- Őrnagy úr! A pozsonyi csatában eltérő fegyverzetű és harcmodorú seregek csaptak össze egymással. Egyszeri, véletlenszerű eset-e, hogy itt a keleti taktika aratott győzelmet?
Ekkor valóban kelet és nyugat mérte össze erejét, két különböző katonai kultúra csapott össze, amiből mi kerültünk ki győztesen. A leglényegesebb eltérés a fegyverzetben volt, ami más alkalmazási technikát is jelentett. Nem arról van szó, hogy bármelyik fél totális fölényben lett volna ennek révén, hanem sokkal inkább fegyverzet vagy a hadi eszközök helyes alkalmazásáról. Nagy általánosságban a bajor sereg nehézfegyverzetű volt, vagyis a páncélozott katonákból álló seregekre jellemző kézitusa volt az erősségük, ellenben harcos eleinkkel akik sokkal inkább az íjat és nyilat fő fegyverként használó rendkívül gyors könnyűlovasság alkalmazásában voltak gyakorlottak. A könnyűlovas harcmodornak megfelelően nem tudunk arról, hogy őseink bármilyen vértezetet hordtak volna. Párhuzamok alapján sejteni lehet, hogy felsőtestüket és fejüket bőrpáncél és sisak borította, de ezt régészeti adatok nem támasztják elő, bár az ilyen anyagok nagyon hamar megsemmisülnek a földben. Ez idáig pajzsmaradványok sem kerültek elő a honfoglalás kori sírokból. Ennek megfelelően a magyarok egy olyan típusú csatát igyekeztek kikényszeríteni, melyet legfőképpen távolba ható fegyvereikkel tudtak megvívni.

- Az eltérő taktika és fegyverzet hogyan nézett ki a gyakorlatban?
A nomád hadviselés sikerének legfőbb feltétele volt az összetett íj biztos kezelése. Egy harcos kora gyermekkorától gyakorlatozott egyre erősebb fegyverekkel, míg végül halálosan pontos lövést tudott leadni mozgó lováról egy szintén mozgó célra. Bár az 50-70 méterről leadott pontos lövés is életmentő lehetett a csata forgatagában, azok az összehangolt nyílzáporok voltak igazán fontosak, melyeket 180-220 méterről zúdítottak az ellenség harcalakzatára. Kezdetüket és végüket, irányukat és az ehhez szükséges csatarend felvételét mindig a vezér határozta meg, ami gyakran brutális eszközökkel fenntartott nagyon kemény fegyelmet kívánt! Ezek a nyílfelhők már messziről leolvasztották az ellenség létszámát, lovaikat megvadították, az életben maradottakat megfélemlítették, és ez lehetővé tette a véres közelharc elkerülését. Ebben a helyzetben az íjásznak elég volt csak a lándzsa és a kard hatótávolságán kívül maradnia, s nyergében megfordulva a mára már legendává vált hátrafelé lövést alkalmazva pár méterről végzett nehézfegyverzetű ellenfelével, vagy annak lovával. Nyilvánvaló, hogy a nomád harcosokra a legnagyobb veszélyt a közvetlen kézitusa jelentette ezzel a lovassággal. Ennek lehetőségét soha nem lehetett kizárni, s leggyakoribb fegyvere a szablya volt, bár használata a régészeti leletek alapján nem mondható általánosnak. Ezzel a lovas, ha tehette, kerülte a hosszadalmas vívást, inkább ellenfele mellett elvágtatva igyekezett egy jól irányzott „húzva-vágó” mozdulattal megvágni azt, kihasználván lova lendületét is. A borotvaélesre köszörült penge hosszú, metszett sebet ejtett, mely a fegyver kihúzásánál tovább mélyült a szablya görbülete miatt. Mivel a fegyver igen könnyű volt, rendkívül gyorsan lehetett vele bánni. Ennek ellenére jelentős hátránya volt, hogy nem rendelkezett kellő sújtóerővel, és egy egészen gyenge páncélozás is hatástalanná tehette a vágást. Emellett a szablyapenge könnyen lapjára fordulhatott a célfelületen, ha a mozdulat nem volt tökéletesen pontos. A sírleletek alapján eleink fokosbaltát is használtak, ami egy erős férfikézben még a sisak és páncél ellen is hatékony lehetett, természetesen munkaeszközként is igen hasznos, valószínűleg minden férfi rendelkezett vele.

