Többségében a határvidékek Árpád-kori templomainak falait díszítik. Ebből 21 Erdélyben (14 a Székelyföldön) és 20 a Felvidéken található. A mai Magyarországon 5, Ausztriában egy és Szlovéniában egy található belőlük. A Lármafa Találkozók során eddig – beleértve a mostanit is – húszat sikerült felkeresnünk, széltében-hosszában a hajdani Magyarország területén. Ez alkalommal a küzdés jelenetét elemeztük alaposabban és arra voltunk kíváncsiak, hogyan küzd Szent László a lányért és hogyan segíti őt a lány. Zsegrán újdonságnak tűnik az eddigi ciklusokhoz képest, hogy az elrabolt magyar leány a földről ragadja meg a kun kezét, hogy lerántsa. A többi esetben a kunt övénél fogva megragadva veti magát a földre. A kakaslomnici képsoron a király nyila a kun szájából kicsapó láng felé irányul, a küzdelem jelenetében fegyver nélkül küzdenek, miközben a lány a nehéz bárddal a kun bal lábán a horgasinát vágja el, majd a kezében tartott karddal lenyakazza a kunt. A Kakaslomnici képsoron a király lándzsája nyakon döfi a kunt, a lány elvágja a kun horgasinát és lefejezi.

Lám, vonom le a következtetést, összehangolt cselekvéssel le lehet győzni a támadókat. Aztán azon töröm a fejem, hogy 690 (1317) és 627 (1380) évvel ezelőtt, mert ekkor festették a kakasklomnici és a zsegrai templomok Szent László-faliképeit, hogyan jutott el a cserhalmi ütközet híre a Cegőtelkétől légvonalban is közel 400 kilométerre fekvő Kakaslomnicra vagy Zsegrára, amely mostani aszfaltúton is jó 600 kilométere van onnan. Meg aztán hiányoztak a mai értelemben vett hírközlés eszközei is. Sem telefon sem internet nem állt rendelkezésre. A hírvivés egyetlen módja a gyalogos vagy a lovas posta volt. A történet híre mégis eljutott az ország legtávolabbi részeibe is. Falfestmények, legendák és a Szent László nevére szentelt templomok sokasága hirdette a nagy király tetteit. Mindezek fogékony fülekre találtak, hiszen akkor a nép is azt akarta mint a király, és a király is azt tette, amit a nép elvárt tőle. Ezer évig a magyarság és a vele itt élő népek történelme az egész Kárpát medence története volt. Olyan történet, amit közösen éltek meg, együtt építettek fel és ha kellett, együtt harcoltak vagy haltak meg érte. Aztán az egymást követő háborúk, forradalmak és ismét háborúk forgatagában apadó magyarok számával többszörös arányban növekvő más ajkú népesség térhódításával csak a lakosság egy részét, a magyarul beszélőket érdekelték az itt történt dolgok. A trianoni békediktátumtól kezdve aztán a magyarság egyharmada vált idegenné saját hazájában. Ettől kezdve a maradék Magyarországot körbevevő utódállamok által megírt történelem megtanulására kötelezték az itt élő magyarokat és addig ismételték és gazdagították, immár több mint nyolcvan éven át, amíg a kétkedők is magukévá tették a magyartalanított történelmet. A második világháború után a „nemzetköziség és a testvériség" jegyében a szocialista Magyarország is elfelejtette igaz történelmi múltját tanítani.


Felhívás önmérsékletre és a múlt feledésére
A magyar határt a szlovák határtól a Ronyva- pataka választja el. A jelentéktelen patak mellett a Nyárád Duna nagyságú folyónak tűnik. Ha nem hívnák fel rá a figyelmet, észre sem vevődne. Híre viszont, akár a Dunáé, nagy. A trianoni határ kijelölésekor a csehszlovák fél a megáradt patakot hajózható folyónak tüntette fel. Így került a határ túloldalára a Sátoraljaújhelytől mindössze 5 kilométerre fekvő, akkor színmagyar település, a Magyar Betlehemnek is nevezett Borsi. A község keleti szélén álló kastélyban született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, akinek születésével egy nemzeti eszme kelt életre. A kastélyt a Bodrog folyó ártéri erdeje veszi körül és egykor a Bari-pataktól táplált, kettős sáncárok övezte. Önvallomásában a következőket írja szülőhelyéről II. Rákóczi Ferenc:

