Még azt a svájci modellt sem követték, amelyet Dr. Benes adott elo Párizsban 1919. május 20-án, a megalakulandó csehszlovák kormány nevében: A csehszlovák kormánynak az a szándéka, hogy államát a nemzetiségek jogai és a Svájci Köztársaság alkotmányának elvei alapján szervezze meg, más szóval, a kormány azt tervezi, hogy a Csehszlovák Köztársaságot egyféle Svájccá tegye…
Mondani sem kell, hogy Csehszlovákia sohasem vált második Svájccá, és Szlovákia jelenlegi vezetosége keményen dolgozik azon, hogy Ceausescu fasiszta Romániájának követője legyen. Benes mindjárt másként beszélt, mihelyt a békekonferencia lezárult. Kevesebb, mint három évtizeddel azon ígérete után, hogy új Svájcot fog teremteni Közép-Európában, a svájci tervrol az összes kisebbség kiutasítására tért át. Amikor a II. Világháború véget ért, Kassa, az egykori magyar város lett a csehszlovák kormány ideiglenes székhelye. Benes elnök hamarosan kibocsátott egy nyilatkozatot, amely szerint Csehszlovákia kizárólag a csehek és szlovákok hazája kell legyen. Ezt a nyilatkozatot követte a magyarok és a szudéta-németek rendszeres kiüldözése. Abban az időben Dél-Szlovákiában, egy széles határmenti sávban, amely korábban Magyarország része volt, mintegy 650.000 magyar élt. A kassai kormány ekkor elhatározta, hogy közülük mintegy 200 ezret „szlovakizál”, körülbelül 100 ezret kicserél olyan szlovákokra, akik addig Közép-Magyarországon éltek, a többi 400 ezret pedig szétszórja Csehszlovákia egész területén, hogy felgyorsítsa beolvadásukat.
A magyarokat eloször megfosztották állampolgárságuktól. Ezt követte a magyarok elbocsátása minden központi vagy helyhatósági közalkalmazotti állásból. Munkabérüket nem fizették, vállalataikat kárpótlás nélkül kisajátították.
Ettől fogva nem dolgozhattak az iparban és a kereskedelemben. Házukat és más
tulajdonukat át kellett adják a szlovákoknak. Minden magyar elemi- és
középiskolát bezártak. Egy dekrétum azt is megtiltotta, hogy magyar nyelven
tanítsanak hittant…
Semmilyen magyar nyelvu újságot vagy könyvet nem nyomtattak. Sok magyar
papot kiutasítottak… Csak azok számíthattak türelemre, akik készek voltak
letagadni vagy megtagadni magyar származásukat, és elfogadták a
„szlovakizációt”.
1945 nyarán a csehszlovák kormány Potsdamban a nagyhatalmaktól jóváhagyást
kért áttelepítési terveire. A konferencia jóváhagyta a szudéta-németek
áttelepítését, de a magyarokét nem. Ennek ellenére rövid idon belül mintegy
20.000 magyart utasítottak ki.17
Mindszenty bíboros, mint Magyarország prímása, 1947. április 27-én kibocsátott egy
pásztorlevelet, amelyben arra kérte a magyar katolikusokat, hogy segítsék azt a 20.000
menekültet, akiket Csehszlovákiából Magyarországra telepítettek ki a Magyarország és
Csehszlovákia közötti lakosságcsere aláírása és ratifikálása után, és kérte, hogy
imádkozzanak azért a majdnem 100.000 németért, akit Csehszlovákiából a németországi
Szudéta-vidékre telepítettek át.18
Ezeknek a németeknek és magyaroknak a kitelepítése után azok, akik ott maradtak,
állandó zaklatásnak, diszkriminációnak, eroszakos beolvasztásnak, sot üldöztetésnek
voltak kitéve. Bár az ú.n. Prágai Tavasz után a magyarok helyzete valamit javult,
Csehszlovákia kettészakadása után a szlovák kormányzat alatt a helyzet ismét rosszabbá
vált.
