– A Keresztény Demokrata Fórum (KDF) elsõ országos közgyûlésén néhány évvel ezelõtt ön éles hangnemben bírálta a jelenlegi kormány munkáját. Felszólalásában azt mondta, idézem önt: „Takarodjanak a közéletbõl!” Mi késztette erre az indulatos megfogalmazásra?
– Nemcsak a mai politikájuk áll mögötte, hanem az úgynevezett rendszerváltozás óta eltelt idõszaké is. Mindaz a tapasztalat, melyet összegyûjthettünk azokról, akik annak idején gyökeresen más világot képviseltek. Azt látjuk, hogy újra megszállták az országot, s ugyanazokat a módszereket alkalmazzák ma is. Az ember egyre türelmetlenebbé válik, egyre határozottabb és keményebb politikát követel a nemzeti oldaltól. Hiszen álmunkban sem gondoltuk volna a kilencvenes évek elején, hogy ugyanezek a figurák tömegesen képesek lesznek újra „visszaszállni” az országra. Kezükbe kaparintottak mindent, amit csak lehet. A gazdaság nagy részét már régebben összeharácsolták, most megszállták a kultúrát, a politikát és persze az államhatalmat is. A kormány amiket mûvel, egyenesen elképesztõ. Ezt alulmúlni már senkinek nem lehet. Nemcsak a hazudozásokra gondolok, hanem a képtelen intézkedésekre. Teljes káoszt teremtettek, s közben úgy viselkednek, mintha õk lennének a jóléti rendszerváltás, az európai eszme abszolút megtestesítõi. Amihez semmi közük nincs. Se Európához, se a jóléti rendszerváltáshoz.
– Fent idézett hozzászólásában említette: az Antall-kormány tagjai azt hitték, a régi rendszer emberei szép csöndben eltakarodnak. Lesz bennük annyi tartás, vagy hogyan is fogalmazott?
– Egy pici lelkiismeret.
– Ez az! Egy kis lelkiismeret és visszavonulnak. Feltehetõen az Antall-kormány túl elnézõ volt hozzájuk. Radikálisabb döntéseket kellett volna hozni! Mi errõl a véleménye?
– Rendkívül elnézõek voltunk. Szinte önveszélyesen voltunk azok velük szemben. Amit akkor sok mindennel magyaráztunk: fõképp az ország akkori helyzetével, hisz a rendszerváltás elsõ évében még itt voltak az oroszok. Sokféle más magyarázat is volna rá. De utólag visszatekintve, ma már azt mondom: nincs mentségünk. Mert tudhattuk volna, milyen ember a kommunista. Márai Sándor pontosan írt róluk: már nem a bukott rendszert védik, hanem a megszerzett koncot. Ezt észlelve, sokkal keményebben kellett volna fellépnünk! Naiv módon azt gondoltuk: a demokrácia rendszere majd magától kiszûri õket. Mert a nép okos, bölcs és eltakarítja ezt a társaságot, mert nem szavaz rájuk soha többet. Hiszen az országot tönkretették az elmúlt megelõzõ negyven évben, hûséges kiszolgálói voltak egy nagyhatalomnak. Ezért gondoltuk, hogy nem kellenek majd senkinek. Tévedtünk. Ennek az ellenkezõje következett be. Ezért az Antall-kormány – személy szerint jómagam is – súlyos felelõsséggel tartozik a történelemnek.
– Cselekedhetett volna másképp az Antall-kormány?
– Azt hiszem – fõként a gazdasági és politikai pozíciók tekintetében –, igen. Azóta elõvettem egy 1990 nyarán készített MDF dokumentumot. Nem tudom, emlékszik-e rá.
– Hogyne, alapító MDF-es vagyok.
– Persze, állandóan ott volt közöttünk. Nyilván tudja, 1990 júliusában, kormányra kerülésünk után egy hónappal megjelent az úgynevezett Justitia-terv. Ebbe nemcsak a politikai számonkérést foglaltuk bele. Mert szó volt benne más bûnökrõl is. Nemcsak azokról, akik gyilkoltak, hanem azokról is, akik visszaéltek a hatalommal, akik kiárusították az országot. Ezért is felelõsségre kell vonni õket! De azokat szintén, akik 1956. november 4-e után gazdasági bûncselekményeket követtek el. Szerepelt benne továbbá az is, hogy amikor meghozták ama híres átalakulási törvényt, s amit csak lehetett, átjátszottak a maguk kezére, nos ezeket a bûnös lépéseket is számon kellett volna kérni. Ha súlyos a jogkijátszás, az illetõket meg kellett volna fosztani azoktól a javaktól, melyekre hatalmi helyzetükkel visszaélve, törvénytelenül, csalással és ügyeskedésekkel tettek szert.
– Ez egy törvénnyel megváltoztatható lett volna, nem?
