogy a munkavállalók egy része – elméletben legalább is - még visszatérhet. De sajnos csak elméletben, mert a gyakorlat arról szól, hogy Szerbiában a kisebbségek kiszorulnak a munkahelyekről. Nincs tehát mire hazajönni.

Nem könnyű meghatározni, hogy a távozottak körében hányan vannak az ideiglenes munkavállalók, és hányan azok, akik már új hazát találtak maguknak, és legfeljebb rokonlátogatás céljából látogatnak haza. Tapasztalataim szerint ez utóbbiak képezik a jelentős többséget. A 2002-es szerbiai népszámlálási adatok szerint a délvidéki magyarság 3, 5%-a dolgozott ideiglenesen külföldön. Sovány vigasz, hogy ez, az egyébként is csak fenntartásokkal kezelhető adat alacsonyabb az 5, 2%-os szerbiai átlagnál. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hivatalos szerbiai statisztika mindig is jobb képet festett a kisebbségek helyzetéről, mint ami a valóság. De ha hinni lehetne ennek az adatnak, akkor is tízezerre tehető az ideiglenes külföldi munkavállalónak számító vajdasági magyarok száma. Ezek jelentős része a kilencvenes években hagyta el Szerbiát.
Azok a volt vendégmunkások, akik a hatvanas-hetvenes években próbáltak szerencsét Németországban, Ausztriában, Svájcban, vagy valahol a tengeren túl, már nem esnek a külföldi munkavállalói kategóriába, mert többségük elérte a nyugdíj korhatárt. Egy részük visszatért, sokan azonban – lévén, gyerekeik kinn szocializálódtak – véglegesen ott telepedett le. Haza ők már csak Halottak napján járnak. A Németországi Magyar Szervezetek Szövetségének honlapján egyébként most bukkantam rá az adatra, miszerint a hatvanas-hetvenes években 25 ezer jugoszláviai magyar dolgozott az akkori Nyugat-Németországban. És hol vannak még a többi országok, ahová ugyancsak tömegesen vándoroltak itthoni nemzettársaim?
A kilencvenes években a külföldre távozó vajdasági magyarok kétharmada az anyaországban telepedett le. A többiek, élve a korábbi kivándoroltak vendégszeretetével, akik elküldték nekik a befogadó levelet, elsősorban Németországba, Kanadába, Ausztráliába, Svédországba és Svájcba mentek a nagyobb falat kenyér után. A kilencvenes években évente átlagosan 5000 magyar hagyta el Szerbiát. A tíz év alatt naponta átlagosan 13 magyar intett búcsút szülőföldjének. A kivándorlás ma sem fejeződött be, csak lelassult. Aki ugyanis menni akart, és volt miből új jövőt kezdenie, az már elment. Az itt maradtak zöme kilátástalan helyzetben van, tengődik. Menne, de nem mehet, mert nem tud úgy túladni a házon, hogy a valós piaci árat megkapja érte, amiből valahol a nagyvilágban újra lehetne kezdeni az életet. Az ingatlanra ugyanis itt most nincs kereslet. Számos olyan település található, főként Bánátban, ahol 1-2 ezer euróért már egyholdas portát lehet vásárolni, házzal, kerttel, gazdasági épületekkel. Ha el is adnák, ebből a pénzből nem lehet megalapozni a jövőt, még Magyarországon sem.
Ami viszont az itt leírtak után is kétely marad, hogy a külföldön boldogulást kereső több tízezer délvidéki magyar közül valójában hány számít legális vendégmunkásnak, hány menekültnek és hányan vannak azok, akik már most biztosak benne, hogy nem fognak visszatérni a szülőföldre. Az viszont biztosra vehető, hogy a most zajló elnökválasztás arról is szól, hogy az itt maradt maradék magyar ne csak maradjon, hanem jól is érezze magát maradásában. Ehhez viszont az kell, hogy először önmagunkban és összetartásunkban erősödjünk meg, hogy a magyar ember szavazzon a Magyar Koalícióra, amely reményeink szerint nem jut majd a történelmi VMDK sorsára. Az érző emberek 1990-ben megkönnyezték az első magyar érdekvédelmi szervezet megalakulását és sarjadását. Most ugyanúgy sokan megkönnyezik az összefogás örömét. Én egyelőre nem merem. Mert egyszer már megsütöttem a számat. Reménykedem benne, hogy nem fog megismétlődni a történelem.

Ternovácz István

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.