Felhívás

A beneąi éra személyes tapasztalatai

Az utóbbi időben ismételten sok szó esik az 1945 és 1948 közötti időszakról, amely a szlovákiai magyarok számára a beneąi dekrétumok formájában a jog- és vagyonfosztottság éveit hozta. Mivel a téma időről időre előkerül, s a mi, illetve elődeink megaláztatásai rendszeresen a napi politika politikai játékszerévé válnak, lapunk úgy döntött, megpróbálja összegyűjteni (majd feldolgozni és közzétenni) azokat az emlékeket, lassan feledésbe merülő történelmi részleteket, amelyek a tankönyvekből, egyszersmind a felvidéki magyarság nyilvános archívumából hiányoznak.

A jogfosztottság éveinek emlékezete

Olvasóink visszaemlékezései a beneąi éra (1945–1948) meghurcoltatásaira

Tisztelt Olvasóink. Lapunk 23. számában tettük közzé a fenn olvashat felhívást. Most első alkalommal közlünk öszszeállítást a szerkesztőségünkbe érkezett levelekből. Továbbra is várjuk ide vonatkozó írásaikat.

Fájó emlék, avagy: Kinek mit vétettünk?

Gyakran a kezembe veszem az Eduárd Beneą köztársasági elnöknek az általános munkakötelezettségről szóló, 1945. október 1-én keltezett 88-as számú rendelete alapján nagymamám nevére kiállított besorolási határozatot (Pridelovací vymer).
Tépelődöm ma is: vajon miért jelölte ki a hatóság csonka családunkat a deportálásra? Édesapám valahol a távoli Oroszországban hadifogolyként sínylődött, nagymamám (Sismis Mária) túlhaladta a rendeletben meghatározott korhatárt (57 éves volt), édesanyám légcsőasztmában és vérszegénységben szenvedett, én pedig csak nyolc éves voltam. Vajon mit nyer velünk Knotek Jozef kladrubity nagybirtokos, akinél munkaszolgálatra kellett nagymamámnak jelentkeznie?

(Az itt látható dokumentum nagyban, olvasható formátumban, klikkeléssel letölthető)

Az 1946/47-es tanévben kényszerből a szlovák tannyelvű népiskola 2. osztályát látogattam. Tanítóm rendszeresen bevont a kultúrműsorokba, szavalóversenyekre vitt, és engem jelölt ki a karácsony tájt bemutatásra tervezett színdarab főszereplőjévé.
Ötvenkilenc év távlatából is jól emlékszem arra a decemberi kora reggelre, amikor a kisbíró, kezében tartva a határozatot, belépett az udvarunkba. Édesanyám szívbenyilalló sírásba kezdett: „kinek mit vétettünk?!”.

„Én csak kézbesítő vagyok” – mondta a kisbíró elcsukló hangon, majd arra kérte a sors által keményebb szívűvé vált nagymamámat, hogy írja alá a küldemény átvételét igazoló szelvényt. Mikor ez megtörtént, köszönés nélkül távozott.

Édesanyám sírására a szomszédok is összefutottak. Hiába próbálták nyugtatni őt, fájdalma nem szűnt meg.

Egy órával a határozat átvételét követően a nagymamám, mint családfő, tervezgetni kezdte a legfontosabb teendőket. Az idő sürgetett. Az 1946. december 14-én kiállított dekrétumot december 15-én kézbesítették azzal, hogy december 17-én a tompai vasútállomáson lesz a bevagonírozás.

Nagymamám gyorsan intézkedett, a szomszéd levágta a hízómalacot, a rokonok segítettek a csomagolásban, én pedig Pást község felé vettem az utamat, hogy elbúcsúzzam pajtásaimtól. A tanító, mikor tudomást szerzett az esetünkről, a színdarab forgatókönyvével a kezében felkereste a bírót, és annak elöljáróit: „Mi lesz a betanult színdarabbal, ha a gyermek főszereplőt elviszik?” – kérdezte tőlük. A falu urai, persze, csak a vállukat vonogatták.

December 16-án este kötelező orvosi vizsgálaton kellett megjelennünk a falu egyetlen kocsmájában. Nehéz, ködös este volt, édesanyám légzési zavarokkal küszködött. A vendéglő síró asszonyokkal és bánatukat alkoholba fojtó férfiakkal volt tele. Az orvos asztala mellett ült két elöljáró, a sarokban egy társaságba vegyülve ott volt a tanító is. Az orvos csak a nagymamámat és az édesanyámat vizsgálta meg, majd a társaság felé fordulva mondott nekik valamit. Hazafelé menet a tanító utolért bennünket, és határozottan tudatta velünk, hogy itthon maradunk, mert az orvos nem javasolta a deportálásunkat!

Másnap zúzmarás, fagyos reggelre ébredtünk. Alig lehetett embert látni az utcán, mert a katonaautók zúgása zavarta a csendet. Az egyik autó megállt a mi házunk előtt is, és öt katona rohant be az udvarunkba.

„Pakolni!” – mondta az egyik tört magyarsággal.

„De hiszen” – kezdte édesanyám síró hangon, – „tegnap úgy határoztak, hogy itthon maradunk.”