– Meg. Ráadásul – s ezért nagy a felelõsségünk, amiért ezt elmulasztottuk –, mert ez a törvény részint gazdasági jellegû intézkedést, részint büntetõjogi intézkedést kívánt volna. Ez feles törvény volt. Megtehettük volna, és mégsem tettük meg. Mert mi történt? Ahogy megjelent a Justitia-terv, a sajtó hihetetlen nagy támadásba lendült, boszorkányüldözésrõl rikácsoltak, ezzel riogatták az embereket.
– Megijedt az Antall-kormány?
– Inkább talán túlzottan óvatos lett. Egy részük, akik ma mindenféle pozíciókban villognak, azóta büntetett elõéletûek lennének. Semmiképpen sem vállalhatnának ma komoly politikai pozíciókat. Meggyõzõdésem, hogy erre a sorsra kellett volna jutnia néhány mai kormánypárti vezetõnek is.
– Emigráns és radikálisabb ismerõseim többször emlegették a rózsadombi paktumot. Az állítólagos szöveg tartalmazza azokat a pontokat, melyek szerint kellett végrehajtani a rendszerváltoztatást. A rózsadombi paktum egyik pontja kimondja: a régi rendszer haszonélvezõihez nem nyúlhat senki. Igaz-e, hogy a régi és az új rendszer képviselõi megállapodtak abban, hogy nem lesznek áldozatok? S csak úgy történhet meg Magyarországon a rendszerváltozás?
– Nem tudok róla, hogy ilyesmi lett volna. Ami biztos, jómagam nem vettem részt efféle megállapodásban. De arról sem tudok, hogy az Antall-kormány bármelyik tagja – beleértve Antall Józsefet is – részt vett volna ezen. Persze mindenrõl senki sem tudhat. Ami talán elképzelhetõ, hogyha nem is a Rózsadombon, de egy úgynevezett informális tanácskozáson, elõzetes, félig hallgatólagos, félig pedig fenyegetésekkel kikényszerített megbeszélésen szóba kerülhetett, hogy kesztyûs kézzel kellene bánni a régi rendszer híveivel. Arról sem tudok, hogy a Szovjetunió nevében maga Gorbacsov kért volna az általuk korábban támogatott kommunista vezetõknek elnézõ bánásmódot.
– Ha jól emlékszem, az elsõ látványos visszavonulása a politikai életbõl akkor történt, amikor a MIÉP kiszakadt az MDF-bõl. Miért vonult vissza?
– Nem akkor. Amikor a MIÉP kikerült, akkor csak az ügyvezetõ elnöki tisztségemrõl mondtam le. Ez 1993-ban történt.
– S ezt miért tette?
– Csurkáékat és az Antall körül tömörülõ erõket nem lehetett, nem tudtam kibékíteni egymással. Vagyis nem tudtuk elkerülni, hogy az elsõ pártszakadás bekövetkezzék.
– Kilátástalannak látta a helyzetet?
– Számtalan kísérletet tettem, hogy a béke megteremtõdjön. Leültünk együtt, külön-külön is tárgyaltam velük. Az utolsó nagy kísérlet – jól emlékszem – a Bem téren történt. Ott ültünk három vagy négy órán keresztül Antallal, Csurkával, másokkal. Senki nem volt hajlandó engedni a magáéból, se az egyik, se a másik oldal. Úgy gondoltam, nem tehetek mást, lemondtam ügyvezetõ elnöki pozíciómról. Megírtam: mivel nem tudtam megteremteni az egységet, amelyre nagy-nagy szükség lett volna, lemondok. A közéletbõl azonban nem ekkor, hanem három évvel késõbb vonultam vissza. 1996-ban, amikor az MDF-ben az a bizonyos nagy robbanás bekövetkezett. A sokkal nagyobb, mint Csurkáé. Ez akkor történt, amikor Szabó Ivánék, Kónyáék meg a többiek pusztán azért, mert nem az õ jelöltjüket – mármint Szabó Ivánt –, hanem Lezsákot választották elnöknek, ezért kiléptek a pártból. Tették ezt anélkül, hogy velem vagy a másik oldallal beszéltek volna a dologról. Puccsszerûen. Ez olyan mértékben megviselt, hogy visszavonultam a politikától. Heteken, hónapokon keresztül alig aludtam, Ágnes. Bántott, néha szinte görcsök fojtogatták a torkomat. Miért kellett ennek bekövetkeznie?!
– Ekkor kapott szívinfarktust?
– Nem, de nem sokkal késõbb, 1997-ben. Az orvosok szinte rám parancsoltak: ha még élni akarok, abba kell hagynom a közéleti szerepvállalást.