Nagyon ritka leletként lándzsák is előkerültek, de használatuk gyakoriságát nem lehet megítélni. Többnyire 20-40 cm hosszú levél alakú pengével bírtak, mely köpűvel csatlakoztak a nyélhez. A fegyverzet részének tekinthetjük a fegyverövet, ugyanis a nomád harcos minden eszközét erre akasztotta, hogy felsőteste szabadon mozoghasson. Az öv veretei, díszítettsége viselőjének gazdagságát és hatalmát is mutatta.

- És az ellenfél mivel vonult fel ellenünk?
A bajor sereg merőben mást mutatott, mint a területüket védő magyarok, fő erőssége az ellenállhatatlan lovasroham volt. A bajor lovasság tagjai valószínűleg könyékig és térdig érő sodronyvértet viseltek, fejükön egyszerű, csak a fej felső részét védő, enyhén csúcsos sisakot viseltek, mely keretből és az arra szegecselt vaslapokból állt. Fő fegyverzetük a lándzsa, kard és kerek pajzs volt, lábukat már kengyelben támasztották. A sodronying vas, elvétve acélgyűrűkből épült fel. Egy inghez átlag 30 000 gyűrű kellett, súlya 15 kg körüli volt. Nagyon hatékony védelmet nyújtott, mert eloszlatta a csapás vagy döfés energiáját. A vért alatt nagyon vastagon bélelt, rugalmas vászonkabátot hordtak, ami a test feltörését megakadályozta, és hatékonyan tompította az ütéseket. A fentebb leírt láncing csak az erősebb lándzsadöfésnek, a nagyon pontos, erőteljes kard- és csatabárdvágásnak, és a pár méterről jövő nyíllövésnek nem állt ellen. Az igazán veszélyes csapásokat és a nyíllövéseket a körülbelül 3 cm vastag, deszkából készült, acélperemmel megerősített pajzzsal igyekeztek felfogni. A pajzsra belülre bőrpántokat rögzítettek, alattuk az alkar helyét kipárnázták, a harcos ezekbe bujtatta kezét, hogy szilárdan tudja tartani aránylag nehéz védőeszközét, mely a felső testét oltalmazta.

A test páncélozása óriási előnyt nyújt a közelharcban, hiszen nagymértékben csökkenti a csata közben előfordulható fizikai behatásokat. A nehézlovas legnagyobb becsben tartott fegyvere a kardja, másik a döfőlándzsa volt. Utóbbi egy körülbelül 3-3.5 méter hosszú keményfa rúd, melynek végére egy masszív, acélból kovácsolt mintegy 20-30 cm-es levél alakú, rombusz keresztmetszetű tüske volt rögzítve. A lovag e félelmetes nyársat vagy a válla fölött tartotta - mintha dobni akarná - vagy a hónaljába szorította, lábát a kengyelbe szilárdan megvetette, és lovát teljes sebességre ösztökélve igyekezett ellenfelét megdöfni.

- Ejtsünk itt pár szót a mindennek a terhét viselő lovakról is.
A magyarok haderejének alapja - egy kis túlzással - az íj mellett a ló volt. A lovakról nagyon keveset tudunk, csak az állapítható meg, hogy állományuk nem volt egységes. Túlnyomó többségben meleg vérű, kis lovakat használtak, melyeket nem patkoltak, és irányításukhoz sarkantyút nem használtak, csak lovaglópálcát. A legendás "nyereg alatt puhított hús", nem étkezési célokat szolgált, ahogyan azt a nyugatiak vélték, hanem a ló feltört hátát gyógyították vele. A fentiekből világosan kiderült, hogy ezek a felszerelések és eszközök a távolsági harc sikerét szolgálták. Mai becslések szerint a kalandozók menetsebessége 12-25 km volt naponta, málhától, fogatoktól és a tereptől függően. A harcoló csapat sebességét 30-40, a felderítőkét ennél jóval magasabbra, akár 70 km-re is tehetjük ugyanekkora idő alatt.

- És az ellenfelek hátasai?
A nehézlovas katona pénzbeli értékének egyik legnagyobb hányadát mindig a harctéri szolgálatra alkalmas hadimén tette ki. Ezeket az állatokat külön erre a célra tenyésztették, válogatták, nevelték, ellátásukra különösen nagy figyelmet fordítottak. A nehézlovas lovát társának tekintette, hiszen teherbírásától, betanítottságától az élete függhetett.

- Mi volt az oka, hogy a Pozsonynál bevált felszerelés és harcmodor később kudarcot vallott és átadta a helyét a korábbi ellenfél harcmodorának? Változott-e Pozsony után valami a nyugati hadviselésben?
A nehézlovas hadviselést a lándzsával végrehajtott tömeges roham ellenállhatatlan ereje, és félelmetessége tette oly hatékonnyá. Pár száz nehézlovas többszörös túlerőben lévő könnyűlovasságot, vagy gyalogságot képes volt elnyomni súlyánál, és lendületénél fogva. A sikeres roham után kibontakozó közelharcban a páncélozatlan ellenfélnek pedig már reménye sem maradt a győzelemre.

Természetesen a nyugatot már megjárt kalandozó magyarok nagyon jól tudták, hogy ezt a félelmetes rohamot kell mindenképpen elkerülni, és olyan helyzetbe kell hozni a bajor seregeket, hogy nehézlovasaik ütőerejét ne tudják kihasználni. A pozsonyi csata ékes példája ennek, amikor a nyers erő fölött győzedelmeskedik a jól kiszámított taktika, mely igyekezett elkerülni a pusztító, de mindenképpen véres veszteséggel járó közelharcot. A magyar harceljárás egyik legfontosabb eleme lehetett, hogy színlelt visszavonulással hosszú és fárasztó üldözésre kényszerítette a bajorokat, mellyel seregeik térbeli elrendeződését elnyújtották és ez lehetővé tette, hogy több részre szakítsák őket. A vonulókat állandóan zaklatták, majd a kimerült bajor sereget vagy visszavonulás közben vagy mikor táborukba zárkóztak, megsemmisítették. Fontos hangsúlyozni, hogy nem kizárólagosan valamiféle „csodafegyverzet” győzte le - jelen esetben a legendás magyar íj - a másik hadsereget, hanem az a taktika amely lehetővé tette, hogy a magyarok saját eszközeik lehetősegeit maximálisan kihasználhassák, ugyanakkor ellenfeleinket arra kényszerítették, hogy számukra a legelőnytelenebb módon harcoljanak.

A magyarok által alkalmazott taktika még jó ideig sok győzelmet biztosított számukra. Mikor a meglepetés elmúlt, és egy-egy rátermett vezető felismerte, hogy a nehézlovasságra ugyanolyan fegyelmet kell kényszeríteni, amilyet a nomádok tartanak, jött el a nyugati sikerek korszaka.

A magyar íj

Az egyszerű faíjat túlfeszítve legkönnyebben a cél felőli oldalán lehet eltörni. Az ázsiai íjkészítők hamar rájöttek arra, hogy ezt az oldalt kell megerősíteni valamilyen rugalmas húzóerőt tűrő anyaggal, állati ínnal. Az íj hasára, vagyis a lövő felőli oldalra pedig egy nyomóerőknek ellenálló, de rugalmas anyag, szaru került. A magyar íjakra jellemző még, hogy a rugalmas karok végén egy-egy merev íjvég található, amelyekhez a húr kapcsolódott. Az ilyen összetett íjak különlegessége volt, ezek a fegyverek ajzatlanul, vagyis húr nélkül is görbültek, de felajzáskor ezzel az ívvel ellentétes irányban kellett meghajlítani az íj testét, s ez a megoldás jelentős előfeszítettséget okozott, mely növelte a fegyver erejét. Egy ilyen íj elkészítése körülbelül fél évet vesz igénybe, és nagy kézügyességet és türelmet igényelt. A rekonstruált íjakkal 200-210 méter körüli maximális lőtávolságot lehet elérni, az íjász erejétől és ügyességétől függően. A 60-70 cm hosszú nyílvesszőket természetes növésű sarjhajtásokból vagy nádból készíthették, melyhez a nyílfejeket egy hegyes tüskével erősítették a vessző furatába, és még oda is kötözték azokat. A nyílvesszők másik végére bevágást készítettek az íjhúr számára, s végül az egyenes repülést segítő tollakat erősítették fel ragasztással és kötözéssel. A nyilakat, egyszerre mintegy 12-16 darabot, egy kb. 80 cm hosszú bőrből vagy nyírfakéregből készült tegezben tartották. Hadjáratra egy harcos akár két-három íjat is vihetett magával, a hozzá való nyílvesszőkkel együtt.

A magyar szablya és a nyugati kard

A könnyű, kb. fél kg-t nyomó honfoglalás-kori szablya pengéje enyhén ívelt, a hegy felőli harmadát többnyire kétélűre köszörülték, vagy a penge síkjából kiugró fokéllel látták el, ami a szúrás hatékonyságát növelte. A szablyák penge felé hajló, vasból, ritkábban bronzból és ezüstből készült keresztvasai csónak alakúak, mindkét végüket gomb zárja le, közepén rombusz alakú díszítmény van. A görbült markolatot henger vagy körte alakú két részből illesztett markolatgombbal zárták le. A fegyver azt eredményezte, hogy a penge alsó harmada egy síkba került a markolattal, mert így kényelmesebb volt a döfés. Az előkerült fegyverek kis száma azt sugallja, hogy főleg az adott közösség vezetőjének tulajdonában lehetettek. Díszítettségük között is óriási lehetett az eltérés. A különösen finoman megmunkált szablyák szerelékei aranyból, vagy aranyozott ezüstből készültek, ezek elsősorban méltóságjelvényként funkcionálhattak. Az egykezes nyugati kard első látásra egy kétélű pengéből, markolatból, markolatgombból, és keresztvasból álló egyszerű vágóeszköz. Valójában egy bonyolult szerkezet. Nem lehetett túl könnyű, mert nem volt vágóereje, ha meg túl súlyos lett, forgathatatlanná vált. Fontos volt, hogy a kard súlyvonala minél közelebb legyen a kézhez, s így könnyen és gyorsan mozgatható legyen. Az ideális értékekre valósággal "behangolták" a kardot a markolatgomb és a keresztvas méretezésével, mert csak egy finom fegyver teszi lehetővé a hatékony vívótechnikát, vagyis azt hogy a harcos összenőjön fegyverével. A markolatgombbal szükség esetén ütöttek is, a fogást is biztosabbá tette, a keresztvas a pengéről lecsúszó vágásoktól óvta az ujjakat. Rengeteg gyakorlás, remek tempóérzék, kiváló összhang kellett egy tökéletes vágás kivitelezéséhez, melynél a kard egy pontján kellett hatni az egész test erejének. Ez az erő tette lehetővé akár egy páncélozott kar levágását is. A kardvívás művészetének elsajátítása veleszületett adottságokat, és gyakorlással eltöltött évek sokaságát követelte.

Névjegy: Töll László őrnagy
Főmuzeológus. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezető-helyettese. Szakterülete a középkori fegyvertörténet, a múzeum középkori fegyvergyűjteményének felelőse.

Forrás: Szent Korona Rádió

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.