A történelem rendes szokása szerint időről-időre igazságot szolgáltat népek és korok felett. Népek, államok jellemzője, hogy van azonosságuk és célokra szerveződve élnek. Saját rendjük, és saját igazságuk van. Ezek az igazságok és egymással való vetélkedésük szabott irányt a történelem menetének: e logika mentén pedig maga a történelem népek, államok igazságai harcának történetéül is felfogható. Kinek az igazsága győzött a harmadik évezredre? És hol van a magyarok igazsága az új világrendben? Hogy áll a magyarok ötszáz éves ügye?   1. Igazság kelet és nyugat határvidékén   Vajon Magyarországnak a huszadik század végére mennyi jutott beteljesíteni saját igazságából? Milyen más igazságok állták útját a magyarság szándékainak? És kiknek az igazsága szabta meg hazánk sorsát Európában? Elgondolkodtató, hogy jellemzően mely országok, mely külhoni igazságok mentén kellett hazánknak az útját járni. Jöttek-mentek a korok, egyvalami azonban változatlan maradt: a Kárpát-medence elhelyezkedése miatt mindig a nyugat- és kelet Európa felől jövő erők, törekvések és hatalmak összecsapásának színhelye volt, háború, elnyomás és szolgaság rémével fenyegetve hol innen, hol onnan országunkat. Azt, hogy Magyarország nyugati orientáltságú, és a Nyugathoz (Európához kíván tartozni) már Géza fejedelem és első koronázott királyunk, Szent István egyházválasztó döntése és államszervezése kijelölte. Már akkor látszott a kelet felől érkező magyarok számára, hogy Európa nyugati felének államrendje és a keresztény eszmekör az, ami Európában sikerre viszi a népeket, az így született országok pedig megmaradnak. A Kárpát-medence ideális hely volt a letelepedésre, valamint a gyarapodásra. A tapasztalat szerint, míg a Kárpátoktól keletre „zsákmányolták” az életet, addig nyugaton a letelepedett életmódnak köszönhetően építették, gyarapították. A történelem igazolta e választóvonal létezését: a Kárpát-medence éppen fekvésénél fogva lett célpontjául mind a keleti hatalmak Európára törő zsákmányszerzéseinek, mind pedig a nyugati hatalmak hazánk szuverenitására törő nemzetközi, hűbérúr-jellegű nyomáskényszerének. Tehát már a kezdetektől fogva kétfelől, kétfajta támadásnak volt a magyarok országa kitéve. Ez meg is szabta további sorsunkat.    2. Nyugatról királyok, keletről hódítók fenyegettek   Az Árpád-ház kihalása után az Anjouk, majd Luxemburgi Zsigmond következtek, és már 1439-ben volt Habsburg királyunk is (Albert, 1437-39). Hunyadi Mátyás országlásától eltekintve 1301-től nem volt magyar származású királya Magyarországnak: az idegen származású uralkodóházak – néhány epizódszerű kivétellel – mind nyugatról jöttek. 1526-tól ráadásul megszűnt a területi és állami szuverenitás. Az ország és a magyarok darabokba szakadtak, és százötven évig vívták frontharcukat saját hazájukban, saját birtokaik védelmében. A török kiűzése után a legyengült Magyarország, Erdélytől elszakítottan Habsburg tartományi státusban kényszerült tovább élni. A külhoni Habsburg birodalmi szemléletű vezetéssel szemben a huszadik századig két nemzeti alapon szerveződött nagyszabású szabadságharc is kibontakozott, az ország függetlenségét és önállóságát célozva meg; mindkettő a nemzetközi viszonyok alakulása miatt bukott el. E szabadságmozgalmak magyar vezetői sajnos csak hullócsillagok voltak, de az általuk megteremtett magyar szabadság-hagyomány nemzedékeken átívelő örökséggé lett az egyre kiterjedtebb nemzetközi hatalmi vetélkedés szorításában vergődő országnak. Az 1848-49-es szabadságharc bukásával azonban végérvényesen elodázódott a reformkori haza felemelkedési lehetősége. A függőség fennmaradása hazánk lemaradását predesztinálta. 