A magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon.

Ez az öt seb nem a kiválasztottság isteni szimbóluma volt, hanem valóságos öt halálos szúrás, mindenik elég arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem oly roppant szívós, hogy kiheverje…

Trianon feldarabolván az osztrák-magyar monarchiát, nem respektálta a magyarság államalkotó munkáját, s nemzetiségek szerint boncolta szét a magyar szent korona ezeréves területét…

Az öt seb közül hármat a Kelet a magyar szíven keresztül ütött a Nyugaton. A Rákóczi-forradalom leszerelésénél Ausztria nem egyedül győzött le bennünket, hanem egész Európa közreműködésével.

Az első négy esetben Magyarország – mely Európa centrumában fekszik, annak a mély őstengernek a fenekén, amit ma Nagy Magyar Alföldnek hívunk, s amely az Árpád honfoglalása óta a színmagyar faj lakhelye –, Magyarország voltaképpen csak csatatér volt Európa két nagy felének összecsapásában. Muhinál a napkeleti barbárság indult leszámolásra a nyugati kultúréletet élő népek ellen. Mohácsnál a délkeleti, Világosnál az észak-keleti államóriás jelezte hatalmát Európa felé – míg Trianonban Nyugat könyörtelenül leszámolt ezeréves védőjével, ki fegyvertelenül állott bírói széke előtt…

A magyarság idegen erők játékának lett áldozatává s a maga erejéből heverte ki, amint békén hagyták ezek az idegen erők.

Egyetlen hibánk, hogy nincs alapgondolatunk egy valódi nemzeti életre.

Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel.

A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.

A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott.

A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe.

Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.

(Móricz Zsigmond, 1926)

De jó is minékünk!
(részlet)

Hát hogyne volna jó. A kapurtalai maharadzsa kijelentette egy londoni újságírónak, hogy európai tanulmányútján minket, magyarokat szeretett meg a legjobban… Kapurtalában is lesz most már egy jó barátunk, aki esetleg a Népszövetségben is pártunkat fogja, ha addig el nem felejt bennünket. Előre is köszönjük neki, jó az, ha egy valódi maharadzsa is van egy ilyen szegény kis népnek a barátai közt, akiknek a számát különben, jó órában legyen mondva, nagyon megszaporította a Jóisten… Anglia ugyan ellenünk szavaz a Népszövetségben, de ezt csak azért teszi, hogy a nagyvilág szemébe port hintsen, privátim nagyon szeret bennünket, és mindig velünk álmodik, sőt ugyanaz a Lloyd George úr, aki a trianoni operálásnál a szívünk körül a legmélyebben eresztette a kést, most kijelenti, hogy ő akkor nem tudta, mit csinál, és különben is csak olyan kis műtőnövendék volt a nagy Wilson professzor mellett, aki csak a száját tátotta és a szivacsot fogta. Az meg magától értetődik, hogy a németek nem felejtették el, milyen sokáig voltunk egy kenyéren, ugyan inkább a mi kenyerünkön, mint az övékén, ennélfogva, ha sor kerül rá, mindig megveregetik a vállunkat, mint öreg kamerádnak, aki igen kitett magáért a nagy kötélhúzáson.

Egyszóval azért jó nekünk, mert ilyen híresek tán még akkor se voltunk, mikor Európa homlokán tomboltunk a költő szerint, és akkora szimpátia, Abd el Krimtől Borh szenátorig, eddig legföljebb egy nemzetnek jutott országrészül a történelemben: a lengyeleknek… A mi helyzetünk annyival szerencsésebb, hogy mi nem vagyunk egészen letörölve a nemzetek táblájáról, mert megcsonkítottan is megmaradtunk önálló torzónak. Csak az a bajunk, hogy ez a torzó torz is egyúttal… Az idegen el fog képedni azon, hogy micsoda különös torzó az, amely megcsonkított kezeivel is mindig a tulajdon kiontott zsigereiben turkál, a maga ereit szaggatja, és a maga torkát fojtogatja. Az idegen nem hihet az életrevalóságában annak a népnek amely a békekötés tizedik évében se kötött békét önmagával, és nem lépett önmagával olyan barátsági szerződésre, mint amilyenben összetestvériesült a legszerződésszegőbb ellenségével, amelynek hitszegése nélkül talán nem vesztette volna el a háborút. Az idegen azt fogja kérdezni: hogyan segíthetné ő a feltámadásban azt a nemzetet, amelynek a maradék ereje csak arra való, hogy kimélyítse a sírját, és amely nem az ellenségei ellen köszörüli a bosszú és a gyűlölet kardját, hanem a maga fiai ellen. Az idegen, akitől azt várjuk, hogy jóindulatú semlegessége aktív jóakarattá váljék, azt fogja kérdezni: ti boldogtalan magyarok, akik alatt ing a föld, és akik fölött ég a tető, ti szegény hajótöröttek, akik életmentő kötélnek néztek minden játékos szalmaszálat, mikor fogtok békét kötni önmagatokkal? Mi rá a válaszunk? Az, hogy nem, nem, soha!

(Móra Ferenc, 1927)

Politikai műveltség
(részlet)

Nem maradt egyebünk, csak néhány statisztikai adat,
Amelyet minden magyarnak meg kell tanulnia, mint a Miatyánkot:

Magyarország területe volt 325 000 négyszög km.
Csonka-Magyarorszáé ma 99 607 négyszög km.
Magyarország régi lakossága (1910) 20 744 744 lélek.
Mai lakosságunk (1920) 7 599 246 lélek.
Hatvanhárom vármegyéből épen maradt tíz.
Most mit lehet csinálnunk?
Gyáván elcsüggedni? Tétlenül és kétségbeesve lemondani?
Nem. A megmaradt tíz vármegye azt szimbolizálja, hogy megmaradt a tíz ujjunk, a tíz körmünk. A két munkás karunk. Csak egy lehetőségünk van: dolgozni!

(Móricz Zsigmond, 1927)

Regénytárgy
(részlet)

Tizedik éve a magyar olyan válságon megy át, mint soha Szent István óta. Soha a magyar ekkora lélekszám nem volt, de soha rémítőbb sebből nem vérzett, s ami problémája ezer év rendjén lehetett, ma mind egyszerre sűrül eléje. Nincs az a legnagyobbja s legkisebbje, hogy személyes bőrén ne érezné az időket, nincs az a rejtett magánélet, hová az új sors be ne hatolna. Minden egyes magyar ember úgyis mint ember, úgyis mint magyar ma regényhős vagy drámahős, vagy komédiának aktora aktívan avagy passzívan. Ki is futja formáját, de meg is változik, uraságában kevély vagy megcsalatott, próbálkozásokban megáll vagy elbukik, értékese küszködik, selejtese élősködik – mindezt nézni lehet rossz, lehet jó, de meg nem látni nem lehet. Nem lehet a vaknak sem, hát még a leglátóbb szemnek, mely ezenfelül külön szerkezet, mert külön megszállottság magyarlátásra. Nem lehet, hogy ez a szem meg ne lássa, mint lett a mágnásból kisgazda, Budapestből vidék s Habsburgból nemzeti eszme. Nem lehet, hogy ezt a magyart ne érdekelje az a magyar, ki a boltos zsidó helyébe be akar ülni boltosnak, ki Széchenyitől Tisza Istvánig minden törzsökös vezéreit hibáztatja, de válogatás nélkül követ fajvezér gyanánt bármely svábot vagy tótot, s akinek füttyére egy Móricz Zsigmondot évekig letiltottak a nemzet színpadáról. Nem lehet, hogy ez a megfigyelő meg ne figyelje, mint szakad a magyar száz év múlva megint a pápistára s kálvinistára, nem lehet, hogy erre a tollra rá ne kívánkozzék a forgalmi ellenőr, kit ráeresztenek az emberekre, hogy belőlük éljen, hogy ebben a szívbe bele ne kapjon a nép, melynek a hazája nem tud földje lenni. A magyar, ki kiselejtezi magából leghívebb neveltjeit, hogy munkájukkal idegen világokat gyarapítsanak, a magyar, akinek, kilöketve egy zárt birodalom biztonságából, egy közömbös vagy ellenséges földtekén kell megvetnie a lábát… mennyi válság, mennyi változat, mennyi régiség, mely kiütközik, mennyi újság, mely ráül a régire!

(Ignotus, 1929)

Levél, haza
(részlet)

– Tudjátok-e, ti maradék-magyarok, hogy elszakított véreitek már csak nyelvükben egyek veletek, de lelkükben már idegenkednek tőletek, akiknek mentalitását ők meg nem érthetik? Tudjátok-e, aki közülük akár kényszerűségből, akár idegenbe szakadt gyermek sóvárgásával „haza” látogatott, az csüggedten tért meg otthonába, és nem kívánkozik többé a vendégszeretetünkre. Tudjátok-e, hogy a szeme könnyel, és a szíve keserűséggel szalad tele, valahányszor arról győződik meg, hogy ti otthon csináltok ugyan irredenta albumot és irredenta mézeskalácsot és irredenta bubifrizurát és mindenféle irredenta üzletet, de nem vesztek tudomást az elszakított magyarság új kultúrájáról, irodalmáról, és fogalmatok sincs belső életéről, küzdelmeiről, igazi szenvedéseiről? Tudjátok-e, hogy a ti dolgaitok már nem érdeklik őket, és lapjaikban unottan futják át a pár soros híreket, amelyek örökös marakodásaitokról, személyi tülekedéseitekről szólnak, s nagyszájú frázisaitokat meghazudtoló irgalmatlan önzésteket tükrözik vissza? Tudjátok-e, hogy az otthoni magyaroknak és az elszakított magyaroknak maholnap nem lesznek közös problémái? Tudjátok-e, hogy az elvesztett háború csak területeket szakított el, de a ti oktalan politikátok megindította a lelkek elszakadását? Tudjátok-e, hogy ha Erdély, Szlovenszkó, Jugoszlávia elszakított magyarja, akinek eddig csak a szenvedéseit tudtátok szaporítani, jobb és igazabb magyarnak vallja magát nálatok, a történelem ítélőszéke előtt nektek kell a fejeteket lehajtanotok?

(Móra Ferenc, 1928)

Forrás: barikad.hu