Alfonse D’Amato amerikai szenátor, hivatalos minoségében mint az Egyesült Államok
Helsinki (EBESZ) bizottságának elnöke 1997. április 22-én egy részletes beszámolót
tartott az Egyesült Államok szenátusában az emberi jogok helyzetérol Szlovákiában,
jóval azután, hogy már létrejött Magyarországgal egy kétoldalú megállapodás a kisebbségek ügyében, amelynek feltételezett célja a magyar kisebbség védelme volt.
D’Amato szenátor szembeállítja a szlovákiai magyarokkal és romákkal (cigányokkal)
szemben alkalmazott bánásmódot:
Míg a magyarok közvetlenebb módon szenvednek a kormány türelmetlensége
miatt, más etnikai csoportok inkább indirekt módon. Más szóval, a szlovákiai
romákat nem annyira a kormány intézkedései veszélyeztetik, hanem inkább az
intézkedések hiánya.19
A magyarok esetében viszont, D’Amato szenátor szerint:
A szlovák kormány továbbra is olyan kisebbségi politikát követ, amely nevetséges
lenne, ha nem lenne olyan rossz és ártalmas. Ez a politika minden eszközt
bevetett, a szlovákon kívül bármely más nemzeti himnuszok játszásának tavalyi
betiltásától kezdve addig az újabb határozatig, amely megtiltja iskolai
bizonyítványok kiállítását magyar nyelven, a régóta fenálló gyakorlat ellenére. Az
ilyen kicsinyes gesztusok a szlovák nép méltóságán aluliak, akiknek az öröksége
túlélte több mint ezer év idegen – és gyakran kifejezetten elnyomó – uralmát. A
szlovák nyelv és kultúra, amelyet most úgy védenek a független Szlovákiában,
nem olyan gyenge, hogy csak mások terhére virágozhat.20
Felületesen szemlélve a szenátornak igaza van. Az ilyen viselkedés gyerekes, és aligha
mozdítja elo egyáltalán a szlovák érdekeket. De Szlovákia elnyomó politikájának
fényében ez a jelképes gesztus is egy lépés az etnikai tisztogatás terén, amellyel
Szlovákiát csak a szlovákok részére akarják berendezni! A magyarok részére az életet
olyan nyomorúságossá akarják tenni, hogy végül el akarjanak szabadulni arról a földrol,
ahol oseik évszázadokig éltek. Szlovákia soviniszta vezetoi szerint nincs helye a
magyaroknak egy olyan országban, amely Magyarország része volt több mint ezer évig,
és ahol a magyarok hoztak létre elsoként szuverén kormányt. Egyébként, D’Amato
szenátor egy kis iróniát is hozzátesz azzal, hogy rámutat arra, hogy a magyarok lehetové
tették, hogy a szlovák nyelv túléljen és virágozzon ezer évig a magyar uralom alatt, most
pedig a szlovákok el akarják tüntetni a magyar nyelvet egyetlen emberölton belül. Ha a
magyarok olyan elnyomók lettek volna, mint a szlovákok állítják, vagy amilyenek a
szlovákok maguk, akkor ma már nem létezne szlovák nyelv és szlovák nemzetiség!
Tekintettel arra a tendenciára, ahogyan a kisebbségekkel Romániában, vagy a szerbiai
Koszovóban bánnak, a szenátor nem túl optimista Szlovákia kisebbségi politikájával
kapcsolatban: „Ilyenformán Szlovákiában a magyar kisebbségre vonatkozó látszólag apró
megszorítások nagyon könnyen a soron következo erosebb megszorító taktika elofutárai
lehetnek”, a magyar kormánnyal kötött megállapodás ellenére. De ez még nem minden!
A szenátor így folytatja: Ennek figyelemben tartásával az, hogy a szlovák parlament nem fogadott el
szélesköru nyelvi törvényt, és a Kulturális Minisztérium ajánlása szerint ilyen
törvényre nincs is szükség, ellene mond a józan észnek. A Szlovákiában a
kisebbségi nyelv használatára jelenleg alkalmazott törvények nem adnak pontos
és kielégíto iránymutatást a magyar nyelv hivatalos használatával kapcsolatban,
amint azt nemrég a bizonyítvány-ügy jelezte. Sok kár eshet addig, amíg nem
hagynak jóvá egy olyan kisebbségi nyelvhasználati törvényt, amely a többségi és
kisebbségi közösségek közötti igazi alkalmazkodásra alapul.
