Előzmény (I. rész) tovább >>

3.) Teleki Júlia leírta és egy füzetben megjelentette a csurogi történéseket s közölte az áldozatok nem teljes névsorát. (Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba, Napló kiadása, Újvidék, 1996.) A szerző 1998. halottak napjára pontosított összegezése szerint a faluban 1944 utolsó hónapjaiban és 1945. januárjában - a hónap huszonharmadikáig, amikor a még megmaradott magyarokat a járeki gyűjtőtáborba terelték ­halálra kínoztak, agyonvertek és lelőttek 377 személyt. A táborban meghalt 39 felnőtt és 40 csecsemő. Ezzel azonban nem teljes a lista. Teleki Júlia közlése szerint a faluban kivégezték azt a mintegy húsz főt kitevő levente csapatot, amely a sors furcsaságaként akkor éppen ott tartózkodott. Szintén Teleki Júliától származik az információ, hogy sok Csurogit kényszermunkára tereltek a Szerémségbe s ott mintegy húszan a táborban kiütött tífusz áldozatai lettek. S végül még egy információ a szerzőtől: Szivácon kivégeztek két csurogi lakost. A csurogi veszteség tehát 498 fő.

4.) A zentai monográfia szerzője Szloboda János, munkája Zentán történt '44-ben cím alatt jelent meg. (A JMMT kiadása, 1997. Újvidék.). A megtalált hivatalos áldozati névsorban 65 személy szerepel, ezen felül 21 más, név szerint említett áldozat kivégzéséről van bizonyíték. De kiderült a könyvből, hogy abban az időben a partizánok elvittek még két, név szerint említett személyt, akik sosem tértek haza. A szerző közli még, hogy a zentaiak számon tartják, hogy elfogtak és kivégeztek a partizánok egy szakasz honvédet, információink szerint körülbelül harminc személyt. Mindezeken felül a város szélén egy meszesgödörben, majd ezt követően egy ideiglenes fogolytábor udvarában el lett temetve körülbelül ötven személy. Ha ezeket mind összeadjuk, kiderül, hogy Zentán akkoriban áldozatul esett mintegy 170 személy.

5.) Elkészült még és brosúra formájában megjelent a szabadkai áldozatok névsora, amely tartalmazza a szabadkaiéval együtt összesen 17 környékbeli helység és tanyacsoport adatait is, ezek: Radanovác, Palics, Hajdújárás, Ludas, Nosza, Királyhalma, Somsics-tanya, Csantavér, Nagyfény, Györgyén, Pacsér, Bajmok, Tavankút, Sebesics, Kelebia és Hadikliget. Magyarázatra szorul, miét kerültek ide a hadikligetiek, hiszen a helység (ma Veternik) nem Szabadkához, hanem Újvidékhez esik közel. Arról van szó, hogy a hadikligeti székely telepesek 1944 végén Szabadka felé menekültek a partizánok elől, ott azonban feltartóztatták őket és mintegy negyven-ötven főt, elsősorban férfit kivégeztek közülük. Kivonva a szabadkai és környékbeli áldozatok névsorában szereplő bajmokiakat, akik a bajmoki monográfiában külön vannak említve, ebben a szabadkai füzetben összesen 658 áldozat szerepel az 1998 október végi állás szerint - közölte az adatok buzgó gyűjtője, Sinkovits Ferenc nyugalmazott tanár.

NÉVSOROK MÁS HELYSÉGEKBŐL

Megjelenés előtt áll Szivác helység monográfiája, amelynek névsorában a szerző, Papp Imre, sziváci születésű újvidéki újságíró 66 áldozatot említ.

Pintér József nyugalmazott bírósági tisztviselő buzgalmának köszönhetően elkészült a Szenttamáson kivégzettek névsora, 503 fő szerepel rajta. Az utolsó javításokat végzik a kutatók a temeriniekén. A halottaknapi megemlékezéskor 203 személy kivégzéséről volt adat. A listát az adatgyűjtők 1000 példányban szétosztották a helység lakói között, aminek köszönhetően mintegy húsz áldozat neve került elő és a korábbiakat is pontosítani lehetett. Temerinben tehát összesen mintegy 220 elveszejtett személyről beszélhetünk.