1867-ben megtörtént az ún. kiegyezés – vagyis az úr-szolga viszony helyett békés partnerséget ajánlott a Nyugat. Ha tudta volna Deák, mi lesz a vége, nem húsvéti cikket, hanem forradalmi kiáltványt írt volna 1865 tavaszán. A dualizmus és a Habsburg ortodoxia saját birodalmisága rabjául tartotta hazánkat, A Monarchia ilyen formájú képtelen továbbélése pedig nemcsak a lemaradást tartósította, hanem olyan végzetes folyamatoknak engedett teret, amelyek nemzeti érdekérvényesítő képességünk drasztikus csökkenéséhez, háborús kiszolgáltatottságunkhoz, és Trianonhoz, a csonka önállósághoz vezettek. A XIX. század második felének világszinten mérhető növekedéséhez nem volt alkalmas a mesterségesen fenntartott birodalmi feudális társadalmi berendezkedés.    3. A világ igazsága az országok igazságával szemben: világháborúk és világbékék kora   A XIX. század második felében ugyanis már lavinaszerű volt a technika, a kommunikáció és általában a tudásipar globális terjeszkedése. A tudományok tudatos művelőjévé lett ember egyre kevéssé volt Isten és az állam szolgája, annál inkább a fejlődés mindenhatóságában hívő modern, öntudatos polgár. Ugrásszerű volt növekedés, sorozatos áttörések voltak a gépesítés, közlekedés és szállítás területén. A XX. század fordulójára már a világban kezdtek gondolkodni az emberek és annyira ünnepelték vívmányaikat, hogy észre sem vették, milyen veszélyesek azok önnön magukra nézve. Az újdonságok áradata szédítően hatott, a birtoklás pedig megrészegítette az embert, aki a mindennapokban kezdte elveszíteni vallásosságát, vagy a keresztény értékeken alapuló ideákat. Az életének közösségi dimenzióját egyre jobban elveszítő egyén a hitét Isten állandósága helyett a fejlődés folyton változásába vetette. A tudományok ilyetén diadalmenete az első világháborút megelőző időszakban, a mindennapok emberi csodáinak korszakában az új vívmányok tömeges igényeket elégítettek ki. A tömeges eredményeknek azonban tömeges áruk volt: az emberiség nekiállt mérhetetlenül mohón felélni és kihasználni környezeti erőforrásait. A világ új felosztásába fogó, glóbusz szintjére emelkedő embereknek új, globális szintű konfliktusokat kellett vállalniuk. A huszadik század kora a globalizmus kora lett. De milyen áron? A legtöbb ember csak 1918-ban eszmélt erre. A négy éves háború Európai hadszínterei a korábbiakhoz képest már kevéssé stratégiák, vagy tanulságos csaták szép emlékhelyei lettek, mint inkább az ipari méretű emberirtás „vérszivattyúi” és haditermelések ipari világbirkózása. A koronázott uralkodókat háttérbe szorító államok, mint öntudatos gazdasági óriások évekig küldték kíméletlenül a hazafiakat a vágóhídra. A jól felkészült, felvilágosult emberek, világpolgárok, megmutatták, mire jó a nagy tudás: nagy háborúra. S mire jó a világ? Világháborúra! Végül az is kiderült, mire jó a világháború: világbékére. A győztesek békéjére. A győztesek pedig jól eligazították a vesztesek dolgát. A globális sodrásban rekedt Magyarországtól 1920-ban így pont a kétharmadát igazították el, 66%-os rokkantságra ítélve – ne merjen többet háborúzni. Nem is akart.   4. Horthy Miklós és a magyar igazság beteljesítésének reménye   Azt mondják, „az ember sose tanul”. S így is van, az emberiség nagy vezérei összehozták a második, még nagyobb háborút is, amelynek végén már gombnyomásra semmisültek meg családok százezrei egyszerre, egy időben. Német vezetéssel újra egy új nyugati rend tört a világbékére, kíméletlenül söpörve, leigázva mindenkit, és magával sodorva a szörnyű világégésbe a csonka, harcképességét vesztett kis-Magyarországot is.  