Végül az állami támogatások újabb csökkentése aránytalanul negatívan hat a
magyar közösségre. A szlovák kormány azon védekezése, hogy minden etnikai
csoportot egyaránt kedvezotlenül érintettek ezek a megszorítások, nem meggyozo
annak fényében, hogy Hudec kulturális miniszter kinyilvánította szándékát a
szlovák kultúra „felélesztésére” a vegyes nemzetiségu területeken, és az ehhez
nyújtott anyagi támogatás is ezt a célt tükrözi.21
Ezekkel és az emberi jogokat sérto egyéb intézkedésekkel kapcsolatban D’Amato szigorú
figyelmeztetést intézett Meciar miniszterelnökhöz:
Már régóta itt az ideje, hogy Meciar miniszterelnök latba vesse erkölcsi befolyását
és politikai vezetését Szlovákia megfelelo irányba állításához. Tisztáznia kell,
egyszer és mindenkorra, hogy Jan Slota – aki a magyar kisebbséget egyebek
között „barbár ázsiai hordáknak” nevezte – nem az o szóvivoje, és hogy a Szlovák
Nemzeti Párt javíthatatlan fasisztái nem képviselik a szlovák nép többségét.22
Sajnálatosan, ebben az utolsó pontban a szenátor téved. Valóban úgy tunik, hogy Meciar
Nemzeti Pártja javíthatatlan fasiszta párt, de ez sajnos a szlovák többség mentalitását is
tükrözi, mert agymosás révén a többség gondolkodásmódja olyannyira fasisztává vált,
hogy ha a Nyugat nem hagyja abba az emberi jogok hangoztatását, és továbbra is
megtagadja Szlovákia felvételét a NATO-ba, akkor a szlovákok esetleg oroszországi
szláv testvéreikhez fognak fordulni (ahogy ezt a tanulmányban máshol részletezzük),
tudván, hogy az oroszok tág karral fogadják oket, minthogy azok egyáltalán nem
törodnek azzal, hogyan bánnak a szlovákok nem-szláv kisebbségeikkel.
Miután elmondja, hogyan reagál a szlovák kormány a kritikára azzal, hogy mindig valaki
mást vádol, a szenátor negatív hangnemben zárja beszámolóját:
A Helsinki bizottság vezetosége [élén D’Amato szenátorral] … több alkalommal
is felvetette aggodalmunkat a szlovákiai fejlemények miatt szlovák hivatalos
személyeknek. Sajnos, a szlovák vezetéstol nem hallottunk mást, mint egyik
kifogást a másik után, és nem láttunk mást, mint egyik bunbak keresését a másik
után: a magyarok azok, a csehek azok, az ukrán maffia az, az ellenséges
nemzetközi közösség az, akik le akarják rombolni Szlovákia jó hírét, a külföldi propaganda az, nem az igazi problémák odahaza – röviden, mindig akad valaki,
akit vádolhatnak azokon kívül, akik az országot ténylegesen irányítják.
… Abban a reményben tartom ma ezt a beszámolót, hogy a pozsonyi vezetoség el
fogja kezdeni az igazi reformokat, akárcsak román kollégáik, és el fogja kezdeni
annak az ígéretes jövonek a helyreállítását, amelyet kiérdemelt már Szlovákia
lakossága. Jelenlegi politikájuk a nemzetközi elszigetelodés, a növekvo kritika és
a lakosság gazdasági elnyomása útján vezet.23
De a szenátor ismét téved! A szlovákokat nem érdekli a gazdasági jólét, amíg be nem
olvasztott magyarok vannak országukban. Semmilyen „kenyér vagy bot” politika nem
muködik ott, ahol az elvakultság olyan mélyen beivódott a szívekbe, mint a három középeurópai
országban, Szlovákiában, Romániában és Szerbiában.
