Árpád fejedelmünkre hajlamosak vagyunk csupáncsak mint honfoglalóra emlékezni. Elfelejtjük azt –az idei év pedig sajnálatosan mindnyájunkat rádöbbentett a hideg valóságra-, hogy Árpád apánk nemcsak hont foglalt (visszafoglalt[1]) nekünk, hanem elődeitől eltérően meg is tartotta ezt nekünk! Mindnyájan – a Kárpát-medence teljes lakossága - e csatának vagyunk a „gyermekei”. És kötelességünk emlékezni nemcsak a Honfoglalásra (Honvisszafoglalásra), és nemcsak a pozsonyi csatára, hanem arra az emberre, aki mindezt véghezvitte, mert hitt abban, hogy amit tesz, az népének jó. Hitte, mikor édesapját feláldozták a Kárpátok bércei között. Hitte ezt akkor is, mikor kiszemelt utódját, elsőszülött fiát a Honfoglalás közben elveszítette. Töretlenül hitte akkor is, mikor honmegtartás közben, a Pozsonyi csatában elveszíti három vitéz, középső fiát. És hitte akkor is, mikor túl a Honfoglaláson, túl a Honmegtartáson, a győztes Pozsonyi csata után elégedett mosollyal orcáján, népének áldozva életét, örökre lehúnyta szemét. Mert tudta, hogy „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”. Méghozzá hibátlanul.

Hiszen nyugaton egészen a Lech folyóig magyar „felvonulási területté” (nevezhetném határnak, vagy gyepűnek is) vált a teljes terület.[2] Ez nemcsak azt jelentette, hogy az itt élők nekünk fizettek adót, a mi hadseregünkbe kellett segédhadakat kiállítaniuk, hanem azt is, sőt elsősorban azt, hogy a magyar nép nyugodtan, senkitől sem háborgatva a (nagyjából a mai Ausztriára és Bajorországra eső) gyepűn ezerszer meg lehetett (volna)[3]verni az ellenséget, mire eléri az első törzsszövetségi települést. És természetesen a pozsonyi győzelmünk kellően elbátortalanította ellenségeinket egy hasonló offenzívától – a következő támadásukra 123 évet kellett várni, és hasonló „eredményeket” mutathattak fel utána a támadók. Sebeket. Már legalábbis az a néhány harcos, aki hazatért. Mert a többség nem élte túl. Másrészt a pozsonyi győzelem tette lehetővé azt, hogy a magyarság visszavegye a Nagy Károly frank uralkodó által 800 körül elrabolt Avar Kincseket.[4] No, és persze az egyéb kincsek, rabszolgák, állatok, fegyverek – egyszóval a zsákmányszerzést is, hiszen a kalandozások céljai között ezek is szerepeltek.

De Árpád életműve nem a 970-ig[5] tartó időszakra korlátozódik, sőt, nem is 1001-ig tart, de még csak nem is 1301-ig, mikor utolsó vére távozik az élők sorából, hanem bizony a mai napig. És életműve nem néhány zseniális hadicselből, nem néhány hihetetlen győzelemből áll, hanem arról szól, hogy képes volt egy maroknyi népnek ott hont építeni, ahol az övénél nagyobb népeknek nem sikerült. „Egyetlen másik nép sem volt képes arra, hogy ezer éven keresztül megmaradjon itt, a közép-európai hadak útján. Ez a tény jogos büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön minden magyart.”[6] Hiszen az a nép, melyet ő ide vezetett, az még mind a mai napig itt van! Hiába volt itt török, tatár, orosz, osztrák, mi itt maradtunk. „A víz szalad, de a kő marad.”[7]. És a kő maradt. Bár a víz kicsire csiszolta az idők folyamán, színén és keménységén még 1100 év távolából is látszik, hogy kik vagyunk. A „Pozsonyi csata gyermekei”, mint már fentebb írtam egyszer, úgyhogy most már feljogosítva érzem magam az idézőjel használatára. Most biztos felvetődik az olvasóban az a kérdés, hogy miért pont a Pozsonyi csatáé, miért nem valamelyik másik magyar történelmi fordulópontéi. Például miért nem a Vérszerződésé? Hisz a magyar nép akkor született! Vagy miért nem a Honfoglalásé (Árpád-féle Honvisszafoglalásé)? Hiszen a már meglévő népnek ekkor lett országa! Vagy miért nem az 1000-dik évé? Amikor Európa szellemi ura, a pápa elismeri Magyarországot, amikor megkapjuk tőle a Szent Koronát, amely azóta a Magyar Állam jelképe, és a magyar jogrendszer alapja. És lehetne még sorolni tovább. De nem teszem, mivel mi a Pozsonyi csata gyermekei vagyunk. Hiszen a Vérszerződés az nem jelenti egyből azt, hogy ott nép született, ez a szövetség utána fel is bomolhatott volna, főként egy sikertelen Honfoglalás (honvisszaszerzési kísérlet) esetén. Tehát a Vérszerződés kiteljesedésének kulcsa a Honfoglalás(Honvisszafoglalás). Ami pedig önmagában szintén nem minden, hiszen ha a 907-es egyesített nyugat-európai hadjárat sikerrel jár, annyiban vagy visszaszorulunk Etelközbe, vagy meghalunk mind. Tehát a Honfoglalás kulcsa a Pozsonyi csata (hasonló későbbi honvédő háborúk/csaták - pl. az 1030-as - azért nem lehet, mert az feltételezi azt, hogy mi még mindig itt vagyunk...tehát megnyertük a Pozsonyi csatát..). És ugyanez vonatkozik mindenre, ami 907 után történt. Tehát összegezve: a (kárpát-medencei) magyar lét kulcsa a Pozsonyi csata volt. Magyarán mégegyszer: a Pozsonyi csata gyermekei vagyunk. De hogyha már ennyit írtam erről a csatáról, akkor feltételezheti a kedves olvasó, hogy ennek a csatának a lefolyása sem lehetett „szokványos”, mint pl. a Muhi-, a Mohácsi-, a Trencsényi-, vagy a Temesvári csatáé volt. Nem is volt az!

Már a háború „mottója” sem ilyen „szokványos”, mint például: szerezzük vissza a barbároktól Pannóniát; vagy: álljunk bosszút raboskodó véreinken; vagy: fizessük meg most nekik vasban az adót[8], hanem bizony Gyermek Lajos, bajor király azt rendelte, hogy: „a magyarok kiírtassanak”[9]. Tehát bizony e csatában – bár nem tudta – a világ legfiatalabb népe, a magyar, az életéért küzdött. Szerencsére magának az ütközetnek a lefolyása nem ennyire ijesztő, hisz (ha szabad ilyet mondani) sima győzelmet arattak eleink[10]. Ugyanis a többszörös túlerőben lévő ellenség erőit kettéosztotta: az egyik a Duna déli(jobb) oldalán, míg a másik az északi(bal) oldalán vonult. Közöttük hajóhad, mely - a történelemből jól ismerten – utánpótlásként, élelmezési és összekötői feladatokkal indult. A hajóhad amúgy minden(!) hasonló esetben ugyanúgy, a Duna mélyén végezte. De ez majd csak a csata utolsó mozzanata lesz. Először ugyanis, mihelyst az egyesült német-római hadak átlépik a „határt” - a Lech folyót - a határ-, és gyepűvédők már azonnal megkezdik a támadók módszeres piszkálását, lassítását, miközben folyamatosan tájékoztatják a hadvezetést (a helyileg „illetékes” törzsfőket, akiktől pedig a hírek Árpád fejedelem kezébe jutnak) az ellenség helyzetéről, erőiről, erősségéről. Tehát Árpád tudta, hogy mekkora had ellen kell mennie, így ennek megfelelően csak a felvidéki és dunántúli törzsek hadait[11] szólította harcba, akikkel el is indult megvívni élete csatáját. A fejedelmi had a Duna jobb partján fölfele haladt, míg július 4-én szembe nem találkozott a salzburgi érsek vezette sereggel, melyet 5-ére teljesen felőröltek – hála a magyarság csodafegyverének, a (reflex)íjnak. Majd még aznap este - még mielőtt a déli had vereségéről a többiek tudomást szereznének - a teljes had átúsztatott a Dunán, és hajnalban az ő nyilaik fütyülték az ébresztőt Luitpold herceg seregének. Itt egy irtózatosan kemény (ismételten) kétnapos harc után újfent őseink üldözték a menekülő ellenséget. Ez után – vagy más források szerint még első nap – megtörtént a hajóhad elsüllyesztése is. A csatában szinte a teljes bajor-német vezető réteg ott maradt. A fővezér Luitpold herceg, Ditmár érsek, 2 püspök, 3 apát, a királyi főasztalnok, és még 19 bajor főúr valamint több ezer alacsonyabb rendű/rangú katona vesztette életét. Sőt, a menekülőket üldöző lovasaink még Ennsburg mellett, a személyesen a Lajos király vezette tartalék sereget is megverték, a szokásos ’színlelt menekülés a tartalékot rejtő erdőig’ módszerrel, ahonnan a bajor uralkodó is csak nehezen vergődött ki, majd el Passau várába. Így fordult a kocka. A támadókból (többnyire) halottak, a megtámadottakból pedig győztesek lettek. A sváb évkönyvek így emlékeznek meg erről: „907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták”. Illetve elmondják, hogy: „a bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.” Riesler így ír erről a bajorok történetében: „egy balszerencse, ami az egész bajor történelem során nem ismétlődött meg”. Tehát a vesztes oldal krónikásai (akik mindig szépítgetik a vereségeket) ezt a csatát meg sem próbálják kimagyarázni, inkább egy mondatba gyorsan belezsúfolják a tényt, hogy aztán majd a 2. augsburgi csatát oldalakon keresztül részletezve, cifrázva, agyonfényezve adják elő. De ezt elmondják. És ez a lényeg. Viszont ennek a fényes diadalnak ellenére apáink nem mulattak, nem tartottak hatalmas tivornyákat, hiszen a 67 éves hős fejedelem, - a legfényesebb csillag népünk történetének egén - elhunyt. A csatát, melyet ő vezetett, végigharcolta, majd súlyos sebbel ’ágynak esett’. Valószínűleg itt tudta meg, hogy három középső fia, a 43 éves Tarhos, a 41 éves Üllő, valamint a 35 éves Jutocsa is életét áldozta népéért, nemzetéért, hazájáért. Majd még valószínűleg ő adta meg az engedélyt az üldözőknek a menekülők üldözésére, és mindezek után a Nagy Fejedelem „ha még élt, megnyugodhatott nemzete sorsában s szemeit azzal a tudattal zárhatta le, hogy népe nem jut a hunok és avarok sorsára. Az új haza immár Nyugat felé is biztosítva volt.”[12]