Mégis volt a két háború közötti időszakban egy lélegzet… Mint sok vesztes, az elején mi magyarok is magunk lezavartuk forradalmainkat, volt hat napos szociáldemokrata kormány, volt négy hónapos kommunista terror és megtorlás. A külhoni királyság bukása után a bizonytalanságok és belharcok viharát végül azonban egy olyan magyar ember csitította el, aki nem erre a szerepre készült, mégis a legkiválóbban állt helyt. Az ország élére állt, és utat mutatott. Nem lehetett könnyű Kis-Magyarország élére állni és utat mutatni. Sajnos ugyanis a háború vége utáni két év belpolitikai vergődése (anarchia, működésképtelen köztársaságok kora) pótolhatatlan időveszteséget okozott, és a békevállalások egyik legrosszabb változatot teljesítette be Magyarország számára. Ám Vitéz nagybányai Horthy Miklós személyében 1920-ban lett egy magyar „királyunk”, akit nem  koronáztak ugyan meg, és nem „Felség”-nek szólítottak, de akiért őszintén fohászkodtak, és akinek jókedvű hazafias nótákba foglalták a nevét. Ő volt a kormányzó, és mind személyében, mind tisztjében ideális volt az ország vezetésére. Ő magyarként szerette a magyarokat és ők is viszontszerették őt. Ezért volt olyan, mint egy jó király, vagy mint az a kormányos, aki biztos kézzel irányítja a hajót. Horthy katonatiszt volt, hajóparancsnok, nemesi öntudatú ember, akinek személyéből fakadó országvezetői tekintélye még egy korlátozott szavazati jogrendszer alapján működő parlamentáris rendszert is elbírt! A politika felett állt, személye egyszerre volt jelképe a Magyar Királyság továbbélésének, és a parlamentáris rendszer demokratikus működése harmonikus kettőségének. Ha úgy tetszik: egy király nélküli királyság királya volt – királyság nélkül. Horthyt nem kinevezték, hanem belovagolt a fővárosba. Horthy maga is kinevezett, esketett és avatott. A Horthy-korszak hosszútávon a lehetőségek időszaka, az iskolarendszer, a szociális háló óriási fejlesztésének, húzóévek, fellendülés és az össznemzeti sikerek időszaka volt, amelyben a szegény nagyon szegény volt ugyan, de a többségnek mégis lehetett egyről a kettőre jutni. Horthy sikeres egyensúlyt tartott fenn az eltérő társadalmi érdekek között, a szélsőségeket pedig sikeresen féken tartotta. A környezet parancsolta, egészséges önvédelem kihívásának eleget téve pedig revizionizmussal ápolta a nacionalizmust, amely egyébiránt reneszánszát élte a kelet-közép európai új, független államokban, különösen az azonosságtudatukat a Monarchia és a magyarság kárára megteremtett országokban. (Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia). Újra volt presztízse az országnak, tartása a nemzetnek és ez nagyban köszönhető Horthy személyének. De a világnak más tervei voltak hazánkkal.   5. A magyar igazság kudarca: a világ békéje a magyarok kárára   Nem a belső szélsőségek jelentették a veszélyt hazánkra, hanem a kívülről jövők. Még Horthy sem tehetett semmit egy háború felé rohanó világgal szemben. Az új technikák teljes körű bevetését új, szélsőséges és univerzális ideológiákkal támasztották alá, így a kommunizmus, nácizmus és liberalizmus vált a  három fő világuralmi tendenciává. Egymásnak feszülésük előszele már a harmincas években, a világháború előtt érezhető volt. Lám, az első háborút lezáró békék még a XIX, századi birodalmi paradigmák alapján osztották fel a világot. A nem előrelátó nagyhatalmi igazsággyakorlás hamar előrevetítette az újabb háborút, amely húsz éven belül valóban ki is tört. Az újabb világháborúban három eszmerendszer, nyugat és kelet, észak és dél egyszerre tombolt, ellenállhatatlanul és világszerte. Magyarország kényszerűen