Amint az várható volt, Szlovákia külügyminisztériuma az amerikai szlovák nagykövet
útján válaszolt D’Amato szenátornak a Szenátusban tartott beszédére. De ez a válasz nem
elégítette ki a szenátort, aki hivatalosan tudomásul vette a választ a Bizottság 1997.
június 20-án a szlovák nagykövetnek írt levelében. A levél rámutat arra, hogy, bár a
Minisztérium
nyilatkozata joggal hívja fel a figyelmet a szlovák jelentés számos pozitív
aspektusára, többek között Kormányuknak a zsidó közösségi tulajdon
helyreállításával kapcsolatos jogszabályaira, valamint a Mario Goral gyilkosainak
bíróság elé állítására tett erofeszítésekre. Sok más pontban azonban továbbra sem
vagyunk meggyozodve a Minisztériumnak azon erofeszítéseirol, amelyekkel arról
akar biztosítani minket, hogy a demokratikus reform folyamatban van
Szlovákiába. Valójában továbbra is mélyen aggódunk a Szlovákiai helyzet
miatt.24
Ezután a szenátor három olyan példát idéz, ahol a szlovákiai fejlemények alatta maradnak
az elvárásoknak. Az elso az uralkodó többségi párt és a „lojális ellenzék” közötti zavaros
kapcsolat, amely megakadályozza, hogy az igazi demokratikus módszerek
megerosödjenek Szlovákiában. A második a „politikai eroszak” magas szintje
Szlovákiában. A harmadik a kisebbségi viszonyok. Az utóbbit illetoen a szenátor ezt írta:
A szlovákiai kisebbség és többség közötti viszonyok tárgyában a Minisztérium
álláspontját a nemzeti himnuszok játszásának tekintetében különösképpen
jellemzonek tartjuk. Ebben a pontban a Minisztérium azzal indokolta a
megszorításokat, hogy azt bizonygatta, hogy idegen (nem szlovák) himnuszok
játszása nem kulturális, hanem politikai cselekedet, sot az árulással egyenértéku.
Úgy gondoljuk, hogy az ember politikai meggyozodésének kinyilvánítása – akár
zenei fomában – nem teheto egyenlové az árulással, hanem védelmet érdemel a
szólásszabadság jegyében. Ennek megfeleloen, a Minisztérium álláspontja inkább növelte, semmint csökkentette volna azt az aggodalmunkat, hogy a jelenlegi
kormány politikája a Szlovákiában élo magyar közösség jogainak csökkentésére
irányul.
A szlovákiai helyzet napirenden volt az OSCE (magyarul EBESZ, Európai Biztonsági és
Együttmuködési Szervezet) nemzeti kisebbségekkel foglalkozó fobiztosánál (HCNM) is,
akinek irodája a hollandiai Hágában van. Van der Stoel fobiztos három-napos látogatást
tett Szlovákiában 1997. októberében, és tárgyalt a kormány hivatalos képviseloivel,
többek között a Muvelodésügyi és a Kulturális miniszterekkel, valamint mind szlovák,
mind magyar pártok politikai vezetoivel.
A beszélgetések foleg a kisebbségekkel közvetlenül kapcsolatos ügyekre
irányultak, mint a kisebbségi nyelvek használata a hivatali kapcsolatokban,
kétnyelvu iskolai bizonyítványok kibocsátása, valamint a kulturális támogatások
odaítélését szabályozó elvek. Egy másik fontos téma a Fobiztos tárgyalásai során
a Magyarországon élo szlovák kisebbség helyzete volt.25
Ha a csehek, akiket a két világháború között, sot még a második világháború után is a
közép-európai demokrácia fontos bástyájaként emlegettek, valamint a szlovákok, akik a
nyugati keresztény hagyomány körébe tartoznak, nem tudtak együtt élni etnikai
kisebbségeikkel, akkor hogyan lehetne elvárni, hogy a balkáni népek, mint a bizánci
vallású románok és szerbek, vagy a harmadik világ országainak népei olyan viszonyokat
tudjanak teremteni, amelyek a demokráciát fémjeleznék, és amilyeneket mi élvezünk az
Egyesült Államokban, a világ legrégibb demokráciájában?

forrás: részlet Dr. Balogh Sándor
Autonómia és az új világrend

Az autonómia és az új világrend:   http://www.geocities.com/thunsor/autonomiaesazujvilagrend.pdf