„Zavar fog el és pirulok, ha arra gondolok, hogy Te, Istenem, nekem és a mindenségnek teremtője, istállóban születtél, én pedig kastélyban. Te szegény pásztorok között, én a porszem és féreg, a Te színed előtt, kastélyban és udvarjárók nagy csődületében." Ha tudta volna a fejedelem, hogy miként züllesztik majd istállóvá születési helyét és hitében, nyelvében miként sarcolják meg szülőfaluja lakóit, talán nem lett volna lelkiismeret-furdalása, hisz a kastélyból valóban istálló, a falu lakóiból pedig másodrendű állampolgárok és üldözött magyarok lettek.

A település kicsiny református templomában megilletődve hallgatjuk azt a harangot amely 331 évvel ezelőtt csilingelő hangjával adta hírül a fejedelem születését. 1654-ben öntötték Eperjesen és a szájról-szájra terjesztett, gondosan megőrzött hagyomány szerint a fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona adományozta azt a borsi egyháznak. E hagyomány hitelességét abban vélik igazoltnak látni, hogy amikor a fejedelem, valamint édesanyja és bujdosó társainak hamvait 1906. október 29-én Kassára hozták a törökországi Rodostóból, ezt a harangot is Kassára vitték, hogy ennek hangja kísérje a hamvakat új nyugvóhelyükre a kassai dómba. Akkor a magyar nyelv „erdőzúgásának" tűnt a sok harang hangja az akkori magyarok lakta Kassán. Az azóta eltelt százegy év óta a szocialista iparosítással érkező betelepülőkkel 235 160-re duzzasztott Kassának mindössze 10 000 magyar lakosa maradt. A bujdosók hamvainak hazaszállításakor rendezett 2007. évi százéves évfordulón a magyarok hangja akár a borsi harang hangja 1906-ban, elveszett a szlovák nyelvűvé vált városban. Persze Borsiban is változtak a dolgok. A valamikori színmagyar falu 1409 lakójából már csak 956 magyar van. Borsiban ma már, más magyar településekhez hasonlóan, a katolikus magyaroknak szlovákul prédikál a plébános és már az óvoda és az iskola is szlovák nyelvű.1993-ban Borsiból csak egyetlen egy gyereket járattak magyar iskolába a közeli Bodrogszerdahelyre. Utóbbi egyébként a Bodrogköz legjelentősebb magyar települése, 2252 lakójából 1515 a magyar. Borsi község lakói már ráálltak arra az útra, amely „idegenségük" feladásával a többségi nemzet tagjaivá lépteti majd elő őket. Így eleget tesznek annak a felhívásnak is, amelyet a szlovák államfő, Ivan Gasparovic fogalmazott meg június közepén: önmérsékletre intette a magyarokat és a múlt feledésére szólította fel őket.

Szép gesztusnak tűnik napjaink konfliktusokkal teli világában egy ilyen felhívás. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk még az „önmérséklettel" és a „múlt feledésével". Nem varrhatjuk a felelősséget a borsi magyarok nyakába, hogy a jobb érvényesülés jegyében szlovák iskolába járatják gyerekeiket. És a katolikus magyarok sem egyértelműen hibások azért, hogy szlovák anyanyelvű papokat küld rájuk a nagyszombati katolikus püspökség. A kassai Rodostó házban csak szlovákul beszélő, különben kedves hölgy sem hibás azért, hogy nem tud egy szót sem azon a nyelven, amelyről az egész Rodostó-ház szól. Még az Árpád-házi Szent Erzsébet székesegyház huszonéves idegenvezetőjére sem tudok haragudni azért, hogy csak szlovákul tartotta ismertetőjét és azt is csak a szlovákoknak. Amikor megjelent egy hat személyből álló szlovák csoport, faképnél hagyta az „idegeneket", közel ötvenfős csoportunkat, hogy a többségieknek álljon a rendelkezésére.