Bezdánról nem készült monográfia, ám az említett halotti anyakönyvi bejegyzés alapján az áldozatok száma megállapítható: 101 személyt likvidáltak a falu szélén, az Isterbác néven ismert részen. Ebben nincsenek számba véve azok az áldozatok, akikről már említés történt, akiknek elvésztéről tudomásunk van, de nem szerepelnek a halotti anyakönyvben. Elsősorban a falu határában elfogott honvédekre gondolunk, helybeliek közlése alapján mintegy 25 személyre, akiket megadásuk színhelyén, az erdőben lőttek le. A temetőben nyugszanak más kivégzettek is, akiket a szovjet katonaság vezényelt Törökkanizsa vidékéről Bezdánba, s akik, miután elvégezték fuvarozási feladatukat, a partizánok elkobozták tőlük igájukat, őket pedig likvidálták. Mindezen adatok ismeretében a Bezdánban kivégzettek száma körülbelül 150-re tehető. Kilenc amatőr, elsősorban egykori zsablyai lakos 1994 és 1998 között felkutatta 190 zsablyai kivégzett nevét, ezen felül összegyűjtötte további 45 olyan áldozatét, akik a kínzásba haltak bele vagy pedig a járeki gyűjtőtáborban vesztették életüket. Mindezeken túl megállapították, hogy még mintegy 70-80 személy veszhetett el, akikről a gyűjtők a hozzátartozók elkallódása vagy az adatközléstől való elzárkózása miatt nem tudtak adatokat szerezni. A zsablyai magyar áldozatok száma tehát összesen 395-re tehető.

Meglehetős pontossággal állították össze szintén helybeli amatőrök a kulai áldozatokra vonatkozó számadatokat. Összeírták 49 áldozatnak a nevét, közöttük két olyan akad, akik nem lettek ugyan kivégezve, de kiszabadulásuk után belehaltak a fogvatartásuk idején elszenvedett kínzásba.

Bácsföldvárról is csak úgy lehetett az áldozatok adatait és számát összegyűjteni, hogy a helybéliek az emlékezet alapján felidézték. Itt 59 személy nevét írták össze.

Nagyjából pontosnak és talán véglegesnek mondható Muzslya áldozatainak névsora, amely az egyik szemtanú, Sörös Antal emlékezete alapján készült el. A listán hat név szerepel.

Úgyszintén állítható, hogy nagyjából összeállt a gombosi áldozatok névsora, mintegy 20 főre tehető az áldozatok száma.

A topolyai és a sajkáslaki névsor is a még élő tanúk és hozzátartozók emlékezetéből lett kihámozva meglehetős pontossággal. Az előbbit egy erre a feladatra vállalkozó csoport készítette el, az utóbbit pedig Pásztor Antal helybeli lakos és Milánovics Sándor itteni születésű topolyai nyugdíjas állította össze. Az előbbi helységben 50, az utóbbiban 31 áldozat neve került elő.

Több forrásból eredő információnk van arra vonatkozóan, hogy Gomboson, Sajkáslakon és Földváron más, nem helybeli lakosokat, elsősorban szökevény, és magukat a partizánoknak megadó honvédeket is kivégeztek, számukra vonatkozóan azonban támponttal nem rendelkezünk, itt nem is vehetjük őket számba.

Az itt említett helységekre vonatkozó áldozati listák tehát a helyi magyar lakosság tekintetében nagyjából teljesnek mondhatók. Jegyezzük meg azonban, hogy az ilyenfajta névsor összeállításának mindig vannak fogyatékosságai, de azt is, hogy ennél pontosabb sehol se nincsen. A kivégzők, ha készítettek is listát áldozataikról, azt a mi kutatóink nem lelik, s ha lelnék is, a hivatalos lista nem lehetne megbízható, mert a felsőbb pártszerveknek és hatóságoknak készített jelentések sem azonos számú áldozatról tesznek említést, mint ahogyan ezt dr. Mészáros adataiból Péterrévére vonatkozóan tudjuk. Tudjuk azt is, hogy a tömeges kivégzéseket követően utólag még sokan elvesztek "felszabadítóink" kezén. Mindezek miatt az alábbi számszerű összegezést lehet ma, 1998. december elsején elvégezni az említett 33 helységre vonatkozóan.

NÉVSOROK ÖSSZEGEZÉSE

A magyarirtást tagadók kezdettől fogva arra hivatkoztak, hogy állításunkat nem tudtuk az áldozatok névsorával alátámasztani. Nos, itt most már nem egy vagy két helységből vannak ilyen bizonyítékok, hanem több tucatból. Összegezzük tehát a fentebb felsorolt helységek áldozatainak számszerű adatait. A harminchárom helységben a kutatás jelenlegi állása szerint a kivégeztek száma így alakul: Bajmok (Bajmokon kivégzett pacséri, nagyfényi, györgyéni áldozatokkal együtt. Meg kell jegyezni, hogy az itt zárójelben említett helységeknek ez nem a teljes veszteséglistája.): 229 személy, Magyarkanizsa: 69, Martonos: 25, Adorján: 53, Csurog: 498, Zenta: 170, Szabadka és az együtt említett 15 más helység: 658, Szivác: 66, Szenttamás: 503, Temerin: 220, Bezdán: 150, Zsablya: 395, Kula: 49, Bácsföldvár: 59, Muzslya: 6, Gombos: 20, Topolya 50, Sajkáslak: 31. A harminchárom helységben tehát összesen 3251 ártatlanul likvidált személyt lehetett eddig számba venni.

Mintegy további kilencven helységre vonatkozóan vannak még adatok, ám azok az itt felsoroltakénál jóval bizonytalanabb névsort és kiegészítést tartalmaznak. Velük ezért tehát itt nem számolunk.

Jegyezzük meg, hogy nincs ellenőrzött névsorunk sok olyan helységből, amelyekben szintén nagy arányban végeztek ki és tüntettek el embereket. Nincsenek ellenőrzött számadataink, még kevésbé legalább némileg ellenőrzött névsorunk Újvidékről, Titelről, Sajkásszentivánról, Mozsorról, Pétetrévéről, Moholról, Horgosról, Verbászról, Zomborból, Palánkáról, Hódságról a bácskai helységek közül. A bánatikaból Törökbecséről, Törökkanizsáról, Oroszlámosról, Nagykikindáról, Kisorosziról, Nagybecskerekről, Versecről. Nincsen a drávaszögi helységekből, a Szerémség magyarlakta helységeiből, kivéve Maradékot és Ürögöt, ahol - erre utalnak a rendelkezésre álló bizonyítékok - meglehetősen nagy számban veszejtettek el magyarokat. Nincsen Szlavóniából és a Muravidékről.

Mindezeket figyelembe véve ismételten megállapíthatjuk, hogy a dr. Mészáros Sándor által valószínűnek tartott 20000 főt kitevő áldozati létszám csakugyan valószínűsíthető, s előbb vagy utóbb nevekkel is bizonyítható adat lesz.

EMLÉKHELYEK

A tömeges kivégzéseket elszenvedő helységek közül a helyi, többnyire magyar önkormányzat alatt álló helységekben készült már valamilyen emlékmű az áldozatok emlékére. Szabadkán és Kanizsán szobor. Zentán, Topolyán, Temerinben, Becsén kopjafa. Moholyon, Újvidéken temetői kereszt. Bezdánban az utólag szabályosan elhantoltak sírjai szolgálnak az emlékezés színhelyéül, de 1998 ősze óta külön emlékkereszt is áll a k&zelben. Bajmokon a tömegsír fölé ültetett akácfák közül az egy még megmaradt csonka, száradófélben levő vált a gyász szimbólumává. Szivácon a temetői nagy kereszt, amelyről azt írta az egyik áldozat hozzátartozója, hogy „Ez a mi Kálváriánk”. Földváron szintén a temetői kereszt mellett tartják a megemlékezést. Szenttamáson emléktábla áll a tömegsírok közelében, szintén a temetői keresztnél, de a templomban is van emléktábla. A Csurogról szinte az egész környékre és Magyarországra szétrebbentett magyarok és ivadékaik 1994., az 50. évforduló óta tartanak megemlékezést az egykori falusi dögtemető helyén, ahova a kivégzetteket temették Ott állítanak évente újabb és újabb kis keresztet, mivel az előző esztendőben elhelyezett rendre eltűnik. Csernyén még mindig csak a temetőárokban van az áldozatok emlékhelye, Zsablyán még semmit sem tehettek az elüldözöttek az áldozatok emlékére, mert a helyi szerbség ellenzi. A mozsoriak nem is emlegetik, hogy valamit tenni kellene...

