Arra is rámutatott, mennyire félresikerült kísérlet a múltat a rosszal, az elfelejteni-valóval azonosítani, minekutána valamennyi nemzeti létünket meghatározó történelmi esemény az összmagyarság kollektív emlékezetében él, tehát múltnak számít – ehhez bármit is hozzátenni legalább olyan bukásra ítélt próbálkozás volna, mint a markói párhuzam. Az élet utánozza az irodalmat – vélekedett Wilde és tolmácsolta nekünk Márai. Borbély Zsolt Attila írását láttam visszaköszönni egy velem történt eset kapcsán a minap, mintha az ő cikke teremtette volna a forgatókönyvet hozzá, mintegy szemléltetőeszköz gyanánt. Történt, hogy egyik kedves barátném társaságában kézjegyeket gyűjtöttünk az általunk visszasírt múlt visszatérésének lehetségessé tétele érdekében a Monostor negyedi dzsungelben, mikor egy kedves, tiszta szemű töpörödött néni pödört bajszom szemügyre vételezése után megkérdezte, nem mennék-e be egy pillanatra a lakásába, mert mutatna valamit. Hogyne mennék, sóhajtottam fel megkönnyebbülten, tudniillik az aznapi első sikerek után zsinórban féltucat markomán család rakta ki a szűrömet az azelőtti percekben, és jól esett volna végre normális emberrel szóba állni. A néni, miután csendre intette csak a monostori többség nyelvén értő unokáját, megkérdezte, ismerem-e a Rákóczi búcsúja a hazájától című „indulót”, majd az áhítattól remegő hangon, a szemembe kapaszkodva énekelni kezdett. Minden egyszavas imaként kiejtett szó után egyre jobban könnybe lábadt a szeme, kisvártatva el-elcsuklott a hangja, aztán el is akadt. Nem jut eszembe a harmadik szakasz, motyogta szégyenkezve, majd besietett a belső szobába – Ce face buni? (Mit csinál a nagyi?) – kérdezte az unoka tőlem ezalatt –, kihozta gyerekkori énekesfüzetét, és abba bele-belepillantva fejezte be az éneket. Nem tudok helyesen írni magyarul, mert a románok bejövetele után mentem iskolába, és akkor be voltak tiltva a magyar iskolák – szabadkozik, észrevéve, hogy csodálom a gyöngybetűit. És honnan tanulta ezt a gyönyörű éneket?– teszem fel a kérdést. Az édesapámtól, mondja. Megkér, segítsem hozzá a lehetőséghez, hogy felvételre énekelhesse dalát, mert nem akarja a sírba vinni, ezért elkérem a nevét és a telefonszámát. Román családneve van. A férjem félig román volt, magyarázza egyből, de aztán jó magyar lett: Horthy szabója volt, mondja büszkén. Közben az unoka teáért ráncigálja románul a szoknyáját. Ott, akkor, abban a pillanatban, abban az eldugott monostori lakásban, az éneklés után kissé félénken pislogó fejkendős román nevű magyar néni és a körülötte ficánkoló román nyelvű unokája között félelmetes hirtelenséggel világosodott meg számomra a múlt-jelen-jövő kapcsolata az erdélyi magyarság életében. Az élet maga mutatott rá, mennyire szánalmas gyökértelenség a múlt szembeállítása a jövővel. A központi motívum a néni éneke. Az ének az ő életében a nemzeti öntudat megtartó eszközévé lép elő. A néni életében a múlt az apa volt, aki megtanította rá. A jelene a román megszállás, amikor nem tanulhatott az ősei nyelvén az ősei földjén, de azzal a helytelen magyar írással is titokban, valahol a padlás zugában papírra vetette az éneket, amely akkor a magyarságát jelentette (erre az ének előadásmódjából is következtethetünk). A jövője pedig kétféleképpen alakulhatott: a magyarirtó román megszállás lesz a jövő, a füzetke marad a padláson egerek táplálékául, szívében az ének pedig a feledés martaléka lesz, vagy visszatér, helyesebben: folytatja magát a magyar jövő. Mert csak a balgák (és új korszakok hetyke rikkancsai) szerint kezdhető elölről a történelem. Akkor az utóbbi történt, és a néni férje Horthy szabójaként jó magyar lett, a néni pedig, elővéve a füzetet, számtalanszor dúdolta énekét, miközben a Kormányzó új ruháját vasalta. A párhuzam kísérteties. Múltunk a néni múltja, az összmagyar közös múlt: a szabadságvágy. Jelenünk kétféle: az a féltucat szellemi megszállás alatt sínylődő család, aki ideológusa nyomán elküld a pappal együtt a templomba, de az is, aki örömében azt se tudja, mivel kínálja az aláírásgyűjtőt, hiszen ő is rejtegeti a füzetkéjét. A jövőnk is kétféle lehet, akárcsak a néninek: az egyik a nagyanyja nyelvét nem beszélő unoka és leszármazottai, a másik pedig az a csapat fiatal, aki elmegy és felveszi, majd megosztja barátaival a néni énekét, az ő hozzáállásuk annak minden következményével. Bár múltunk mutatja az irányt, de jelenünk dönt a jövőről. Ezt éreztem abban a szobakonyhás monostori lakásban. Bagoly Zsolt Megjelenés előtt az Erdélyi Napló következő számában.

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.