A gajdári hatalmasságok házról házra járva, különböző fenyegetésekkel érték el, hogy a szülők visszavonják kérvényeiket, sőt aláíratták velük, hogy nem akarják magyarul taníttatni gyermekeiket.

A moldvai csángók mindennapos félelmei fölött nem ritkultak a fellegek, és szemlátomást az 1989-es módszerváltás sem javított a helyzetükön. Torokszorító, amikor 2007-ben, az uniós Romániában, a Gajdárra költözött tanár-házaspár szépen kér: ne keressük fel a megfélemlített szülőket, mert kellemetlen helyzetbe hoznánk őket: nehéz lenne beismerniük, hogy engedtek a helyi kiskirályok nyomásának, és lemondtak arról a jogukról, hogy gyermekeiket őseik nyelvén, magyarul taníttassák a községi iskolában. Íme a gajdári történet röviden: az új oktatási kormányhatározat értelmében 43 szülő leadta kérvényét a helyi tanintézetben a heti 3-4 óra magyartanítás céljából.

Pár nappal a tanévnyitó előtt az iskola román ajkú tanárai és az önkormányzat képviselői felkeresték az aláírókat, és visszavonatták velük a korábban leadott kéréseket; a burkolt és nyílt fenyegetések között szerepelt a szociális segély megvonása, és nagy általánosságban minden olyan folyó ügy megnehezítése, aminek intézéséhez a községközpont polgármesteri hivatalának, pontosabban Vasile Dumitru polgármesternek a kézjegye szükségeltetik.

A szóbeszéd

A szóbeszéd szerint, tanévkezdés előtt, a román tanárok végigjárták a falut, és 36 szülőt lebeszéltek. Első körben 7 családfőt nem találtak otthon, de utólag őket is felkeresték, így jön ki a 43. A végeredmény az lett, hogy a tanévnyitó ünnepségen a polgármester, oldalán a rend két egyenruhás őrével, ordítva jelenthette be, magyar tanítás ebben az iskolában márpedig nem lesz. Nincs kérvény, tehát nincs oktatás sem -- mondta a községatya, aki Pásztor Gabriella oktatásügyi államtitkárra is hivatkozott, miszerint ő sem találta helyénvalónak a magyarórák beiktatását az iskola órarendjébe. Ezt a hivatkozást Pásztor Gabriella telefonon keresztül szemenszedett hazugságnak nevezte. Ő szeptemberben éppen azért utazott Gajdárra, hogy sínre tegye az intézményesített magyartanítást.

Kalagor

Kalagort két okból kerestük a térképen: itt lakik a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, másrészt a Sanduleni-i hatóságok innen koppintották a receptet: ha megszorongatják a szülőket, s azok visszavonják a kérvényeket, a magyar ügy magától megoldódik.

Solomon Adrian elmondta: „A szülőkkel elhitették, hogy amennyiben nem hátrálnak meg, elveszítenek minden állami támogatást, beleértve a gyermektartási pótlékot és a szociális segélyt is. Azt is meglebegtették előttük, hogy ha nyakaskodnak, ezentúl hiába fordulnak majd a polgármesteri hivatalhoz, mert minden kérvényüket vissza fogják utasítani. Vannak családok, ahol a hétköznapi életben valóban nem használják a magyar nyelvet, de a faluban mindenki ért magyarul. Ezzel az akcióval a helyi vezetők a türelmünket tették próbára. Látszólag elérték céljukat, mert az idén valószínűleg nem lesz magyartanítás Gajdáron, de van rá példa, hogy hasonló helyi csörték után mégis megvalósult az, amiről soha nem mondhatunk le: hogy a gyerekeink magyarul tanulhassanak”-állította Solomon Adrian.

Templom és iskola

A közigazgatásilag a Coman nevet viselő Gajdáron megálltunk a romai katolikus templom udvarán és néhány fotót készítettünk. A füvet kaszáló bácsikával magyar nyelven beszélgettünk, és a szüret idején az a néhány járókelő is jó napot kívánt, aki éppen a szőlőhegyről jött, vagy oda tartott. A Farkas házaspár tanári lakhelyéhez a helybéliek valósággal kitaposták nekünk az utat, és a portájukon sem kellett túl sokat magyarázkodnunk affelől, hogy mit is keresünk ott. Ezt csak a bákói Ziarul de Bacău újságírónőjének kellett elmagyaráznunk, akivel szinte együtt léptünk be a kapun, s aki szemlátomást nem egészen értette, hogy a trianoni békeszerződés után mi is történt Romániában.

Számára újdonság volt hogy például Csíkszeredában vannak magyar gimnáziumok. Attól szinte rosszul lett, hogy jómagam Kolozsváron magyarul érettségiztem, és emiatt semmilyen hátrányos helyzetbe nem kerültem. Azon érvemet, hogy a mindenkori nebuló az anyanyelvén sajátítja el legkönnyebben a tudományt, lazán lesöpörte azzal, hogy az ő öcsikéje Angliában tanul angolul. God save the Queen, és részemről ennyiben maradtunk. Hál Istennek közbeszólt házigazdánk, Farkas Ferenc Endre: „2006-ban azért költöztünk ide, mert a csángó szövetség alkalmazásában azt hittük, idéntől az alternatív magyar oktatás mellett az állami iskolában is tudunk majd tanítani. Szeptemberig ebben a tudatban éltünk, de a szülőket ért roham minden tervünket fölborította. Senkit nem akarok vádolni, de egy ilyen községben mindenki, a polgármester, az igazgató, a tanítók, ugyanazt az érdeket képviselik. Szerencsétlen helyzetben vannak a csángó közösségek, mivel közigazgatásilag minden kis falut, így Gajdárt is, hozzácsapták egy nagyobb, román vezetésű községközponthoz.”

