Mai történelmük megértéséhez feltétlenül meg kell említeni a szégyenteljes Benes-dekrétumot, amely kollektív bűnösként bélyegezte meg a magyart, és lakosságcserét hajtott végre, kierőszakolva 76 ezer magyar áttelepítését Magyarországra. Helyükbe magyarországi szlovákok települtek. Ugyanakkor 44 ezer magyart telepítettek erőszakkal Csehország szudéta vidékére, akik néhány év múlva hazamehettek ugyan, de addigra már nem volt hová, lakásaikat szlovákok foglalták el. Ezt a történelmi sérelmet a mai napig nem orvosolták, ott a lelkekben a félelem, és a tudatba sulykolt téveszme, hogy az érvényesülésért jobb szlovák iskolába járni, hasznosabb, ha tökéletesebben ismeri a szlovák nyelvet, mint maga a szlovák, akinek anyanyelve, és már fel sem tűnik, ha a fiataloknak könnyebben jön nyelvükre a szlovák kifejezés.

Késmárk mellett fekszik az a Kakaslomnic, amelynek templomában gyönyörű Szent László-freskó található. Előtte állva sorra elevenednek meg a történetek: miben különbözik a székelyderzsitől, csíkszentmihályitól, gelenceitől, és még az is feltűnik, hogy igencsak germánosra sikerült a kun vitéz. Hoszszú az odavezető út, és minden a magyar történelemhez kapcsolódik. Mert nem kerülhető el az aradi vértanú Dessewffy Arisztid sírhelye Margonyán, a csodálatos építészeti remekmű, Bártfa, amelyet németek alapítottak és Nagy Lajos tette szabad királyi várossá. I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona pompás esküvője is a város történetéhez tartozik. Eperjes, amelynek címerében eper piroslik még az Árpád-kor idejéből, de mai építészeti stílusát német lakossága alakította, ahol Caraffa császári generális 300 eperjesi polgárt vont kínpadra felségárulás koholt vádjával, megfélemlítésképpen, hogy elkerüljék a Vesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvés hatására kibontakozó szabadságharcot. Kassa, ahová 1906-ban hozták haza a bujdosók hamvait, és ahol ma a Rákóczi Házban (a rodostói ház bútorzatával és stílusában berendezett múzeumban) szlovák nyelven kalauzol a múzeum alkalmazottja. A dómban éppen restaurálják a Rákóczi-kriptát. Lőcse, amelyet Mikszáth és Jókai regényéből ismerősként viszontlátunk, cipszer múltjával, de mai valóságával fogad. A Szent Jakab-templomban, amelynek szárnyasoltárát Lőcsei Pál mester festette a XVI. század elején, a szlovák idegenvezető kijelenti: nem hajlandó úgy elmondani betanult mondandóját, hogy azt fordítani lehessen magyarra. –Aki nem tud szlovákul, az ne menjen Lőcsére – teszi hozzá. – Elszigetelt jelenség – vigasztal bennünket Köteles László parlamenti képviselő, akinek el is hinnénk szavait, ha Késmárkon Thököly sírjánál nem intene: ne tegyünk fel kényelmetlen kérdéseket az idegenvezetőnek, vagy ne intene arra a Világörökség részét képező zsigrai templomban, hogy ne zaklassuk kérdéseinkkel a helyi idegenvezetőt, hiszen jótett részéről, hogy beengedett (Sic!). A Szent László-legendát teljes egészében megőrző falfestmény előtt a székelyderzsiek László királyról szóló éneke szolgált történelmi elégtételként, no meg a csodálatos természeti környezet végig a Tarca, Hernád és Sajó völgyében, vagy a Tátra lábánál, amit a szlovák törvények szigorúságának köszönhetően, nagyobb gonddal vigyáznak, mint tesszük mi Erdélyben. Krasznahorkán már otthon vagyunk, Csíkszentkirály üzenetét is visszük az Andrássyak várába, és hiába, csak szlovák nyelvű a felirat, minden dokumentum, amelyet láthatunk magyarul szól hozzánk, akárcsak helyi idegenvezetőnk. Pelsőc az utolsó felvidéki Szent László-emlékhely. A református közösség nagy tisztelettel őrzi azt a freskót, amely a templom külső falán Szent István és Szent László alakját idézi. Radácsy Károly esperes elmondja: eddig csak Szent Istvánról emlékezett meg a református gyülekezet, de a Lármafa-találkozó révén ezentúl Szent László emlékét is ugyanúgy ápolják.

Felvidéki vendégszeretet

Erdélyből félszáz ember vitte a jelképes lármafa hírét. Felvidéken legalább félezerrel találkoztak, kezet fogtak, emberi kapcsolatokat alakítottak ki. Így történt ez Borsiban is, ahol finom töltött káposztával vendégeltek meg, és a szomszédos nagybári aszszonykórus szórakoztatott dalaikkal. Debrődön egy aszszony, Papp Anna sírja mellett erősödött meg a gondolat: ki kell teljesednie az erdélyi–felvidéki kapcsolatnak. A néhai polgármester emlékére lánya, a mai polgármester, Papp Adrianna fel is vállalja a kapcsolat ápolását. Rozsnyón, Hárskúton, Kőrösön, Berzétén és Krasznahorkán, ahol a helyiek házaikba fogadtak és vendégül láttak, mintha családtag érkezett volna haza. Táplálták lelkünket csodálatosan megőrzött népdal- és néptánc-kincsükkel, amit a Berkő (Berzéte és Kőrös nevéből) együttes egy palóc fonó színpadon való megelevenítésével mutatott be nekünk. Fájt a lelkünk, amikor hallottuk, színmagyar településeken is szlovák óvodába és iskolába járnak gyermekeik, de örültünk, amikor arról számoltak be, egyre több a református felekezeti iskola, és ma már az önkormányzattól függ, hogy iskolát alapítson (12 gyerekkel lehet indítani). Megtapasztaltuk, mennyivel magasabb az életszínvonal, hallottuk, hogyan működik a teljes pénzügyi autonómia az önkormányzatokban, milyen fontos szerepet játszik a Csemadok a magyar kultúra megőrzésében. Helyi szervezőnk, a Csemadok Rozsnyó járási szervezete minden faluban jelen van, a rendezvények szervezője és finanszírozója, annak ellenére, hogy az anyagi alapokat csak részben biztosítja a szlovák művelődési tárca – nagyrészt adományokból szerzik meg. Füzék Erzsébet, a rozsnyói választmány titkára öszszegezte a Lármafa-találkozó eredményét: a székelyföldi magyarság konok kitartása példa, megtartó erő a felvidéki magyarság számára, hogy rendkívül gazdag történelmét és kultúráját megőrizze. Ezt jelenti a Lármafa-találkozók sora.

Epilógus

Tállya már magyarországi település a Tokaji (Zempléni)-hegység lábánál. Templomát Szent László tiszteletére építették, és itt őrzik a szent király ujjpercét tartalmazó ereklyét is. Evangélikus templomában keresztelték Kossuth Lajost, és a Rákóczi-kúriában, illetve csodálatos borpincéiben kóstolgatta a fejedelem kedvenc borát, a tállyai pecsenyebort. Vendégszeretetükkel és a tállyai bor zamatával zárjuk a találkozót: kultúránk és történelmünk egyazon gyökérről származik, örökségünk – kultúránk, történelmünk, hitünk és anyanyelvünk védelme, jövőnk (!) – közös felelősségünk Erdélyben, Felvidéken, az anyaországban éppúgy, mint Kárpátalján, ahová a jövő évi Lármafa-találkozót tervezik.

Oláh-Gál Elvira, Csíki Hírlap