A Honfoglaló (Honvisszaszerző) Fejedelem személye, alakja elengedhetetlen szereplője minden, a magyar történelemmel foglalkozó műnek. Az első ilyen történelmi műveket általában a magyarság akkori helyzete, az elnyomottság, illetve az ebbe való beletörődés ihlette, valamint az irodalmi szemlélet változása is pozitívan hatott az ilyen alkotások keletkezésére. Talán az első ilyen, az Dugonics András műve, az Etelka volt 1788-ból, majd Csokonai Vitéz Mihály is tervezett írni egy hasonló időszakban játszódó trilógiát. Sajnos, korai halála ennek még az elkezdésében is meggátolta. Később Berzsenyi A magyarokhoz I-II-ben említi meg Árpádot, hiszen Nagy Fejedelmünk a tisztaságot, a büszkeséget, az erőt és nem utolsósorban a hazaszeretetet jelentette akkor, és jelenti most is! Két legszentebb irodalmi alkotásunkban – a Szózatban és a Himnuszban – is van egy-egy olyan rész, melyben Vörösmarty illetve Kölcsey visszatekint a nemzet múltjába és megnevezi azokat a személyeket, akiket elég fontosnak tart erre. Természetesen a „hős Árpád” mindkét műben meg van említve, gyönyörű verssorokban, az őt megillető szavakkal.

A fenti művek után született még sok hasonló témájú – de hasonló „minőségű” viszont már nem. Pontosabban még nem. Merthogy jött 1895, a Milleniumi ünnepségek megtartásának kitűzött dátuma, mely alkalmából rendkívül sok – különféle – pályázatot hirdettek. Többek között ekkor készült Feszty Árpád világhírű panorámaképe, A magyarok bejövetele. Ugyancsak a Milleneniumra készített Munkácsy is egy képet, Honfoglalás címmel, melyen az előbbihez hasonlóan Árpád fehér lovon ül. Minkét művész a Fejedelmet központi helyen tünteti fel, személyüket egyik esetben sem takarja senki, alakjuk a többi alak fölé magasodik, rendkívül jó példák a romantikus festményre. Mindemellett természetesen Árpádot úgy ábrázolták, ahogy a Honfoglaló Fejedelem azt megérdemli, pontosan úgy, „ahogy az a nagy könyvben meg van írva.” A Hősök terei szoborkompozíciónak – mely szintén ekkorra készült – is központi részei a hon(vissza)foglaló törzsfők; köztük a Fejedelem is természetesen. Ezen kívül még nagyon sok helyszínen, formában jelenítették meg a Hon(vissza)foglalást, illetve a Hon(vissza)foglalókat, egész Nagy-Magyarországon. Én például a Nemzeti Múzeumban az egyik falfestményen fedeztem őt fel, mely szintén akkortájt készült. Ezután egyre többször, egyre több helyen találkozhatunk nevével. Ilyen például az Árpád-híd, melynek a tervei 1903-ban készültek el. 4 évvel azelőtt, 1899-ben az osztrák udvar 3 csatahajó építésére adott parancsot: a Habsburgéra, a Babenbergére[13], és az Árpádra. Mind a három hajó – bár addigra már elavultak – részt vett az Első Világháborúban. A legnagyobb tetteket közülük – természetesen – az Árpád hajtotta végre. Részt vett az Olaszország elleni megtorló akciókban. Testvérhajóival együtt bombázta 1917. május 23-án Ancorát, majd még ez év december 19-én a cortelazzói nehéz ütegeket lőtte. Testvérhajói után egy évvel 1918-ban iskolahajóvá minősítették vissza, hadicselekményben emiatt már nem vett részt. A háború után Nagy-Britanniának ítélték, de ők továbbadták az olaszoknak, akik 1921-ben lebontották. Ellenben a pusztaszeri Árpád-szobor kialakította kultusz nem szűnt meg a háborúval. Sőt, utána, az itt minden évben megrendezett Árpád-napot nem csak a szegedi Árpád Egyesület ülte meg, hanem megemlékezett itt a „Pro Hungária" Nők Világszövetsége Egyesület, a Zrínyi Ilona Kör, a Szilágyi Erzsébet Erdélyi Nőegylet, a Magyar Írónők, a Selmecbányai Egyesület, és a Jótékony Magyar Asztaltársaság is. Ugyancsak jöttek, koszorúztak olyan félkatonai-katonai szervezetek is, mint a Turul Bajtársi Szövetség, az ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete), az Emericana Danubia Egyesület, a Frontharcosok Szövetsége, az Országos Rákóczi Szövetség, a MOVE (Magyar Országos Védő Egylet), a kisteleki lövészek és a lovasleventék, a TEVÉL (Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája), a Nemzeti Hadsereg Szegeden állomásozó alakulata, Szentes város, Hódmezővásárhely vitézi széke stb. Többek között koszorúzott itt Endresz György és Magyar Sándor, a két világhírű pilóta, akik a Justice for Hungary nevű repülőgépükkel a „magyar igazságot” hirdetve átrepülték az Atlanti-óceánt. Az ünneplők közül nem maradhatott ki a Turul Szövetség és a Turán Társaság sem.

Az ország trianoni megcsonkítása után sorra születtek az irredenta, illetve hazafias témájú nóták, indulók. Melyekben megjelentek a magyar történelem legnagyobb alakjai. Így Kossuth, Rákóczi, a Hunyadiak, Szent László, és természetesen – Árpád is. Míg Szent Lászlóról himnusz született, addig Árpádról induló. Az Árpád Apánk induló szerzőjét nem sikerült kiderítenem, de valószínű, hogy vagy Barna Izsó, vagy Thaly Kálmán írta. Utóbbiról tudni kell, hogy történészként eléggé sokat foglalkozott a Hon(vissza)foglaló Fejedelemmel. A Második Világháború után már nem születtek ilyen témájú művek, ez majd a rendszerváltozás környékén és elsősorban utána születtek. Itt már a (zenei) ízlés változásával elsősorban a rockzenei alkotások jelentősek. Az első a P-Mobil Honfoglalás című szvitje, mely a rockopera műfaj elődjének tekinthető. Érdekes, hogy Szörényi Levente, a rockoperák atyja – még – nem írt konkrétan Árpádról szóló művet. Az Árpád népében nem „osztott szerepet” a Fejedelemnek. Viszont nem csak ez az egy zenei alkotás kapta az Árpád népe nevet. A Magozott Cseresznye nevű nemzeti rock formáció ugyanezzel a címmel írt zeneszámot, valamint feldolgozták az Árpád Apánk indulót is. Ezt idén tisztelgésből a Kárpátia együttes is megtette. Valamint ki kell még emelni Koltai Gábor Honfoglalás című filmjét, melynek zenéjét a Kormorán zenekar szerezte, mint ahogy Kriskó László és Pörzse Sándor filmjének, a Csillagösvényennek is. Ez három kisfilmből tevődik össze, az egyik címe Hazatérés. Mely szám sajnos nem sok. De vigasztaló az a tudat, hogy legalább jól sikerültek. Mintahogy az Árpád Kórház épülete is rendkívül impozáns. Sőt, nagy Fejedelmünk nevét viselte a Keleti-Kárpátokban 1939 és 44 között épített védelmi rendszerünk, az Árpád-vonal is. Vannak olyan emberek - felvidéki magyarok -, akik Árpád fejedelem emlékdíjat vehettek át. A csonkaországban pedig Árpád fejedelem-díjat kaphattak, melyeket Magyar Művészetért Kuratóriuma és a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. olyan embereknek osztott ki, akik sokat tettek a magyarságért. A Szörényi Levente által 2000-ben bejegyeztetett Holdvilágárok Alapítvány kuratóriuma pedig Árpád-pajzsot adományozott többeknek, például Tőkés Lászlónak. Aki szervezője volt, az idén nyáron a Kárpát-medence egyetlen Árpád nevét viselő településén[14] tartott július 8-án. Valamint – mivel magam is íjászom – kötelességem megemlíteni, hogy idén júliusban az Ópusztaszeri Történeti Emlékparkban megszervezték az 1100 íjász fesztivált, ami abból állt, hogy ez az 1100 (valójában majdnem 1200-an lettek) ember egyszerre lőtte ki vesszőit. 3 vagy 4 sorozatot lőttek és állítólag a rendkívül látványos volt. Méltón emlékeztek meg Árpádról. Viszont a Magyar Állam sajnos idén sem meg nem emlékezett, sem emlékdíjat nem osztott, sem szobrokat nem emelt, sem parkokat nem létesített. Sőt, a Milleniumi ünnepségek idején történtekből sem vettek át semmit. Még egy emlék-törvénycikket sem fogadtak el. Pedig, de szépen cseng ez a Honfoglalás emlékére kiadott 1896-os!