– Immár 16-17 éves rátekintésünk van a rendszerváltozásra. Sajnos sok negatív folyamat ismétlõdik. Megpróbálták szétverni az MDF-t, de ugyanez a folyamat zajlott a KDNP-ben vagy a Független Kisgazdapártban is. Lát-e ebben tendenciát? Mintha mindig a hatalmon lévõ vagy arra esélyes jobboldali pártot vernék szét? Illetve van, aki úgy vélekedik: a kommunisták a rendszerváltozás pillanatában beépültek minden rendszerváltoztató pártba, s ahol tudták, az embereikkel átvették az irányítást, ahol nem, ott pedig bomlasztottak. Hogyan látja ezt a kérdést?
– A nemzeti pártok szétverésének, közvetlenül, három fõbb oka van. Most csak az egyikrõl szólok. Az egyik ok, amit most említett: minden jobboldali pártban ott voltak a küldött emberek, a „küldetéses” emberek. Belülrõl rombolni, szétrobbantani – ez volt a feladatuk. Õket küldhették a kommunisták, az SZDSZ, de küldhette õket az a bizonyos III/III hálózati világ. Mindenki tudja: ez a hálózat nagyon szépen mûködik ma is – suba alatt. Sokszor az az érzésem, igen magas helyekre is sikerült bejuttatni ezeket a küldött embereket. Akár az MDF-t nézem, akár a KDNP-t és a Kisgazdapártot, mind a három pártban fontos pozíciókat szereztek az alantas romboló erõk. Mondhatnék neveket is, de nem mondok.
A nemzeti oldal 40 éven keresztül nem vehetett részt a közéletben, semmiféle politikai szervezõdésben. A hatalmon lévõ nemzetközisek pedig úgy szervezték meg a maguk mûködését, ahogy akarták. S ez az államhatalmi hálózat, amíg kiépülhetett, nagy erõ, de a kommunista pártnak is nyolcszázezer tagja volt. Ha csak a fele volt hûséges, az is óriási társadalmi erõ. A nemzeti oldalnak viszont nem lévén lehetõsége, nem lehettek bázisai sem. És gyakorlata sem a szervezkedésben. Mert ami volt, szétverték. S ez a szervezetlenség, a gyakorlat hiánya nagymértékben belejátszott abba, hogy ezek a pártok súlyos megrázkódtatásokat éltek át, nagymértékben meggyengítve magukat, vagyis magát a nemzeti oldalt. Ezért is jöhettek vissza az elvtársak 2002-ben. A Fidesz, mert egyrészt fiatalabbak, másrészt mert összeszokottabb kis csoport tartotta és tartja kezében a párt vezetését, a Fodor–Ungár csoport kiválását nem számítva, eddig hál Istennek megúszta.
– Mi a véleménye a Dávid Ibolya vezette MDF politikájáról?
– Abszolút kis, törmelék erõ. A kisgazdapárt fontos, erõs párt volt, de ma már megszámlálni sem lehet, hányféle kisgazdapárt van az országban. Derekasan sikerült szétverni. Nem jelent sokat. Azt szokták mondani, akármennyi zéró körüli számot összeadunk, abból csak ugyanannyi lesz. Nagyobb jóindulattal szólva, ha bármennyi gyengeséget hozunk is össze, azzal nem az erõnk, az erõsségünk, hanem csak a gyengeségünk növekszik. Ma úgy látom, a jobboldalon valóban kell egy kisebb, de jól szervezett erõ a Fidesz mellett… Õszintén szólva, aggódva nézem azt a politizálást, amit az MDF egy-két vezetõje szorgalmaz. Bárcsak alaptalan lenne az aggodalmam.
– Ennek ellenére miben reménykedik?
– Ha a Fidesz nem követ el nagyobb hibát, ha tudja tartani magát, és ha a kisebb erõk hatékony szövetségben politizálnak velük továbbra is a nemzeti oldalon, biztos vagyok benne, hogy elõbb-utóbb fölényes gyõzelmet arathat ez az oldal. Kívánom, hogy arasson! Mert csakugyan minden megérett arra – akár az ország közállapotát, gazdaságát, szellemi világát, közoktatását stb. nézem –, hogy a jelenlegi vezetõk valóban eltakarodjanak! Ha nem is az országból, de a hatalomból, a politikából mindenképpen. Mert csakugyan katasztrófa felé sodorják az országot. Ezek nem posztkommunisták, ezek cinikus és gátlástalan haszonlesõk, hatalom- és pénzéhes (gaz)emberek. Higgye el! Ezeket le kell váltani, el kell takarítani az útból. Korábbi interjúban mondtam, s itt most megismétlem: ha a következõ választáson gyõz a nemzeti erõ – persze jobb lenne, ha elõbb gyõzhetne –, ne legyen irgalom. Ne legyen, mert nem érdemlik meg!

Frigyesy Ágnes

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.