kivérzett, megszállták, kirabolták. Újra egy nagy háború végén találtuk magunkat, újra romok között, megint csonkán és újra idegen megszállókkal a nyakunkon. Magyarország. megint vesztes szerepbe szorulva „megúszta” három falu elvesztésével és a teljes önfeladás feltételeivel. Újra idegen vezetés ült az ország nyakába, ezúttal azonban keletről, a mindig barbár, elmaradott Ázsia és a gyűlölt kommunista internacionalizmus szülőhelyéről. Megint megszállt ország lettünk, kinevezett pártstrómanok játékszerei kemény diktatúrában tartott néppel, akinek az új világeszme szellemében egy dolguk van: a kiszabott munka elvégzése, kommunista szellemben. Az erőszakos szovjet rezsim évtizedekig tartó uralkodása egy pillanatfelvétel alapján folyt. Ezt megérezte minden, a szovjetek által uralt terület. És megérezték a magyarok is, hogy a náci rémuralomnál is van egy rosszabb: a kommunista. Mindkét rendszer a huszadik századnak, az emberiség diadalmenetének torzszülöttje volt. Egyfajta gondolkodással törtek világuralomra, torz, egyként meghatározott világrendért harcolva. A nácizmust gyorsan és fájdalmasan, a kommunizmust lassan és fájdalmasan sikerült csak legyőzni. A háború után a szovjet világ bevezetésre került hazánkban. 10 év sem kellett, és az egész magyar világ ment neki az idegen vezetésnek, s szállt szembe egy világhatalommal. Persze, hogy elbukott. Megint. Keserű volt a sokadik, 1956-ban is megélt tapasztalás: egyedül, magunkra hagyottan egy világgal szemben még akkor is nehéz, ha mindannyian összefogunk. Ráadásul a rendszer aljas és méltatlan megtorlás-sorozattal alapozta újra hatalmát (csak meg kellett hozzá változtatni a párt nevét). Mindenesetre az egész világot lenyűgözte az a hihetetlen magyar bátorság, amely a huszadik századi történelem legnagyszerűbb szabadság-élményét nyújtotta a világnak! A régi rend arculatot váltott, és mi kaptunk egy Kádárt.    6. Béke, szabadság nélkül; háború haza nélkül; magyarok igazság nélkül   Sokan érdemesnek tartják a Horthy- és a Kádár-rendszer összehasonlítását. Magam is közéjük tartozom: elvégre elődeink történelemén túl apáink és nagyapáink története is érdekli az embert. Kinek az igazsága állt hát inkább közelebb az ezeréves magyar igazsághoz? A Horthy büszke, dolgos magyar-öntudata, vagy Kádár szolgai, tunya megalkuvó, úgyis-úgyse gondolkodása? Hisz Kádár is egyfajta iránymutató vezér, „király” volt a nép szemében, mint Horthy. De őt nem szerették: mégcsak nem is nem uralkodó volt, vagy uralkodásra termett tekintély. Nem vezető, hanem terelő volt inkább. Ő csak egy ügyes pártember volt, „megbízható”, aki szolgai alázattal vállalta a népcsitítást, agymosást és a társadalom tartós elszigetelését. Ez érződött, s ez kettétörte a magyar öntudat továbbélését. Neki köszönhetően a társadalomban kritikus szakadás keletkezett. Az ő igazsága, a gulyáskommunizmus alkoholba fojtott rab-érzete elvette a bátorságot, helyébe félelmet ültetve a magyar szívekbe. Bár a már ötszáz éves, folyamatos ellenzéki-ellenálló tudatát végső soron végig őrizte magyar nép, mégis, Kádár sokakkal elhitette harmincn év kommunizmusa alatt, hogy amiben élni kényszerülnek, az szolgaság ugyan, de mégis a lehető legjobb élet. Mert a Kádár-rendszer csak szolgaságot adott a magyaroknak, beléjük plántálva az önállótlanság, kicsiség és védtelenség érzését, méghozzá arcátlanul a „legvidámabb barakk” imázsát forszírozva! (Micsoda aljasság ez azzal az országgal szemben, amely szovjet rendszer megtörésére végrehajtotta korának legnagyobb fegyveres felkelését, amely pesti utcai tüntesékből izzott fel országos szabadságharccá!). Persze bármennyire „vidám” is, mégiscsak