Szlovákiában és általában az összes utódállamban „idegenként" kezelt magyarok csak akkor válhatnak elfogadhatóvá a többségi nemzetek számára, ha elfelejtik múltjukat. Ez már részben meg is történt! Az utolsó, ami ebből a múltból megmaradt, az a magyar nyelv. Ezt kell mielőbb felszámolni. Erre szolgálnak azok a kiemelt védőintézkedések, amelyeket a magyar nyelv rovására a többségi nemzet nyelvének védelmében foganatosítanak. Még az olyan településeken is, ahol egyetlen többségi sem él és nem is élt soha, elsőbbsége van a „hivatalos" nyelvnek. A magyar nyelv ellehetetlenítését szolgálta a 90-es évek új közigazgatási beosztása is. Eszerint a magyarok által lakott déli területek észak-dél irányban elnyúló megyékhez kapcsolódnak, így egyetlen megyében sem kerülnek többségbe a magyarok. A szlovákok egy jelentős része családi és iskolai neveltetésnek köszönhetően nem örül annak, ha Szlovákiában valaki nem az ország hivatalos nyelvén szólal meg először. A múzeumokban a látnivalók túlnyomó többségét magyarázó szövegek csak szlovákul, legfeljebb még angolul vannak feltüntetve. Mivel a látnivalók szinte mind kapcsolódnak valamilyen módon a magyar történelemhez vagy kultúrához, sőt elsősorban a magyar látogatók számára szolgálnak érdekességgel, nem is beszélve arról, hogy az ország lakosságának 10 százaléka magyar anyanyelvű, meglepő és felháborító ez a mellőzöttség. Bár annak idején saját népük érdekében ők is megfogalmazták az autonómiát, ma hallani sem akarnak erről. Pusztán csak azért, mert a magyar nyelv megtartásának egyetlen lehetősége a Székelyföldön, Kárpátalján, Vajdaságban és a Felvidéken ma még tömbben élők autonóm státusának a biztosítása.

Nem csodálkozom hát azon, hogy a borsiak ma szlovák iskolába íratják gyermekeiket és azon se, hogy a katolikusok szó nélkül tűrik, hogy templomaikban szlovákul hirdessék az Isten igéjét. Ezt, ha látszólag önkéntesen is teszik, a háttérben az állam kényszerítő ereje áll. A hibát a mindenkori vezetőkben kell keresni, akik még az uniós átállás után sem adták fel nyelvirtó szándékukat. Felelősség terheli az ottani magyar politikusokat is és hibás a mindenkori magyar állam is. Egy magyar verés, melyet én is elítélek, könnyebben eladható és hónapokig lehet vele foglalkozni, miközben pusztul a magyar nyelv. A moldvai csángók magyar nyelvű misézéséért küldöttségek keresik fel a mindenkori pápát, felvonulásokat rendeznek és több ezer kilométeres biciklis zarándoklatot szerveznek, hogy felhívják rá a világ figyelmét, persze jogos és dicséretes, amit tesznek, miközben javában folyik a Székelyföld kiárusítása is. Felvidéken a magyar nyelvű alsó fokú oktatás fokozatos leépülése, Erdélyben az államilag támogatott magyar egyetem hiánya sorvasztja a magyar nyelvet. Megbocsáthatatlan vétek terheli érdekvédelmi szervezetünket tizennyolc év mulasztásáért.

Úgy érzem, hogy a következő években is felkérjük Szent László királyunkat, hogy segítse elárvult magyarjait abban a harcban, melyet anyanyelvéért folytatnak. A szlovák államfőnek pedig azt üzenjük, hogy emelje hivatalos rangra a magyar nyelvet is a mai Szlovákia területén, ahogy ezt Európa több uniós államában már rég megtették a magyarnál kisebb nyelvek esetében is. Ígérjük, hogy akkor megfontolás tárgyává tesszük a magyar néphez intézett üzenetét. Addig is megmaradunk történelmünket és nyelvünket megbecsülő „idegeneknek".

Beder Tibor, Hargita Népe
 

[ Nyomtatás | Elküld ]

 

---