Ezek után a magyar kisebbség számára nem maradt más, mint megelégedni az esetenként kiépített gáz- és vízvezetékekkel, csatornázással, a meglehetősen drága szociális lakásokkal, magyarországi bérmunkával, leépített kórházakkal. Félreértés ne essék: nagyon fontos az infrastruktúra kiépítése, de legalább olyan fontos az is, hogy megmaradhassunk szülőföldünkön magyarnak.

Az, hogy az MKP kormánytagsága idején megvalósult egy komoly fideszes beruházás, a komáromi egyetem, mindenképpen dicsérendő tény, hiszen én még emlékszem arra, amikor a Városi Egyetem a Pati Fürdőben kezdte meg működését, mert a komáromi önkormányzat nem talált számára helyet az egész városban. A pati talált.

Sajnos, a munkahelyteremtés terén az MKP nem sokat tett. A beruházók az autópályán, autóúton könnyen megközelíthető helyeket szeretik, és mivel nem sikerült kilobbizni a déli gyorsforgalmi út mielőbbi megépítését, ezért a magyarlakta területeken bizony ritkák a jelentősebb munkahelyteremtő beruházások. Sajnos, az MKP megelégedett azzal, hogy választópolgárainak jelentős része Magyarországra jár dolgozni, ahelyett, hogy igyekezett volna új munkahelyeket létrehozni. A dél-komáromi ipari park nélkül Észak-Komárom környékén 20-25%-os lenne a munkanélküliség.

Ami mindenképpen pozitívum, de az egyszerű polgár nem igazán érzi, az, hogy az ország gazdaságát az MKP segítségével stabilizálták. Ennek azonban az volt az ára, hogy meg kellett szavazni egy olyan egészségügyi reformot is, amely az egészségügy jól jövedelmező részét privatizálta – a veszteséget termelőt meg otthagyta a megyék, illetve az állam nyakán.

Tehát jól jártak ismételten azok, akik közelebb voltak a tűzhöz, mert ők melegedtek.
Pozitívumként is értékelhető, hogy az MKP különböző közigazgatási tisztségekbe tett embereket. Gond abból lehetett, ha mindez nem a szakmai hozzáértés szerint, hanem sógor-koma alapon történt. Sajnos, még az Országos Tanács tagjai sem kaptak tájékoztatást arról, hogy kit hova tettek tisztségbe, ezért az MKP tevékenységének ezt a részét nem igazán ismerhetjük, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon sok embert érdekelne.

Negatívum viszont az, hogy ilyenformán – az igazgató- és felügyelőtanácsi meg elnökségi tagok, az ilyen-olyan vezetők, állami alkalmazottak kialakították a párt vazallusi rétegét, amely felsőbb utasításra cselekedett.

Eltűnt a vita az Országos Tanács üléseiről, a nézetek, vélemények ütköztetése, és a pártban kialakult az ötvenes évek személyi kultuszára emlékeztető viselkedés.

Amit a párt – és a szlovákiai magyarság – nyert anyagiakban és társadalmi súlyában, azt feláldozták a pártban uralkodó emberi viszonyok oltárán, ami hosszú távon sajnos jelentős bizalomvesztést idézhet elő. A legutóbbi parlamenti választásokon már odáig jutottunk, hogy a párt nem tudta megszólítani a szlovákiai magyarság felét.

Mint ellenzéki párt mit tehet, tegyen a politika porondján?

A második Dzurinda-korány utolsó egy-két éve olyan lehetőségekhez juttatta az MKP-t, amilyenek soha azelőtt nem voltak, és – valószínűleg – soha ezután sem lesznek. Dzurinda bármit megtett a hatalmon maradásért, merem állítani, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni az akkori állapotokból. Az MKP kormánypártként sem tett csodát, ellenzékiként sem fogja megváltani a világot. De azért lehetne tenni iskoláink megmaradása és magyarságtudatunk erősítése érdekében. Ehhez azonban az kellene, hogy legalább az MKP-s képviselők gyerekei magyar iskolába járjanak. Ne beszéljen a magyar iskoláról az, aki maga soha nem járt oda, a nagycsaládokról az, akinek egy szem gyerekét a nagymama nevelte. Ellenzékiként és magyarként egyaránt legyen tisztességes a párt és annak minden tagja. Természetesen ellenzékiként is lehet beszélni arról, hogy az a törvény, amely a nemzetiségek, ill. társnemzetek jogállásával foglalkozna, a mai napig nem került kidolgozásra, pedig már 1993-ban szó volt róla. El lehet mondani azt is, hogy a közigazgatási felosztás nem kedvez az együttélésnek, és minden fórumon azt, hogy vannak Szlovákiában meglehetősen szélsőséges megnyilvánulások a többségi nemzet részéről. El lehet mondani, azzal, hogy a déli országrészben nincsenek új munkahelyek, a mezőgazdaságról pedig csak múlt időben lehet beszélni, elkezdődött egy újabb kitelepítés: az emberek a munka után mennek. Ki Csehországba, ki Magyarországra, ki pedig Szlovákia északi tájaira. Bárhol is találnak munkát, nem a felvidéki magyarságot erősítik, hanem azt az új közösséget, ahol gyökeret eresztenek. Mert aki ma Budapesten ügyvédjelölt, az a felvidéki magyarnak Pozsonyban pert nem fog nyerni, aki Tatán állatorvos, vagy Prágában mérnök, nagy valószínűséggel ott is marad.

Vonzóvá kéne tenni a Felvidéket, hogy ne menjenek el fiataljaink, hogy unokáink ne csak hallják, értsék is, amit beszélünk.