barakk, testre, lélekre ártalmas. A hatvanas évektől már generációs szinten jelentős a statisztikája a káros szenvedélyeknek, öngyilkosságoknak, és tartós a népességfogyási tendencia. A Kádár-rendszerrel nem boldog békeidők jöttek el, csak a béke állapota. Olcsó sör, mozi, szoci életérzés egy panelos mintatársadalomban, ahol eredménynek számít a minimális szintű élet, és a lehetőségek maximuma az „egy kocsi egy lakás” típusú szocreál városi élet. A Kádár-rendszerben nem volt kitűzött nemzeti cél, vagy közösségi akarat. Nem volt semmi alulról jövő, vagy önálló kezdeményezés a társadalomban. Ellenben volt sok bizalmatlanság és voltunk a feljelentők országa is. Nem hazafiak voltak a példaképek, hanem kommunista ideákat erőltettek a társadalomra; átírták a történelemkönyveket. A társadalom öntudatát és kollektív nemzeti élményét  már gyermekkortól kezdve elfojtották és üldözték. A hivatalos magatartás ideológiai kereszttüzében a „sötét imperializmus, fertőzött, dekadens nyugat”, valamint az „urak” a „fasiszta disznók”, „szemét horthysták”, „szobordöntögetők” és „kémek”, vagy „összeesküvők” voltak. A szovjet rendszer egésze alatt fenntartotta ezeket a virtuális ellenségképeket, amelyeket bárkire, bármikor rávetíthettek, egyénekre és csoportokra („osztályellenségek”) is. Előre megírt forgatókönyvek alapján vívta a kommunista elit harcát a társadalommal szemben. Az arctalan nép és a szocializmus dogmatikája nevében pártfunkcionáriusok döntöttek mindenről: tűrtek, tiltottak, támogattak. A jelentések, parancsolás és suttogás börtönországa lettünk, évtizedekre. Az állampárti Magyarországon a nyolcvanas években már nyolcszázezer párttag működött – egészen a rezsim nemzetközi és hazai kifulladásáig. A kommunizmus hazánkban a gyáva, a felelőtlenség és a fosztogatás vezetői hagyományát teremtette meg. Az ország működése nem teljesítményre, bizalomra és felelősségre épült, hanem elvtársi kapcsolatokra, kis előnyök kikönyöklésére, valamint a minél ingyen élőbb, ügyeskedő állampárti életmód fenntartására.   7. Szabadság, önállóság nélkül; állam, nemzet nélkül; magyarok ország nélkül   Sokan, sokáig jól éltek egy csatlós ország javainak lefölözésével, de a végén a csődhelyzet mégis elkerülhetetlen volt. A szocializmus gazdasági, társadalmi, politikai csődje egyszerre jelentkezett, s megint azon kapta magát az ország, hogy valaminek a végén leharcolva, kirabolva, megfogyva áll – és megint előröl kezdheti az építkezést. De hányadszor is most már egy századon belül? És mindig a világ ítélte vesztésre hazánkat, miután megforgatta, megpörkölte a világégések, világrendszerek szörnyű, huszadik századi korában. Keserű tanulság a kis magyar nemzet számára, hogy saját igazsága nem juthat érvényre, mert a világ igazságai erősebbek a háborúkkal megharcolt békék világában, ahol a történelem igazságtétele helyett a kereskedelem profit-igazsága és a piacosítás követelménye az iránymutató. Mára Magyarországon is beköszöntött a plurális demokrácia, liberális szabadságjogok és nemzetközi kapcsolatok rendszere. Megérkeztünk tehát a harmadik, huszadik század által szült világuralomra törekvő totális rendszer, a nemzetközi liberalizmus korszakába. Ne feledjük: Magyarországnak csak a huszadik században már harmadszor kellett meghasonlania múltjával, és előröl kezdeni mindent, harmadszor alkalmazkodva az országra kívülről törő, éppen aktuális nemzetköziség rendszeréhez. Napjaink nemzetközisége sem ideológiailag, sem geopolitikailag nem polarizálható. Nem köthető a hagyományos értelemben az államok rendszeréhez, mégis szabályozza az államok rendjét. A mai nemzetközi