Tegyük még ide, hogy az ausztráliai Sydneyben, az 1993-ban tartott megemlékezés színhelyén szintén van egy emléktábla.

Újvidék azon helységek közé tartozik, ahol sok áldozat esett, a nevek felkutatása azonban nagyon nehezen halad. Tudott dolog azonban, hogy heteken át folyt a vérengzés. Sok környékbeli helységből több ezer személyt tereltek a városba, akik közül sokan eltűntek. A nagy tömegirtás előtt Csurogon, Zsablyán és Mozsorban a titói hadseregbe kényszerített magyar "önkéntes" legényeket kiválogatták a magyar Petőfi Brigádnak nevezett egységből és Újvidékre szállították és a Dohánygyárban tartották fogva őket. Innen is eltűntettek embereket, valamint a város más részében levő OZNA-börtönökből is. A város szélsőséges szerb irányítói hallani sem akartak a kilencvenes évek elején arról, hogy az újvidéki magyarok megemlékezzenek ártatlan áldozataikról. Mégis, 1990 óta minden esztendőben volt, méghozzá tömeges megemlékezés. Emlékezetes eset, hogy a Futaki úti temetőnek a megemlékezés színhelyéül kijelölt részéből a temetőt kezelő vállalt hét éven át mindig eltűntette az emlékkeresztet, ugyanaz a cég, amely Sárváron, a szerb deportáltak temetőjében koszorúzni szokott. Végül 1997-ben az akkori polgármester ígéretet tett, hogy a megemlékezésre a város vezetősége kiküldi képviselőjét, aki együttérzését fejezi ki a magyar gyászolóknak. Akkor ugyan csak egy részvéttáviratra futotta a város részéről, de jelzésértékű volt az is, hogy a megemlékezéseken kezdettől fogva jelenlevő katolikus és református papok mellett akkor először imát mondott a kivégzett ártatlan áldozatokért a görögkatolikus egyház újvidéki esperese is. Egy év múlva azonban, tehát 1998-ban a város egyik szerb nemzetiségű alpolgármestere csakugyan kiment a temetőbe és a gyászolók előtt alkalmi beszédet mondott. Ugyanakkor, először az újvidéki megemlékezések sorozatában megjelent a zsidó közösség elnöke is. Ezzel tehát megtört a jég. Ettől kezdve a város hivatalosan is elismerte, hogy nem csak a titói éra alatt emlegetett vérengzés zajlott le Újvidéken, hanem azt követte egy hasonló, ami a magyarok ellen irányult elsősorban és a titói uralom kezdetén esett meg, s ugyanakkor sok német is lakolt. A németség sorsára nem az azonnali kiirtás volt a jellemző, hanem az, hogy haláltáborba zárták őket, majd aki ezt átvészelte, azt kiűzték az országból. Róluk ugyanis a nagyhatalmak kimondták, hogy elüldözhetők, hogy kollektív bűnösök, Titónak tehát nem kellett sietnie a megtorlással. Ezzel szemben a magyarság kollektív bűnösségét nem mondták ki, így hát gyorsan kellett a tervezett létszámot likvidálni és lehetőleg a hatalomváltás zűrzavarában elrejteni, hogy mi történt. Az akkor érvényben levő katonai közigazgatás erre jó fedőszervül szolgált.

Ha tehát most itt legvégül föltesszük ismételten a kérdést: Meddig jutottunk el az események feltárásában és az akkori, történelmi eseményekről alkotott, korábbi hamis kép helyesbítésében, akkor összegezésül elmondhatjuk az alábbiakat.

- A második világháború végén a Délvidéken lezajlott magyarirtásról a kilencvenes évek kezdete óta rendszeressé vált a megemlékezés mindazokban a magyarok által is lakott helységekben, amelyekben erre az ott élőknek volt hozzá ereje.

- Egész sor helységben készült valamilyen emlékmű.

- Harminchárom helységből sikerült többé-kevésbé pontos áldozati névsort és veszteséglistát összeállítani, ami több, mint háromezer száz áldozat elestét igazolja.