Nemzeti közösségünk létszámának csökkenését feltehetőleg segítené mérsékelni a kisebbségi autonómia. Elképzelése szerint hogyan érhető el, s indokolt-e az aggodalom, hogy egy autonómiát a szlovákiai magyar közösség aligha tudna kellő intelligenciával működtetni? –


Mi kellene egy területi autonómiához? Mindenképpen a szlovákiai magyarság egyöntetű akarata és az anyaország támogatása. Természetesen kívánatos lenne a szlovák nemzet megértése is.
Mindezek tudatában a komáromi nagygyűlés szervezőjeként szilárd meggyőződésem volt, hogy képesek vagyunk az autonómia kikiáltására és megtartására. Sok példa van működő autonómiára Európa-szerte, hogy mást ne említsek, Dél-Tirol talán a legközelebbi.

Most, 13 évvel a nagygyűlés után elgondolkodtat egy szörnyű példa: az Isten a kezünkre adta a nagy lehetőséget, magyar többség volt a Nyitra megyei képviselő-testületben 2001-től 2005-ig. Sokat lehetett volna tenni a helyi magyarság megerősítésért. Hogyan éltünk vele? Megtettük mindazt a szlovákokkal, amit magunknak nem kívántunk. Agresszívan, az erő pozíciójából politizáltunk.

Elherdáltuk a megye pénzét. Milliókat költöttünk a vágsellyei szemétégetőre, pedig az asztalunkon volt a polgármesterek tiltakozó levele. Leépítettük a komáromi kórházat, értéken alul és versenypályázat nélkül adtuk el a kórházak ingatlanjait és egyéb megyei ingatlanokat, előre meghatározott áron előre meghatározott vevőnek. Kétségtelen, hogy egyes egyének jól jártak, de a közérdeket arcul csaptuk. A magánérdekről szólt a szociális intézmények privatizálása is, nagy szerencse, hogy az új képviselő-testület azt a határozatot megszüntette.

Az MKP képviselői közül jobbára ketten voltunk Bölcs Józseffel, akik ezeket a viszszás dolgokat nem szavaztuk meg, sőt elmondtuk az igazságot ezekkel az ügyletekkel kapcsolatban mindenütt, ahol lehetett. Érdekes módon nem azokat vonták felelősségre, akik kiötlötték, hogyan járhatnak jól, azokat sem, akik szolgalelkűen minden eléjük tett határozatot megszavaztak, hanem bennünket, hogy rontjuk az MKP hírnevét. Nem az volt a bűnös, aki elherdálta a közvagyont, hanem az, aki tisztességesen védte azt. Bennünket, Bölcs Józsefet és engem az igazság megmondásáért akartak kizárni a pártból, de azoknak, akik a saját zsebükre dolgoztak, a hajuk szála sem görbült. Hadd ne mondjak neveket... aki körülnéz, láthatja. Amíg az MKP vezetése a szőnyeg alá söpri a belső problémákat, és a saját – nem feltétlenül a valót mondó – hangján kívül mást nem akar hallani, addig nem is várhatjuk, hogy ebben az ügyben előrelépés történjen. Kár.

Csekély vigasz, hogy most már az MKP elnöke nyilvánosan is elismeri, a szociális intézményekkel kapcsolatos határozata például nem volt helyes az MKP irányította megyei közgyűlésnek. Gondolom, a tisztújító kongresszus előtt éppen időszerű egy kis koncot vetni a kedves választóknak. De amikor a kerületi tanácsban Bölcs Józseffel rámutattunk a hiányosságokra, nem nekünk adott igazat. Most, választások előtt érdemes lesz a régi Nyitra megyei határozatokat áttanulmányoznia, mert a kongresszusig minden hétre juthat olyan döntés, amely nem volt éppen a leghelyesebb, esetleg szöges ellentétben állt a hatályos törvényekkel. Nem véletlen, hogy Nyitra megye az MKP-s határozatok miatt zsinórban veszti el az illetékes bíróságokon a pereket.

Említettem, hogy az MKP-n belül kialakult egy vazallus réteg, amelyik kiszolgálja a pártvezetést. Így történhetett meg, hogy az MKP parlamenti választási listáján az első 15 embert az elnökség állította. Ilyen önkényuralmi rendszer egyetlen másik szlovákiai pártban sincs. De senki nem szólhat egy rossz szót sem, az elnökségi tagok igencsak szolidárisak voltak egymással.

Köztudott, hogy az ember már csak olyan, hogy a befutókat, az esélyeseket szereti karikázni, így a legtöbb karikát mindig a lista elején levők kapják. Ezzel aztán nagyjából meg is határozták a parlamenti képviselőket. A kivételek csak a szabályt erősítik. Nagy kampánnyal, sok pénzzel hátrábbról is be lehet kerülni.

Megállapíthatjuk, hogy ilyen módon, ilyen erkölcsi alapokkal autonómiát létrehozni és működtetni nem lehet.

De olyan önzetlenül és őszintén, ahogy mi 3500-an a Komáromi Nagygyűlésen ezt megálmodtuk, minden bizonnyal.

Új alapokra kell helyezni a politizálást. Nem mondom, hogy a régiekre, mert nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyóba. Ahhoz azonban, hogy másképp politizáljunk, háttérbe kell szorítani az egyéni anyagi érdeket, szembe kell néznünk az igazsággal, ki kell mondanunk, hogy fogyunk és fogynak a választóink, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hányszor 52 ezer választó elvesztését tudja elviselni a párt, a szlovákiai magyarság érdekképviselete anélkül, hogy végérvényesen megadnánk magunkat a reális veszélyt jelentő teljes beolvadásnak.

Forrás: felvidek.ma

(Szabad Újság )

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.