kapcsolatok irányítása csak nagyon közvetetten ragadható meg egyfajta pénz-alapú hatalmi struktúra, globális érdekeltségek, és földrészeken átívelő törekvések kimutatása mentén. A ma liberalizmusa a szabadság természetjogi felfogásában a kapitalizmus versenyhelyzetét egyszerre vetíti a társadalom egészére, és az egyénre. Így az emberek közösségei fogyasztókként, célközönségként tekintendők. Az idea a „haszon” valamint a „fenntartható fejlődés”. S mivel a közgazdaságtan szótárában az ember termelőegység, hasznot hajtó dolog, ennek megfelelően a gazdasági alapon szemlélt világ ideológiája sem tűr meg mást, mint a fogyasztót, illetve az eladhatóságot biztosító állandó újítást fenntartó személyzetet. A mindennapjainkra vetítve ez azt jelenti, hogy egy újra-és újracsomagolt, átcímkézett ipari méretű világ vásárlórobotjaiként élve egy életen át vásárolgathatjuk életünk. „Az vagy, amit megveszel” – talán ez a jelmondat foglalja össze a legjobban az új világrend kínálta életet. A tömegek kommercializálása a vezetés hatalomgyakorlásának fő eszköze. Az elit hatalma megalapozásának sok technikáját ismeri az emberi emlékezet, jelen korunkban pedig e technikák leghatékonyabb, legfejlettebb, pénzre épülő rendszerét működteti az új rend, végletekig fokozva a kommunikációs lehetőségek rejtette figyelemelterelési mechanizmusokat. S miközben a túlélésért egyre fullasztóbb iramú rohanást diktál a gyorsuló idő világa, az emberek nem keresik igazságuk. Beérik a szabadság érzetével a valódi szabadság helyett, a szerzés múló öröme pedig átvette a birtoklás megnyugtató derűjét. Nyilvánvaló, hogy a fogyasztó szabadsága ugyanis csak abban áll, hogy eldöntheti, mit fogyaszt. A szinte végtelen kínálat aztán rá is szoktatja az embert a folyamatos újrafogyasztásra. A rendszer tehát önmagát generálja; új iparágak nőnek ki a semmiből, megteremtve maguknak a keresletet bárhol, bármikor, bármire. A technika XXI. századi fejlettsége, a kutatás+fejlesztés világméretűvé duzzadt szervezése ijesztő tempót diktál az emberiség számára. Vajon hova repít minket a pénz mohó igazsága? De mindenekelőtt magyar szemmel nézve: egyáltalán beteljesedett a rendszerváltás magyar igazsága? Megint csak az utána lezajlott események tükrében értékelhető 1989 és a változás össznemzeti igénye – és az, amit ebből tizenhét év nyugatosodása Magyarország számára beteljesített.   8. Igazságtétel igazság nélkül; rendszer, változás nélkül   1989? Rendszerváltás? Változás? Semmi változás, csak mások ültek a piramis tetejére. Az örökösök. Mellesleg az úgynevezett „rendszerváltók” csapata a nyolcvanas években tudatosan készült szerepére – nem véletlen, hogy ma is jellemzően ugyanazok, illetve ugyanazok érdekkörei pozícionálják magukat a törvényhozásban, a sajtóban, a kulturális életben. Felismerni őket behízelgő modorukról, hamis retro-nosztalgiájukról, és a kommunista diktatúra évei alatt beidegződött társadalomkezelésükről. Nem is csodálkozhatunk, hiszen egy egész generáció örökítette át nyereségvágyból, vagy félelemből fenntartott pártállami kapcsolatrendszerét. Ehhez a fajta önkényes hatalommegtartáshoz és diktatórikus kormányzáshoz a volt állampárti köröknek ma a hazai liberálisok adnak kontinuitást, korszerű, globális ideológiai hátteret. Az anyagi bázist pedig az ország kárára működő, extra hasznot hajtó multinacionális cégcsoportok biztosítják. Ez a kormány sulykolta nemzetközi igazság. Nem kétlem az ellenzék őszinte változás-igényét és a nemzeti alapú igazság képviseletét – ám ők is jól tudják, hogy ebben a felállásban ők vesztes szerepre ítéltettek… Ilyenformán a régi-új politikai elit átörökítette a szocializmusát a tekintetben, hogy Magyarország nem önálló, határozott és fejlődő, hanem stagnáló, kiszolgáló, csatlós gyarmat. Csak most úgymond, nem Moszkva az irányjelző, hanem mindig az, aki többet fizet – zsebbe. Úgymond Moszkvában is ők tudtak a legjobban hajlongani, most Brüsszelben, Pekingben, és Washingtonban is ők tudnak a legjobban. Mindenben követik a régi forgatókönyveket, mert az új rendszernek is csak ugyanarra van szüksége, mint a régi világrendnek. Megint csak egy pártnév változott, és a régi világ régi szolgái most az új világ csatlósaiként kormányozzák hazánk. Itt érhető tetten a kommunizmus és a liberalizmus közösségi eszmeiségeinek egylényegűsége: mindkettőt fémjelzi a nemzetköziség, mindkettő az irányítandó, programozható tömegtársadalmak elvét vallja. Mindkettő elvetendőnek és megsemmisítendőnek tartja a múltat, a hagyományokat haszontalannak, a vallásosságot és az egyházat pedig üldözendőnek. Sem az egyiknek, sem a másiknak nincs szüksége erős nemzetállamokra, akik megállnak a maguk lábán, a mindenkori cél a folyamatos függésben való tartás. Nincs szükség értékelvű társadalmiságra, közösségi tudatra vagy közerkölcsre, mert ezek képesek nemzeti ellenállást szervezni. Nincs szükség olyan országokra, ahol a társadalom képes az önszerveződésre, vagy a hatékony érdekképviseletre. Ennek megfelelően a kommunisták után a liberálisok is tudatosan és szervezetten gyakorolják a középrétegek és a polgárság lehetőségeinek állami eszközökkel történő beszűkítését, a sajtó és a kultúra megszállását, a közösségi szintű tudatrombolást – a tömegek szórakoztatásán keresztül. A nemzeti, a keresztény vagy a jobboldali újra szitokszó lett, fasiszta, szélsőséges, nacionalista, hungarista bélyegzők köntösében – éppúgy, mint a kommunizmus idején. A vezetés egy országgal szemben képviseli azt a felháborító nemzetellenességet, amely szemlélet szerint ami nemzeti, a kormánytól jobbra lévő politika, az kóbor kutyaként telepre vivendő nácizmus! Ha volt is, mára már nincs illúziónk tehát a rendszerváltásról: amely kifejezés tudniillik nem a mi rendszerünk megváltozására vonatkozik, hanem a megváltozott világrendszerhez való csatlakozásra, az új csatornák életbe léptetésére Magyarországon – a régi helytartóknak köszönhetően.   9. Új világrend – új igazság: új magyar igazság   1989 méltatásában mindig első helyen áll az érv, hogy „ötszáz év után először lett szabad és szuverén Magyarország”. Ez kijelenthető ugyan, de rögvest értelmét veszti, tekintve, hogy pár éven belül két nemzetközi rendszerbe is beszuszakolták az országot. Anélkül, hogy értékelném az újabb, nyugatról jövő világrend-dömpinget pusztán jelzem, hogy a XX. században negyedszer sorakoztattak fel minket oldalukra a „világuralmizmusok”. (Amelyek közül az előző három elbukott, magával rántva országunkat is.) A zászlóshajók sorában Ausztria, Németország, a Szovjetunió után most az Egyesült Államok következik. A jelen, nemzetközi teret elfoglaló rendjének az Egyesült Államok a zászlóvivője, és jelenleg ebbe a rendbe illeszkedik hazánk, még Unió-tagként is. Egy új világigazság hódít teret, a liberalizmus modern formája, amely tipikusan materialista szemléletű. A fenntartandó fejlődés világ-igazsága pedig a fejlődés anyagi igényeinek kielégítésében ragadható meg. A fenntartandó növekedés kortárs dogmája az amerikai álom, a pazarló és konformista életstílus védelméből ered. A (neo)liberalizmus „pluralista” országaiban intézményesítette az állati élvezetek világát, s a kommunizmushoz hasonlóan pedig láthatóan addig fog a világon terpeszkedni, amíg csak van mit kisajtolnia országokból, emberekből. Ebben soha nem látott élvhajhász tömegek támogatják: ők az új fogyasztói közrend, a liberalizmus tömegkatonái, akik fizetik, pénzzel tartják fenn az új világrendet a harmadik évezred vásárcsarnokká lett bolygóján. A pénz-alapú társadalmi igazságosság azonban piramis jellegű: addig tartható fenn, míg képes terjeszkedni. Az új rend nyugati kultúrájának nélkülözhetetlenül szüksége van a folyamatos fejlődésre, vagyis globális szinten annyi koncentrált erőforrás megszerzésére, amennyi csak lehetséges. Minél előbb, mert egyre több kell az energiahordozókból és a nyersanyagokból. És ez hordozza magában a közeljövő konfliktusát a nyugati országok és a harmadik világ fölszaporodott szegényállamainak sokasága között. Már látszanak a frontvonalak, a nyugati országok nemzetközi rendszerei, valamint a rendszereken kívüli gyarmatok között, akik a nyersanyagok birtokosai, és akiktől egyre nehezebb megszerezni természeti kincseiket. A közeljövő erőforrásokért folyó konfliktus jellegére mutatnak az Egyesült Államok közel-keleti háborúi is. Az olajfüggőség ijesztő mértékéhez már nem elegendő a világkereskedelem: háborúval kell odamenni és megszerezni. Korunk világszintű igazsága tehát a pontosan kalkulált növekvő igények kielégítésére irányul. Hol találhatja tehát e világszintű gépezetben Magyarország rég keresett igazságát? Ez jelenünk legfontosabb kérdése, amely annál inkább égető, minél jobban kiszolgáltatottá válunk a világ rendszereinek. A jelenlegi vezetés szerint sehol, s az országgal szemben arcátlan, önkéntes szolgaisággal tálalja fel országunk Európa uniós piacán. Ha függőségünk növésével kell számolnunk, úgy önvédelmünk erősítését kell céloznunk – csakúgy mint évszázadokon át. Önvédelmi reflexünknek köszönhetjük azt, hogy Magyarország megérte a harmadik évezredet, sőt a magyarok még más országokban sínylődve is magyarként őrzik magukat. De az, ami századokkal ezelőtt várba húzódást, vagy karddal viaskodást jelentett, ma nemzeti szemléletű társadalmi, gazdasági vezetést jelent. A nemzettudat erősítésének szelleme kell, hogy áthassa azt a vezetést, amelynek nagy nemzetközi nyomással kell számolnia. Ez nem ellentmondás: hiszen egy hazájában erős nép erős országa védőernyőt jelent a benne élő polgárok számára – és sikereket a nemzetközi rendszerek világában. Jó példák erre a nyugat-európai országok közül a nálunk kisebbek is. A modernség kihívásainak kell elsőként eleget tenni – nem modern kiszolgálással, hanem modern érdekképviselttel. Mindenekelőtt tehát hazánk szétzilált társadalmát kell megerősítenünk, és új hitet kell adnunk Magyarország lakosságának, a harmadik évezred kortárs magyar igazságát. Ahogy az árvíz ellen is lehet gátakkal védekezni, úgy az ellenállhatatlanul terjeszkedő globalizmusnak is gátat lehet szabni egészséges szellemi barikádokkal. Így a mindennapok honpolgára sem érzi magát kudarcra ítéltetettnek, hanem egy sikeres és büszke közösség alkotó tagjának. Ez az országok siker-receptje minden korban, és nincs ez másképp napjainkban sem: az egyetlen ami garantálhatja Magyarország továbbélését, az a magyar közösség megtartó ereje. Magyarország önmeghatározásában nem egy egész részeként kell fogalmazni, hanem az Európai Unió közösségében is magyarként képviselni az ország és a határokon túlnyúló magyarság érdekeit. Műveljük magunk, gyarapodjunk, és minden módon óvjuk magunk és országunk. Hazánkat, és házainkat egyszerre kell felvérteznünk egy régi-új szemlélettel, a hagyományainkban gyökerező helytálló magatartással: Merjünk ma is magyarok lenni!   Jónás Levente

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.