- Négy olyan könyv jelent meg, amelyek - ha nem is mindegyik teljes, de mégis átfogó - képet adnak a könyvekben taglalt hat helységben lezajlott vérengzés történetéről.

- Három olyan könyv jelent meg, magyar nyelven amelyek sommázva tárják fel és mérlegelik az eseményeket. ( Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában; Matuska Márton: A megtorlás napjai; Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva.)

- Megjelent egy, a magunk részéről több helyen elfogultnak, de objektivitás tekintetében a korábbiaknál a valósághoz már közelebb állónak minősíthető szakdolgozat szerb nyelven, amely olyan adatokat is tartalmaz, amelyekhez magyar kutatók nem juthattak hozzá.

- Megjelent Budapesten egy újabb, regényesített könyv az 1944-ben törtentekről. (Illés Sándor: Akikért nem szólt a harang) - Meglehetősen sok dokumentum és adat felhalmozódott az eseményekre vonatkozóan, amelyek nincsenek feldolgozva.

- A történtek teljes, objektív, történelmi feldolgozása még mindig várat magára.

Végül álljon itt még egy bizonyíték arra vonatkozóan, hogyan kezelték a Tito-éra alatt a hasonló, a despota hajlamú Titóra kompromittáló ügyeket az egész társadalom, elsősorban természetesen maga a párt legfőbb irányítói. Ezeknek a megismerése érthetővé teszi, miért nem tudunk gyorsabban haladni a tények feltárásával.

Az analógiát ismét a belgrádi NIN hetilapban közölt, a Goli otokra vonatkozó írásban találtuk. (Dragoslav Mihailovic: Sovjetski obavestajni rezidenti {Szovjet hírszerző rezidensek}, NIN, 1998, december 3-i, 2501. szám, 56. oldal) Miután a szerző dokumentálva idézi, hogy Tito 1949. május 13-án, az UDBA megalakításának évfordulóján beszédet mondott a Gárdaotthonban megállapítja: "Jóllehet a csúcson már megkezdődtek az előkészületek kiterjedtebb terror bevezetésére, ezt a beszédet kulcsfontosságúnak tekinthetjük a tekintetben, hogy a nagykapun azt csakugyan bevezették. Ettől kezdve a kegyetlenkedés a börtönökben az ebben a tisztogatásban letartóztatottakkal szemben kőtelezővé vált. És már 1949 augusztus 2-án, mintegy húsz nappal azután, hogy Goli otokon létrejött a börtön, Bekic könyvének állítása szerint Tito már kijelenti: „...állambiztonsági szolgálatunk oda teszi őket, ahol a helyük van." (Darko Bekic: Jogoslavija u hladnom ratu {Jugoszlávia a hidegháborúban, } 51. oldal).

Vessük egybe ezt a mondattöredéket azzal, amit a negyvennégyben lejátszódott eseményekről Tito mondott azon az első szabadkai látogatásán, amelyről Blasko Strazarkovic, a negyvennégyes időben Szabadka újonnan alakult rendőrségének, a milicijának volt politikai biztosa nyilatkozott a szerzőnek és Siflis Zoltánnak, kamera előtt. „…elmondom azt is, hogy amikor a háború után első ízben Szabadkán járt Tito, akkor mondott itt egy nagy beszédet, aminek a bevezetőjében közölt valamit, amit a hallgatóságból alig valaki értett. Én értettem. Ilyes valamit mondott: 'Itt most egy kicsit kitakarítottatok. Most munkával kell folytatni.' Hát én megértettem, hogy neki az OZNA vonalán pontos értesülései voltak a 'takarítás' méreteiről.”

Igazi tényfeltárásról addig nem beszélhetünk, amíg elő nem kerülnek azok a dokumentumok, amelyek a Tito személyére vonatkoznak, s amelyekből világossá válik, mi ilyen "kitakarítás", illetve az "oda teszik őket, ahol a helyük van" kifejezések mögött.

Forrás: http://www.huncor.com/delvidek4445/delvidekindex2.htm

Kapcsolódó írás:

Részletek 
Dr. Mészáros Sándor:
"Halottá nyilvánítva" c könyvéből

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.