„1.§. A magyar Szent Korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított Hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó és balsorsban segítve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság között is fönntartotta.

(...)
3.§. A törvényhozás a kegyelet és a hódolat, valamint a királyi hajlandóság eme nyilatkozataival a magyar állam ezeréves fönnállásának emlékét örök időkre törvénybe iktatja!” (1896/VIII. tc.)

Hiszen ha ő nem hisz abban, hogy küldetése van[15], nem tudta volna végigcsinálni. Ezért is írták róla az egykorúak[16], hogy „tanácsban és gondolkodásban bölcs, harcban kiváló, vitéz és uralomratermett”. Hitte, hogy ezzel a kis néppel, ha összefogja azt, és igazan cselekszik – mindent megtehet. Ma ezt kéne megértenünk: nem sírnunk kellene, hogy milyen zivataros történelmünk volt és hogy most milyen rossz nekünk, hanem tenni kéne, mert ha mi nem teszünk semmit, nem is fog történni semmi. Ha ő nem védi meg akkor a Hazát, nem védi meg más (nép). 1100 év távolából nézve, már tudjuk: tényleg küldetése volt. A ma Magyarságának legalább ezt kellene megértenie: az ő küldetése: népünk léte! És ennek megfelelően kellene ténykednünk; tudva, hogy küldetésünk van! Ha ezt nem hisszük – legalább Árpád iránt érzett tiszteletből kellene ennek eleget tennünk. Ő apját, 4 fiát, unokáit, ükunokáit, egész családját áldozta értünk! És önmagát. Ráadásul mindeközben ide hozott minket. És itt is tartott minket. Az adósai vagyunk. Ezt legalább azzal kellene törlesztenünk, hogy megemlékezünk róla és tetteiről. Én e pályázat elkészítésével úgy érzem, adósságom egy töredékét törlesztettem. Ha ő nincs, én nem (/sem) ülnék ma itt, nem írnám ezt a pályázatot, és ezek miatt nem is vonhatnám le a tanulságot:

„A Haza minden előtt!”

Irodalomjegyzék

www.nemzetidal.gportal.hu - köszönet több írásért, valamint a szerkesztőnek a sok segítségért

www.szentkoronaradio.hu - a kitüntetésekről, díjakról szóló cikkek

www.arpad.org - Bakay Kornél előadása Árpádról, 2007. március 31. Budapest

www.honvedelem.hu - Torma Béla hadtörténész modellje a pozsonyi csatáról

www.fuggetlenseg.hu - Árpád és az Árpádok című történelmi emlékmű (1907)

szerkesztette: Csánki Dezső, írta (valószínűleg) Rónai Horváth Jenő

História folyóirat idei (XXIX évf.) 5-6-os szám

Erdélyi Napló (jún. 27-i szám)

Heti Válasz (valamelyik szeptember eleji szám)

Arvisurák - Paál Zoltán szerkesztésében (1945-82), Püski – 2005

Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar Történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1937

László Gyula: „Emlékezzünk régiekről...” – Képes Történelem sorozat, 1979

                       Árpád népe

...és még csomó más könyv, amik címére már nem emlékszek...

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.