Fel a kezekkel

Ez sajnos nem western-film, hanem gajdári helyzetkép: az állami iskolában tavaly félóráig feltartott kézzel büntettek 30 elemistát, amiért közülük tízen látogatták a Farkasék magyaróráit. Katonai, sőt, mondhatnám rendőri módszer: a megbüntetett kisebbséget büntesse majd meg az ártatlan többség. Vesszőfutás?

Farkas Gabriella arról beszélt, ahogyan a helyi vezetők a családok legsebezhetőbb pontját, az anyákat célozták meg a „lebeszél” akció folyamán: „A rosszban az a jó, hogy a falu papja nem avatkozott bele ebbe a kérdésbe. Ha megteszi, talán az alternatív magyartanításnak is véget vetettek volna. Vele egyelőre semleges a kapcsolatunk. A szülőket azonban a tanerő keményen megdolgozta. Arra persze nincs bizonyítékunk, hogy a polgármesterék is részt vettek volna az akcióban, de több olyan esetről is tudunk, amikor a bizottság tudván tudta, csak az anya van otthon, és aláíratták vele a visszavonó nyilatkozatot. Fontolgattuk azt is, hogy magasabb fórumok elé vigyük az ügyet, de végül a férjemmel eldöntöttük, a gyermekek érdekében nem tesszük meg. Ha egy kisgyereket naponta atrocitás érik, az többet árt mint a 3533-as törvény érvényesítésének bármilyen sikerélménye.”

A papa a kapuban áll

Laslau Carmil valóban a kapuban áll, amikor hirtelen lefékezünk az iskolába menet. És magyarul mondja, hogy ők is kérvényezték a magyar nyelv oktatását az iskolában. Az űrlapot maga töltötte ki, és írta alá. Tízéves lányuk a tanyasi iskolába jár, és tavaly is látogatta a Farkasék óráit. Nem érti az egészet, csak annyit tud, hogy a rohamosztag a feleségét lepte meg, aki aláírt valamit.

Utólag derült ki, azt, hogy határozottan nem akarja a gyermekét heti 3-4 órában magyarul taníttatni az Ana Petrea vezette iskolában. Mi is körülbelül olyan tanácstalanok voltunk, mint Carmil, amikor néhány perc múlva kirúgtak az Ana Petrea vezetette tanintézményből. A vezető pedagógus az árokparton közölte, hogy ebben a mindenki számára kínos ügyben csak Petrea Clopotaru főigazgató illetékes nyilatkozni. Riportok olvasásában harcedzett olvasóinknak talán nem is kell mondanom, Clopotaru igazgató urat sem égen, sem földön nem tudtuk megtalálni.

Amnézia

A polgármester joviálisan fogad, és csak halványan emlékszik a közel két héttel ezelőtt történtekre. Arról például egyáltalán nem tud, hogy hivatalából bárki is fenyegette volna a gajdári románokat. Szerinte ugyanis Gajdáron nincsenek magyarok, és nincsen magyar vallás sem, mert a római katolikus papot is pópának hívják. Lányos zavarában kezdi az asztalt csapkodni, de a kamerák előtt mérsékeli magát, és orrát törülvén kimondja a nagy igazságot: az úgynevezett magyar nyelvet a faluban nem beszéli senki (kép és hang a szerkesztőnél).

Szerinte az úgynevezett csángóknak, akik saját bevallásuk szerint románok, sokkal jobban jönne az olyan idegen nyelv tanulása, mint az olasz vagy a spanyol. Vasile Dumitru polgármester a kedvünkért rögtönzött sajtóértekezleten azt is elárulta nekünk, hogy semmi baja a magyarországiakkal, de a gajdáriak sem akarnak közösködni velük, pedig azok le is fizették őket. A lefizetésről hamar kiderült, hogy az Iskola Alapítvány által elérhető ösztöndíjról van szó, de amikor ez is kiderült, a polgármester kijelentette, hogy őt tulajdonképpen nem érdekli ez az ügy.

Rendkívül sokatmondó tekintettel nézett ki az ablakon, amikor az Erdélyi Napló azon kérdésére kellett volna válaszolnia, hogy az ilyen önmaguktól értendő események hangsúlyozására miért volt szükség két egyenruhás rendőr jelenlétére az évnyitó ünnepségen. Hatásszünet után Vasile elmondta: a belügyminisztérium megelőzési programjának szerves része a megelőzés. Ezt követően Hasek klasszikus művét ajánlottuk figyelmébe, és akárcsak Svejk a derék katona, sietve ajánlottuk magunkat is, abban kérve a segítségét, hogy megtalálhassuk az iskolaigazgatót.

De nem voltunk elég gyorsak, mert a mai mobiltelefonos világban az iskolaigazgatót időben riasztották ahhoz, hogy egész Bákó megyében ne találhassuk meg. Szemtanúk vannak rá, hogy a következő helyeken próbáltunk a nyomára bukkanni: a saját irodájában, az útkereszteződésnél, a rendőrség előtt, és Onyesten, a kettős számú ipari gimnázium dísztermében.

A széllel szemben

Nem, és nem lehet. De ha kell, a jövő héten még egyszer megpróbáljuk.

Jakab Lőrinc
(Megjelenés előtt az Erdélyi Napló 39. számában)

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.