„Rajta vannak a névsoron” – mondta a katona ellenvetést nem tűrő hangon. – „Gyorsan, gyorsan! Hol a holmi?!”

Ekkor a bejárati kapuhoz érkezett két helyi tisztviselő, nyomukban pedig a tanító is. „Ez a család itthon marad!” – mondták, mire a katonák elhagyták a portánkat.

Megmenekültünk! Az öszszecsomagolt holmi visszakerült az eredeti helyére. A sertéshúst a füstölőbe raktuk, a levágott és megtisztított baromfi egy részét pedig a segédkező rokonoknak adtuk.

A betanult színdarabot karácsonykor előadtuk, de 65 százdi lakos a szeretet, a békesség és a család ünnepét a távoli Csehországban töltötte!

Budai Ernő

Nagykéri újrakezdés

A második világháborúban falunkból 52-en vesztették életüket. A sebek még be sem hegedtek, máris újabb megrázkódtatás érte a községünket. A kitelepítés

Az érintettek közül 41 személyt a magyar állam nem fogadott be. A kitelepítettek több napon át a párkányi határon voltak, majd az érsekújvári internáló táborban. Miután a magukkal vitt 30 kg-os csomag tartalma elfogyott, hazaengedték őket. De a megrázkódtatás ezzel nem ért véget.

Lidi néni így emlékezik…

A kisöcsém egy éves volt. Édesanyám újra kezdte őt szoptatni, mivel már nem volt mit adni enni neki. Én már nagylány voltam, és egy kis segítséggel hazaszöktem. Az volt a szerencsém, hogy a vonaton találkoztam egy nagykéri családdal, akiknek rendben voltak a papírjaik, és ellenőrzéskor a családfő azt állította, hogy én is a lánya vagyok.

Hazajöttem. Otthon az öreg nagyapámat láttam meg először. Mindenünk elveszett. Sírva fakadtam: „Istenem, minek is jöttem haza?!”

Pár nap múlva a szüleim és a testvéreim is hazaérkeztek.

Később azonban a fiatal legényeket szedték össze és vitték őket Csehországba munkára. A komjáti vasútállomáson vártak rájuk a vagonok. Csehországban béresként dolgoztak. Volt, aki fél évig volt ott, volt aki hamarabb is hazaszökött.

1947–48 a reszlovakizálás időszaka volt. Sokan, hogy mentsék családjukat, kis vagyonkájukat, inkább szlováknak vallották magukat.
Később jött a lakosságcsere. Falunkba szlovák lakosokat hoztak. Két fiatal házaspárra emlékszem. Itt élték le az életüket, de hogy valójában szlovákok voltak-e, azt nem tudom. Mindig magyarul hallottam őket beszélni. Viszont volt egy nagy különbség, ők ugyanis nem voltak római katolikusok, míg Nagykér korábban szinte teljes egészében az volt.

Sok nagykéri a magyarországi Csengődön telepedett le. Ma nem csak rokonságok, hanem baráti kapcsolatok is öszszeköti a két falut.
Fájó pont most is van: 70 éve is van már annak, hogy Nagykérről papot szenteltek. Kevés a főiskolai végzettségű is nálunk, és ez hátráltatja falunk fejlődését. De mi, nagykériek, akik itt maradtunk, úgy hiszem, így is szeretjük a falunkat, és itt akarunk békességben és boldogságban élni a jövőben is.

Lejegyezte: Gyurcsekné Kisucki Ilona

Pofonok a magyar szó miatt

Édesapám református lelkész volt Páskaházán. Gyermekkoromban átéltem a házkutatásokat. A falunk nem volt gazdag, mégis sokszor kisöpörték a maktárt. Már ötéves gyermekként megtanultam a rekvirálás szót. A cseh katonák bármikor jöttek, és vittek mindent, amit csak akartak. A lovakat és a többi háziállatokat is. A háború után a rimaszombati protestáns gimnáziumba jártam. Szlovákba, a húgommal együtt. Az igazgató egy nacionalista ember volt, tőle háromszor kaptam pofont, csak azért, mert magyarul hallott beszélni engemet az iskola folyosóján. Sok megaláztatást éltem ekkor át, édesapám pedig évekig volt fizetés nélkül. Majd jött a deportálás időszaka. Egy bőrkabátos rendőrt is küldtek édesapámért, hogy az nem tudjon elbúcsúzni a híveitől. Hideg téli nap volt. Még az én iskolás táskámat is átkutatták. Rozsnyón rám ordított egy rendőr: „Na Slovesnku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul) Ma is meghasad a szívem, ha arra gondolok, hogy Rozsnyó mennyire elszlovákosodott! Pedig gyermekkoromban még alig volt ott szlovák család… Ma, ezek után úgy gondolom és látom, hogy a hataloméhség mellett csak a magyarellenesség tartja össze a szlovák pártokat. Fontos, hogy a magyarok a választásokon ismét elmenjenek szavazni, továbbra is a létünkről van szó.

Lukácsné Csontos Erika

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap címlapja: 2005. június 29 – július 26-i (26-27.) szám

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés